Teljes méretre nyitVissza az előző lapraTaita visszatér
Wilbur Smith: A Mágus

Wilbur Smith: A MágusHosszú várakozásunk eredményre vezetett: megjelent Wilbur Smith új regénye, amely A Folyó istene történetét viszi tovább. Nem nevezném folytatásnak, mert egy hosszú időszak kimarad az után, hogy Lostris királynő megtér Ozírisz birodalmába, és Tamose fáraó, azaz Memnón, Lostris és Tanus gyermeke a trónra lép. Másrészt azért sem nevezném folytatásnak, mert az Egyiptomban játszódó történetek legsziporkázóbb alakja, Taita itt már nem mesélője, hanem "csak" egyik résztvevője (címszereplője, de nem főszereplője) az eseményeknek.

Taita úrnője halála után elvonul a sivatagba. Talán meghalni, talán lelki békéjét megtalálni - ezt maga sem tudja. A sivatag, a Nagy Szívrabló, mely engem csak megigézett és a visszatérés égető vágyát plántálta belém, Taitára máshogyan hatott. Az öreg bölcs, aki feltaláló, orvos, filozófus polihisztor volt már akkor is, amikor Felső-Egyiptom népe először találkozott szembe az Alsó-Egyiptomot lerohanó és sarkai alá tipró hykszosszal, a sivatagban különleges képességeinek egy addig ismeretlen fokára fejlődött. Tudománya a mágia nagymesterévé tette, olyan valakivé, aki nem csak kommunikál az istenekkel, de meg is érti akaratukat, és az anyag fölött bizonyos fokú hatalomra tesz szert. Remeteségének Lostris túlvilági üzenete vet véget: az Úrnő rábízza, hogy Tamose gyermekét támogassa, nevelje, és mindenekelőtt oltalmazza a rá törő veszélyektől.

Veszélyek pedig vannak. Salitis, a hykszosz fejedelem ugyan halott már, de utóda, Apepi (Vajon melyik? Több is volt!) harcban áll Felső-Egyiptom uralkodójával, aki eltökélten küzd a Két Ország újraegyesítéséért. Ebben legjobb barátja, Naja támogatja - vagy mégsem? Ez legyen a könyv titka.

Wilbur Smith egészen másfajta regényt alkotott, mint A Folyó istene volt. Taita már nem a hibáiban is szeretetre méltó, végtelenül hiú kasztrált rabszolga, hanem szabad nemes úr, a Fáraó és a trónörökös bizalmasa. Nem kevésbé szeretnivaló, de egész más, mint az előző könyvben. Túl van már a sivatagi megtisztuláson és fejlődésen, és teljesen új arcát tárja felénk. Alig maradt meg egy-kettő azokból a vonásaiból, amik oly szeretetteli mosolyt csaltak az olvasó arcára. Ráadásul jócskán meg is öregedett - de csak évei számában. Mennyi idős is? Senki sem tudja, Ő pedig bölcs mosollyal hagyja, hogy terjedjen a szóbeszéd.

Wilbur Smith mintha Tolkien babérjaira pályázott volna. Taita határozottan emlékeztet Gandalfra, a Fehér Mágusra - még külsőségekben is, épp csak a csúcsos, nagy karimájú kalapja hiányzik, de ezt az éghajlatra való tekintettel nem is lehet csodálni. Ugyanaz a titokzatosság, jótékony háttérben maradás jellemzi, amely ugyanolyan látványos színpadralépésekben csúcsosodik ki. Taita ugyan nem balrog-gal, alvilági démonnal küzd meg, hanem Kobrával, de ugyanúgy veszítenie kell, hogy nyerhessen. Le kell mondania lobogó hosszú haja fehérségéről, hogy megőrizhesse azt, ki kell szolgáltatnia barátait és védenceit az ellenség kénye-kedvének, hogy megvédhesse őket. Mégsem lehet összehasonlítani Tolkien halhatatlan eposzát a második átmeneti kor helyenként szintén epikus történetével, a két mű hasonlósága csak az alapos szemlélőnek tűnik fel. Tolkien csak feketét és csak fehéret, csak Jót és csak Gonoszat ismerő Középföldéjével szemben egy csupa szín, csupa árnyalat Nílus-völgy áll, intrikákkal és politikával, szerelemmel, féltékenységgel, hihető mértékű jósággal és hihetetlen mértékű kegyetlenséggel.

Wilbur Smith egy szadista állat. Már elnézést az írótól és rajongóitól, de ez az igazság. Olyan mértékű és olyan fantáziagazdag kegyetlenségeket tulajdonít a hykszoszoknak, hogy az inkvizítorok most forognak a sírjukban, és átkozzák a sorsot, hogy mindez nem nekik jutott eszükbe előbb. Annyira vérgőzös, fondorlatos kegyetlenségeket hord össze, hogy Asszíria véres történelme és minden brutalitása tündérmese hozzá képest. Ennek megfelelően A Mágus meglehetősen komor könyv. Sokkal kevesebb benne a derű és a harmónia, mint A Folyó istene lapjain. Azért természetesen akad, van benne romantikusan tiszta szerelem és igaz barátság, van benne erkölcsi nagyság és szellemi magasröpt (bocsika a nyelvművelőktől), mégis a könyv hangulata olyan, mint Egyiptom khamszín-nal terhes ege. Fenyegetően komor, vészjóslóan sárgás, természetellenesen, vagy talán természetfelettien vad. Szerencsére nem találkoztam igazi khamszín-nal, csak aprócska gyermekei riogattak, amikor a Nílus partján jártam, de nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy magam előtt lássam igazi fenségét. Ha kíváncsi vagy, milyen az "ötven napos szél" (ebből ered a khamszín szó, amely arabul "ötven"-et jelent), akkor olvasd lassan a könyvet, és lásd magad előtt a jeleneteit. Meg fogod látni a homokkal támadó vihar tomboló rettenetét.

Maga a történet valahogy kevésbé egyiptomi, mint A Folyó istene volt. Ezzel együtt azért sok egyiptomi történetnél egyiptomibb, úgyhogy ne tegyél le arról, hogy elolvasd. De az előző könyvnél sokkal több benne a hykszosz, akiknek életét végre-valahára van honnan megismernünk. Ugyanis más forrásunk nincs... De hát amúgy is kevésbé illeszthető a történet a történelembe. Nem biztos, hogy lehetetlen az egyeztetés, de ebben a könyvben már a szerző sem igyekezett annyira, hogy tudományosnak is tekinthető hitelességet csempésszen a sorok közé. Ezt már kedvenc címszereplőnk megújult alakja sem tenné lehetővé, és a történet fordulatai sem tűnnek eléggé hitelesnek. Ez egy regénytől elfogadható, és most szó sincs egykorú tekercsek fordításáról, hieratikus szövegben fennmaradt beszámolóról - ez egyértelműen mese. Egy nagyszerű fantáziával és kitűnő stílussal megáldott mesélő színes és ihletett történetéről van szó, akárcsak Tolkiennél. A Mágus fele olyan hosszú, mint a Gyűrűk Ura, így aztán ugyanúgy az az ember érzése, amikor leteszi a kiolvasott könyvet, mint Tolkien művénél: a történet túl rövid!

A Mágus nyilvánvalóan kitalált története érdekes módon nemhogy eloszlatná az ember kétkedését, inkább még megerősíti azt az érzést, hogy A Folyó istene bizony tényleg egy tekercseken talált kézirat mai formára alakítása. Wilbur Smith nem csak a mese fonalát gombolyítja mesterien, de ennek a rejtélynek is nagyszerű, új löketet adott.

Amikor A Folyó istene volt terítéken, hosszasan tépelődtem a nevek időnként idegen volta miatt annak hitelességén. Nos, a nevek A Mágus lapjain még távolabb állnak az egyiptomitól. A hykszosz neveknél ebben semmi csoda, de megdöbbentem, amikor a főhős legjobb barátjának nevén megakadt a szemem. Meren Cambyses? Ez meg miféle kiméra? Cambyses a perzsa uralkodó: Kambüszész nevének angolos alakja, a fordító simán átírhatta volna erre a formára. Na de hol volt még az Egyiptom-szerte gyűlölt hódító a második átmeneti kor, a hykszosz uralom idején? Ezerkétszáz évnyi bizonytalan jövő választotta el a pásztorkirályoktól! Elmondhatjuk, hogy ebben az irányban nem is akart a szerző fejlődni, és ez a törekvése sikerrel is járt. De végülis... Tolkiennek sem veti senki szemére az időnként előforduló kelta és óangol szavakat és neveket, amit Középfölde lakóinak oly atyai szeretettel ad a szájába. Wilbur Smithnek se róhatjuk fel ezt hibaként. Ő csak azt tette, amit akart, és amit mi is annyira akartunk tőle: egy újabb nagyszerű mesét mondott Taitáról, és szeretett Egyiptomáról.

Kedves Wilbur Smith: köszönjük szépen!

HoremWeb

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére