Teljes méretre nyit Egy szinttel feljebb Egyiptom, a vámpírok őshazája?

A kérdés, amit ebben az eszmefuttatásomban feszegetek, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tudományosnak. Még a mitológia tág fogalmába sem fér bele, sőt, talán még legendának sem mondható. Bevallom, elég nehéz lenne bármelyik kategóriába is besorolni.

A vámpírok - mint minden, amire az ember nem talál választ - nagyon régóta foglalkoztatják az emberi képzeletet. Mikor is jelent meg először Drakula gróf a könyvespolcainkon? Az biztos, hogy az emberi nem több száz éve "nevelkedik" a vámpírok krónikáin, legendáin, kezdve Vlad Tepestől, Lestaton keresztül a Vörös Halálig és a káiniták tizenhárom klánjáig. A vámpír-történetek mindig igazodtak az adott kor társadalmi elvárásaihoz. Eleinte titokzatos, sötét, gorgófejes kísértetkastélyukba bezárkózott, kegyetlen váruraknak láttuk őket, majd a temetők, kripták rémeivé váltak, ma pedig vagy az élvezetekben hentergő deviáns teremtmények, vagy a nagyhatalmi játékokat irányító, korlátlan anyagi eszközökkel rendelkező, az embereket titokban a háttérből irányító, manipuláló modern császárok képében idézik őket elénk az írók és filmrendezők.

De mi köze ennek az ókori Egyiptomhoz?

Ennek a témának a címe: "Egyiptom a vámpírok őshazája? – és nem véletlenül van ott a cím végén az a kérdőjel. Nem arra a kérdésre igyekszem választ adni, hogy valóban Egyiptomból származnak-e a vámpírok, hogy akár eredetüket tekintve, akár bármilyen más szempontból van-e valami közük Egyiptomhoz. Ezt mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Arra igyekszem választ adni, hogy miért kapcsolják a fantasy, sci-fi és horror történetek írói előszeretettel Egyiptomhoz vérszívó teremtményeiket.

Arra keresem a választ, hogy miért pont Egyiptom. Mi az oka annak, hogy a fantázia hajlamos ezeket a lényeket az ókori Egyiptomba helyezni, az egyiptomi kultúrához kapcsolni? Melyek az egyiptomi kultúra azon vonásai, jellemzői, melyek a képzeletbeli teremtmények – köztük a vámpírok - ideális bölcsőjévé és otthonává teszik?

Mielőtt belevágnék, előrebocsátom, hogy természetesen nem azt állítom, hogy minden vámpírokkal kapcsolatos elképzelés az ókori Egyiptomot célozza meg a vámpírok eredettörténetét illetően – erről szó sincs. Hiszen ott van például Drakula. Bram Stoker Erdélybe helyezi a vámpírját, és bátran állíthatjuk, hogy ezzel iskolát alapított a vámpírtörténeteken belül helyszín tekintetében is. Ez a hagyomány a kortárs vámpírtörténetekben is tovább él, például a Vampire Tzimisce klánja, melynek tagjai a transzilvániai vámpírok örökösei. De emellett a – nevezzük úgy: - erdélyi iskola mellett a modern vámpírtörténetek más helyeket, vidékeket is benépesítettek teremtményeikkel. Ezek közül az egyik az ókori Kelet, elsősorban Egyiptom, mely igen gyakran bukkan fel a vámpírtörténetekben és nem csak az eredetükkel kapcsolatban, hanem egyéb vonatkozásokban is. Kétségtelen, hogy létezik egy ilyen tendencia, méghozzá elég erős tendencia a fantasy és a misztikus horror-történetek között és alaposabb kutatással talán még a sci-fi irodalomban is fellelhető lenne egy ilyen irányvonal, bár nem közvetlenül a vámpírokkal kapcsolatban, de a misztikus, képzeletbeli lényekkel benépesített jövőképeket illetően feltétlenül. Erre a legismertebb kortárs példa talán a Csillagkapu.

De visszatérve a vámpírokhoz, vizsgáljuk meg, hogy miről, pontosan milyen művekről, milyen összefüggésekről van szó. Itt most nem sorolnám fel mindet, inkább csak a legismertebbekre szorítkoznék, melyek a legmarkánsabb képviselői ennek az "egyiptomi irányvonalnak" és melyek példáján keresztül – úgy érzem – hogy az összefüggések teljes skálája bemutatható.

Ki is nyitná más a sort, mint a modern vámpír-eposzok szülőanyja, Anne Rice. Az általa jegyzett, immár saga méreteket öltött Vámpír Krónikák alapmű a "vámpirológiában". Ő egy megdöbbentően összeszedett és egységes koncepcióval áll elő a vámpírok eredetét illetően. A vámpírok eredetét illető elképzelését a Lestat a vámpír című könyvében fejti ki egyik szereplőjének élettörténete – illetve élete utáni története – elmesélésével.

Vámpírjainak eredetét az egyiptomi mitológia legismertebb fejezetéhez, Ízisz és Ozírisz mítoszához vezeti vissza. Anne Rice is egy királyi párról beszél, akik Egyiptom első uralkodói voltak. Nevük, Enkil és Akasha, akik később Ozírisz és Ízisz néven váltak ismertté az általuk alapított vallásban. A királyi párt ellenfelei - talán éppen Széth vezetésével - egy démonűző szertartás közben ölik meg, kiszolgáltatva ezzel testüket a démonoknak. Ezek a démonok tették őket vámpírrá.

Anne Rice tehát Ízisszel és Ozírisszel az egyiptomi civilizáció ősanyjával és ősatyjával azonosítja Akashát és Enkilt, a vámpírok ősatyját és ősanyját. Ez az elmélet igen érdekes, főleg annak a tudatában,, hogy Ozírisz kultusza és a hallott-kultusz mindvégig megőrizte pozícióját, függetlenül attól, hogy a birodalmi kultusz központi alakja éppen melyik isten volt. Ozírisz alakja pedig, aki az Alvilág ura - és következésképpen mindig sötétben van!!! - nagyon is beleillik a képbe. A mitológia szerint Ozírisz egy "halott isten", akit a bátyja Széth meggyilkolt. Ozírisz tekintetében érdekes, hogy pont őt hozza összefüggésbe az írónő a vámpírok eredetével és így a vérivással, az emberek vérén való élősködéssel, mivel a legenda szerint pont Ozírisz volt az, aki egyfajta kultúrhéroszként elhozta a civilizációt a későbbi Egyiptom földjére, aki leszoktatta az egyiptomiakat az emberevésről és az emberáldozatokról.

Több legenda is van arról, hogy hol nyugszik az Alvilág istenének, Ozírisznek a teste, és mindegyik más helyet jelöl meg, vagy azt sugallja, hogy az isten minden testrésze egy külön sírban van eltemetve. Ma sem tudjuk még, hogy melyik az igazi nyughely. Talán Abydosz, Egyiptom legszentebb helye? Vajon miért fordított Ízisz akkora figyelmet arra, hogy kellőképpen elrejtse Ozírisz "sírját"? Széth egyszer már megölte és feldarabolta Ozíriszt. Ezután mit árthatott még neki? Miért kellett így elrejteni? Vajon miként lehelt belé Ízisz újra életet? Talán a vérével?

Ízisz azonban sokkal tevékenyebb istenség maradt. Nem követte férjét az Alvilágba, hanem mondjuk úgy "élő istenség" maradt, és varázslat segítségével fiút szült halott férjének. Anne Rice történet folytatásában ő kel életre, hogy beteljesítse az általuk alkotott faj végzetét. Akasha, a Kárhozottak Királynője sorra pusztítja el "gyermekeit", hogy megszabadítsa a világot, az emberiséget az átoktól, melyet a vámpírok jelentenek.

Nem ez az egyetlen mítosz, amit a vámpírirodalom átvett és ez nem is csoda, mivel a mitológiában és a vallásban keresendők a legerősebb kapcsolódási pontok, melyek Egyiptomot a vámpírtörténetekhez fűzik. Az ókori mitológiák mindig is tág teret adtak az írói képzeletnek és az írók ezt igen termékenyen ki is használták. Ami az egyiptomi mitológiát különlegessé teszi a többi ókori, sokistenhiten alapuló mitológiával szemben, az nem más, mint az ellentmondások.

Persze más mitológiákban is vannak egymásnak ellentmondó állítások, de ezek legtöbbje abból ered, hogy az adott mítoszt, legendát más és más régiók különbözőképpen ismertek, más és más források különbözőképpen jegyezték le és nem létezik egyetlen, minden helyi elképzelés felett álló kánon, mely kiemelt volna ezek közül egyet, és azt őrizte volna meg általánosan elfogadott verzióként. Ez természetesen az egyiptomi mitológiára és általában a vallásra is igaz. A helyi istenségek, elképzelések egymással párhuzamosan léteztek, és egyben az államvallással is párhuzamosan, egymás mellett, egymást nem zavarva. De emellett az egyiptomi vallásnak és mitológiának belső vonása is az ellentmondás. Mit is értek belső ellentmondáson? Egy adott mítosz, egy adott verzióján belül is megfért egymással két – egymásnak a mi logikánk szerint ellentmondó – állítás. Például Hórusz, aki Ízisz és Ozírisz fia, bizonyos vallási kontextusban akár Hathór fia is lehet, míg ugyanakkor Hathór férje is. Gyakran felteszik nekem a kérdést: Miként lehetséges ez? Csak azt tudom válaszolni: ahhoz, hogy erre választ kapj, előbb túl kell lépned a kérdésen. Egyiptomi kontextusban nincs értelme feltenni egy ilyen kérdést. Az egyiptomi gondolkodásmódban többek között az a csodálatos, hogy együtt tudtak élni az ellentmondásaikkal. Míg a nyugati, logikus elme feloldani igyekszik őket, addig az egyiptomi megtanult velük együtt élni, és annak fogadni el őket, amik: ellentmondásoknak.

Egy olyan hitvilág, mely maga is hemzseg az ellentmondásoktól, könnyen be tud fogadni egy olyan ellentmondásos lényt, mint a vámpír. Ahol ennyi megmagyarázatlan dolog van, ott azt sem kell túlmagyarázni, hogy mit keres ott egy vámpír. Egy számunkra megfoghatatlan, homályos alak nem feltűnő egy számunkra hasonlóan megfoghatatlan, hasonlóan homályos környezetben. Nem tűnik oda nem valónak.

Az egyiptomi vallás azért is alkalmas közeg a vámpírok számára, mivel keresztény értelemben véve pogány vallás. Drakula gróf is az által válik vámpírrá, hogy megtagadja Istent és egy kiátkozott és ez által kárhozatra szánt lényt a keresztény felfogás szerint már csak egyetlen lépés – vagy talán annyi sem – választ el egy vérszívó, embereken élősködő szörnyetegtől. Így a pogány Egyiptom – mely egyike volt azon helyeknek, ahol az eredeti "pogány" vallás a legtovább tartotta magát a kereszténységgel szemben - ideális bölcsője lehet ezeknek az istentelen lényeknek.

Ezt Hermész Triszmegisztosz - akit az ezoterikus felfogás Thottal, azonosít - fogalmazta meg nagyon szépen, tanítványához, Aszklépioszhoz intézett szavaiban:

"Ó, Egyiptom, Egyiptom! Az ország, amely az istenség székhelye volt, nem fogja többé látni az isteneket. Vallásodból nem marad egyéb, mint mesék, meg szavak, amelyeket majd kőre írnak, és amelyek elvesztett kegyességedről szólnak. Jaj, eljön az a nap, amikor a szent hieroglifákat csak bálványimádatnak tekintik. A világ nem fogja megérteni az isteni bölcsesség jelképeit, és a nagy Egyiptomot pokolszörnyek imádatával fogja vádolni"

Itt persze Hermész Triszmegisztosz elsősorban nem vámpírokról beszél, hanem pokolszörnyek imádata alatt az állati alakokban tisztelt isteneket, a bálványimádást érti, de a jelenség maga – és ezen keresztül az egyiptomi vallás keresztény megítélése - nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vámpírok és egyéb "pokolszörnyek" – mondjuk úgy: - otthonra leltek Egyiptomban.

Anne Rice elképzelése szerint a hajdani, démonivá vált királyi pár az új állapotát nem tudták sokáig titokban tartani, mivel csak éjszaka mutatkozhattak (a vámpírok ugye nem állhatják a természetes fényt). A papok hamar rájöttek titkukra és fel is használták az első vámpírok vérét arra, hogy a maguk számára is biztosítsák az örök életet. Az egyiptomi misztériumok, a titkos rítusok, a vallás népi és exkluzív oldalának elkülönítése arra szolgált, hogy megakadályozza a vérivók elszaporodását. És Egyiptom történeti kora még csak ezután kezdődik. Aztán, mint minden vámpír egy idő után, Enkil és Akasha is mély álomba merül. Évezredek telnek anélkül, hogy mozdulnának. Nagyhatalmú teremtményeik vigyáznak rájuk. Erejük már olyan hatalmas, hogy a napfény sem pusztítja el őket.

Az egyiptomi vallás legszentebb rítusait valóban a tömegektől elzárva, a szentélyek sötét (!!!) mélyén végezték. Szentélyeik a napfénytől és beavatatlan szemektől tökéletesen el voltak zárva. Csak pár ember volt csupán, aki beléphetett a szentélybe, aki az isten színe elé járulhatott. Vajon mit takart valójában az egyiptomi vallásnak ez a rejtett, ezoterikus oldala?

Egy pillanatra kitérnék az írónő által használt nevekre és az ún. epithetonokra, isteni címekre. Az Enkil név nem tűnik egyiptominak. A hagyományos elképzelés szerint az egyiptomi nyelvben nem létezett az "l" hangzó, legalábbis a nyelvnek abban a korai korszakában, amikor Enkil és Akasha még a szó emberi értelmében éltek. Amennyiben elfogadjuk az írónő által sugallt azonosítást, ez még jóval az emberiség történelmi (tehát írásos forrásokban feljegyzett) korszaka előtt volt. Az Enkil név sokkal inkább egy mezopotámiai isten, Enki nevét idézi fel, aki a föld ura (neve ezt jelenti sumerül) és a sumer majd később az akkád mitológiában is szerepel. Akasha neve inkább ezoterikus körökben ismert, az ún. Akasha-krónikák kapcsán, így rá itt most részletesebben nem térnék ki.

Sokkal érdekesebb viszont az, ahogyan Marius – a regényben a szunnyadó Akasha és Enkil őrzője, mellesleg ő meséli el Lestatnak a vámpírok eredetének történetét – utal rájuk: Azok, akiket őrizni kell.

Ez tipikusan egyiptomi megfogalmazás. Az egyiptomi nyelvben számos olyan tisztség, foglalkozás van, mely így – egyfajta vonatkozó mellékmondatként – határozza meg önmagát: az, aki ezt vagy azt csinálja, aki itt és itt teljesít szolgálatot. Például az egyik papi tisztség úgy fordítható: az, aki az ünnepi tekercsek fölött van/áll, tehát, aki azokat az ünnepen felolvassa. A fő kincstárnok tisztsége: az, aki az ezüst háza fölött áll, tehát, aki azt igazgatja. Enkil és Akasha pedig azok, akiket őrizni kell.

Nem tudom megállni, hogy egy rövid kitérő erejéig ne említsem meg a múmiatörténeteket, melyeknek irodalma ugyanolyan gazdag, ha nem gazdagabb, mint a vámpíroké. Itt persze nem kérdés, hogy miért pont Egyiptomba helyezik őket, hiszen a múmia szót az ember rögtön Egyiptomhoz köti – bár máshol is találtak múmiákat.

Anne Rice ebben a tekintetben is releváns, mivel szerintem A múmia – Ramszesz a kárhozott című könyve az irodalom történetének egyik legmegkapóbb és legnagyszerűbb múmiatörténete.

A következő kapcsolódási pont a vámpírtörténetek és Egyiptom között az európai ember számára igen bizarr egyiptomi halottkultusz.

"...Egyiptom olyan szerelmes a halálba, mint egyetlen más helye sem a Földnek" – írja Anne Rice a Lestat a vámpír egyik fejezetében.

A múzeumokban és képeskönyvekben látható múmiák, a halottak mellett talált kellékek – használati tárgyak, fegyverek, ruhák, élelem – a halottnak bemutatott áldozatok, a védelmét és túlvilági boldogulását segítő rítusok, halotti szövegeket, melyek mind-mind "élettel" töltik meg az elhunytat és környezetét, olyan benyomást keltenek, mintha ott valóban egy élő dolog feküdne, nem pedig egy holt. Naná, hogy megragadja a vámpír-rajongó fantáziáját. Mert miért is ne lehetne az a test egy alvó vámpír – aki vér híján szinte teljesen összeaszott? Miért is ne vihette volna magával oda a cuccait? Miért is ne védené magát varázsigékkel attól, hogy betörjenek hozzá, kirabolják – ne adják az istenek, esetleg kitegyék a napra – miközben alszik és erőtlen? Miért is ne helyezné nyughelyét megközelíthetetlen, feltörhetetlen vagy az emberi szemtől távoli helyre? Miért is ne védené szunnyadó – biológiai értelemben halott – testét az élősködőktől mindenféle balzsamokkal? Hol is lenne jobb helyen, mint egy csontszáraz, homokkal fedett vidéken, ahol a legkevésbé van kitéve olyan kémiai és biológiai hatásoknak, melyek szunnyadó testét károsíthatnák? Hogy a belső szervei ki vannak emelve a testéből? Na és? Egy vámpírnak nincs szüksége, májra, lépre, gyomorra, belekre. És miért ne szunnyadhatna ott évezredek óta? Az lenne a csoda, ha ezt a kultuszt nem ragadná meg és tenné magáévá az írói fantázia. Persze néha nem csak magáévá teszi, hanem meg is erőszakolja, de most maradjunk inkább azoknál a műveknél, melyek valóban méltóak a figyelemre.

Anne Rice vámpírjai is el-elszunnyadnak időnként, amikor örökké változatlan lelkük megcsömörlik a körülöttük örökké változó világtól. Lestat például épp Egyiptomban temetkezik el, itt lel nyugalomra, egy olyan világban, ahol az érték mindig a múltban nyugodott, ahol az aranykor már régen elmúlt, és azóta minden csak hanyatlik, ahol csak az örök, csak az érték, ami változatlan és az egyetlen igazi cél: megőrizni mindent hajdani állapotában, úgy, ahogy az aranykorban volt. Louis és Claudia is Egyiptomba jönnek először, amikor eredetüket keresik. Ők nem találják meg a kapcsolódási pontot, melyet Lestat Marius személyében megtalál. Ők nem lelik meg a válaszokat, de valami mégis ide vonzza őket. Szinte "vérükben" van az ösztön, hogy a megoldást a jó helyen keresik.

Az írónő történetei előbb vagy utóbb mindig eljutnak Egyiptomba, ha csak átutazóban is. Ő is egyike azoknak az álmodozóknak, akik szeretnék hinni, hogy az ókor fáraóinak tudása, varázslóinak csodái, isteneinek hatalma nem vesztek el végleg és úgy teszi kedvenc hőseit halhatatlanná, hogy vámpírokat, intelligens múmiákat csinál belőlük. Kárhozott létüktől szenvedő, nagyon is emberi élőholt lényeket.

Az első emberöléssel, és az ezzel járó kiátkozással valamint a pogánysággal hozzák kapcsolatban a vámpírok eredetét a Vampire szerepjáték világ és az erre a világra épülő regények, novellák írói is. Ez az elképzelés a vámpírlét eredetét bibliai környezetbe helyezi, Káint, mint az első gyilkost nevezi meg a vámpírok ősatyjának, akit Isten vérivásra és élőholt létre kárhoztatott bűne miatt. Az ő gyermekei a vámpírok, akik mostanra tizenhárom klánba csoportosultak.

A Vampire világa számos vámpírokkal kapcsolatos elképzelést összegyűjt, és keretbe foglal. Ezen belül az "egyiptomi iskolát" a Szetita klán képviseli. Ők Széth követői (mintegy ellentéteként a mitikus egyiptomi múlt félisteni királyainak, Hórusz követőinek).

Ebben a verzióban Széth – aki az egyiptomi mitológiában a káosz és a sivatag ura, Ozírisz gyilkosa és fiának, Hórusznak ellensége - Káin egyik unokája, egy ún. Matuzsálem, és a vámpírok egyik klánjának feje. A mitológiát persze ő is felhasználja. Ozírisz és Ízisz az Alvilágban uralkodnak, fiuk, Hórusz, azonban az anyjától - Egyiptom legnagyobb varázslójától - kapott elixír hatására még mindig él, bár ő maga nem vámpír. Azóta is folyamatosan küzd áruló nagybátyja, apja és bátyja (Anubisz csak féltestvére volt Hórusznak) gyilkosa, valamint annak átkozott gyermekei ellen.

"Ha nem lennének Széth, és talpnyalóinak ármánykodásai, Egyiptom az én uralmam alatt még mindig uralná a világot" - mondja Hórusz Robert Weinberg regényében, a Vörös Halál karneválja című, háromkötetes történetben.

Egyiptom koronájáért folytatott hosszas küzdelmek kettejük között jól ismertek a Hórusz és Széth harcai című mítoszból. Míg Anne Rice az Ízisz és Ozírisz mítoszt használja fel, addig a Vampire a Hórusz és Széth harcairól szóló mitikus történetet dolgozza át saját céljaira.

A Vampire regények egy olyan a keretbe helyezik vámpírjaik történetét, mely nagyon is hitelesnek tűnik. A vámpírok világát egy igen összetett, a történelem kezdeteihez és még annál is régebbre visszanyúló "maszkabálként" tárják elénk, melynek több részlete is egybecseng az ókori egyiptomiak számos szokásával, történelmüknek egyes fejezeteivel. Érdekes módon pont azokkal, melyeket ma a tudomány nem tud minden kétséget kizáróan megmagyarázni. Sőt, jobb, ha nem ködösítünk! Könnyen talál az írói fantázia olyan darabokat is kirakójátékban, melyről a tudomány tiszta, és az okkultizmus "fertője" által érintetlen diszciplínájának a leghalványabb fogalma sincs.

Gyakran tréfálkozom azzal, hogy az én szakmámban különösen oda kell figyelnie az embernek, hogy mikor használ kijelentő mondatot. Az egyiptológia tudománya minden jelentős eredménye ellenére még mindig a megválaszolatlan kérdések tudománya. A háló, melyet szövögetünk, még igen hézagos, és így tág teret ad az egyéni interpretációknak és a fantáziának, nem csak a fent már kifejtett vallási oldalról, hanem történelmi kontextusban is.

Egyiptom történetének vannak olyan időszakai, melyekről szinte semmit sem tudunk, mivel a rendelkezésre álló források hiányosak, vagy, ami még rosszabb, egyáltalán nincsenek ilyen források. Ilyen például az ún. predinasztikus korszak, mely a fáraók korát megelőző történelmi kort öleli fel (i.e. 3000 előtt) és melyről egy-két régészeti leleten és kronológiai támponton kívül szinte semmit sem tudunk. Nem csoda, hogy a vámpírok eredetét az "egyiptomi iskola" legtöbb képviselője ebbe a korszakba helyezi. Nem lehet belekötni, hiszen nincsenek történelmi tények. És nem lehet belekötni, mivel a vámpírokról sem tudunk semmit.

Arról nem is beszélve, hogy az egyiptomi történeti források is saját mitikus múltjukba helyezik az egyiptomi kultúra eredetét. Manethón szerint először istenek uralkodtak Egyiptomban, az istenek után a félistenek (Hórusz követői), majd pedig a holtak lelkei. Ezeket név szerint egyetlen forrás sem említi, nevük már Manethón idejében is a múlt homályába veszett. Vajon valódi királyokról van, szó vagy mitológiai alakokról? Számukra és uralkodásuk időtartamára vonatkozólag sincs utalás. Ezután lépünk be az ún. történeti korba, az emberi királyok korába, mely az I. dinasztiával veszi kezdetét i.e. 3000 környékén. Miért is ne helyettesíthetné be az írói fantázia a holtak lelkeit élőholtakkal? Ismét csak a "homályos alak a homályos háttérben" jelenségével állunk szemben: tökéletesen összeillenek.

Hát persze, hogy elgondolkodunk, amikor a Vampire könyvekben a torporról – a hosszas, mozdulatlan, kómaszerű állapotról - olvasunk, amikor az ős-öreg vámpírok szépen berendezett, jól elrejtett - általában mélyen a föld alá épített - menedékhelyeken, teljes nyugalomban fekszenek. Testük nem mozdul, csak tudatukkal, hatalmas szellemi erejükkel vesznek részt a világ történéseiben. Sőt, irányítják azokat! Nem emlékeztet ez is kísértetiesen a múmiákra és Anne Rice eltemetkező vámpírjaira?

A Vörös Halál karneválja trilógia mellett kiemelném Kathleen Ryan Setita c. könyvét, mely a Klánregények sorozat egyik tagja, és az ehhez kapcsolódó klán-kézikönyvet, ami végeredményben a Vampire szerepjáték szabálykövének egy kiegészítője, de igen tekintélyes háttér-információval szolgál a klán eredetét, történelmét és belső felépítését illetően. (Ez a klán-kézikönyv már magyarul is megjelent.) A Setita klán azért különleges a klánok között, mert a tagjai – a hogy a kézikönyv maga is állítja – nem csak vér, hanem hit révén is kötődnek egymáshoz. Elsősorban nem az köti össze őket, hogy egy vérből származnak – bár a vérkötelék a Vampire vámpírkoncepciójában mindennél erősebb – hanem a Széthbe, mint istenségbe vetett hitük. A Setita tehát sokkal inkább nevezhető szektának a szó vallási értelmében, mint a Kamarilla vagy a Szabbath. Sokkal inkább egy vallás, mint egy vérvonal és az csak egy körülmény – bár közel sem elhanyagolható körülmény – hogy a vallás követői történetesen vámpírok, akik mind egyetlen ős – Széth – véréből származnak, az által lettek azzá, akik: élőholtakká. Ez az elképzelést tükrözik Kathleen Ryan regényében Hesha Ruhadze, a többszáz éves vámpír szavai, aki "egy halott isten halott papjá"-nak nevezi magát, mikor egy ember megkérdezi, mi is ő valójában.

A klán történelme részletekbe menően ki van dolgozva, és aprólékosan be van illesztve az emberiség történelmébe kezdve a fáraók korától, majd a hellenisztikus, a római és a bizánci koron keresztül egészen napjainkig. Lenyűgöző munka, mely az egyiptomi kultúra és elsősorban az egyiptomi vallás alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot.

Itt emelném ki, hogy Széthnek igenis volt élő kultusza az ókori Egyiptomban, méghozzá igen megbecsült kultusza. Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért tiszteltek az egyiptomiak egy ilyen ártalmas és gonosz istent. Hogy lehet, hogy neki is áldoztak, és őrizték kultuszát? Vajon egy ilyen gonosz istennek a papjai is gonoszak voltak? Valóban embert és vért áldoztak neki? Nem. A papjai nem voltak gonoszok, nem voltak kannibálok, nem ittak vért, és nem áldoztak embert az istenüknek. Széthnek ugyanolyan kultusza volt, mint bármelyik másik egyiptomi istennek, csupán más imákat, más szövegeket olvastak fel a tiszteletére, és el tudom képzelni, hogy a napi rituálék szintjén volt némi különbség a kultuszában, de ez minden. Hogy miért tisztelték az egyiptomiak a káosz és sötétség terméketlen istenét? Ahhoz, hogy ezt megértsük, ismét az egyiptomi gondolkodásmódot kell vizsgálnunk. Az egyiptomi számára a rossz, a gonosz ugyanúgy része volt a világnak, mint a jó, mely nem létezhet a rossz nélkül, a sötétség, a fény, mely nem létezhet a sötétség nélkül. Széth ezt a szükséges – és minden létezéshez feltétlenül szükséges – rosszat testesítette meg. Erre utal az a szerepe is, melyet a Napbárkában betölt. A Napbárka égi útja a világ rendjét testesíti meg, és ezen égi útján minden nap fel akarja tartóztatni Apóphisz, az égi kígyó. Széth az, aki minden nap megküzd ezzel a kígyóval, és így lehetővé teszi, hogy a Napbárka folytassa égi útját és a világ rendje fennmaradjon. A rossz, a káosz nélkül tehát ez a rend nem maradhatna fenn. Ebben a kontextusban már érthető, hogy Széth miért örvendett a többi istenhez hasonló kultikus tiszteletben az ókori Egyiptom földjén.

Megemlíteném még a legújabbak közül A szkarabeusz éve trilógiát (A vihar hírnökei, Oroszlánokkal hálni illetve Holtak földje) Andrew Bates tollából. A krimi-szerű történet főszereplői vámpírvadászok, akik a sötétség teremtményei – vámpírok, vérfarkasok, és igen, múmiák – után kutatnak, és szisztematikusan irtják őket. A szálak egy modern város szívében épült, gondosan álcázott templomba vezetnek, melyről kiderül, hogy a hajdan élt fáraó, Echnaton temploma, a szereplők pedig végül természetesen Egyiptomban kötnek ki. A történet középpontjában Ozírisz szíve áll, mely rendkívüli hatalommal ruházhat fel bárkit, aki a birtokába kerül. És persze mindenki a birtokába akar kerülni. :-)

Echnaton rövidéletű reformja sokak fantáziáját meglódította már. Bevallom, hogy amikor először láttam a Csillagkaput, bizony továbbgondoltam a történetet és eljátszottam a gondolattal: Talán itt a Földön Echnaton volt az, aki le tudta rázni Ré – vagy talán Amon-Ré - galaktikus igáját és az új vallást is azért alapította, hogy a régi kultuszt, a rabság emlékét elűzze. Ez persze tényleg nem több, mint a fantázia játéka, semmilyen tudományos alapja nincs.

Nem kívánom az összes elképzelést felsorolni, de egyre több olyan vámpíros történet kerül a szemem elé - írás vagy kép (akár mozgókép) formájában - ami ezeknek a misztikus lényeknek az eredetét, történelmét az ókori Egyiptom történelem előtti korának misztikumával elegyítik. Persze vannak akik azt gondolják, ez is csak egy újabb tünete korunk divatjának, az "egyiptomániának", ami időről időre végigsöpör a világ fejlettebb régióin. Meglehet. Biztos, hogy ebben a tendenciában az is szerepet játszik, hogy az ókori Egyiptom egyre népszerűbb, az egyiptomi kultúra egy szélesebb rétegekhez jut el, ismeretterjesztő könyveken, dokumentumfilmeken, történelmi regényeken keresztül.

Mégis azt hiszem, hogy a legfőbb ok, amiért az írók ilyen előszeretettel választják Egyiptomot vámpírtörténeteik színhelyéül, vagy helyezik ide képzeletük vérszívó teremtményeinek eredetét, az a misztikum, ami az egyiptomi kultúrát körbeveszi, amivel az emberi képzelet a Nílus-völgy ókori kultúráját felruházza annak következtében, hogy a tényeken alapuló történelmi kép még ma is igen-igen hiányos. Az ókori Egyiptom egy keret, melybe ezek a lények - hogy, hogy nem - remekül beleillenek. A szfinx, a teriomorf – azaz állat alakú – istenek, a múmiák között egy-két vámpír már nem oszt nem szoroz.

Számos olyan kérdéssel kerülünk szembe, az egyiptomi kultúra kapcsán, melyekre nincs kielégítő magyarázat, és melyek azonban logikus választ kapnak, ha egy egészen más kontextusban vizsgáljuk őket. A vámpírok legendájának kontextusában. Az ókori Egyiptom mindig is megihlette az írói fantáziát. Rengeteg - még annál is több - titok övezi és mindegyik egy-egy lehetőség arra, hogy az alkotó képességgel megáldott ember megalkossa a saját elképzeléseit. A fáraók átka, az évezredes halálból feltámadt múmiák, a titokzatos körülmények között eltűnt majd újra megkerült varázsigék és mágikus hatalommal bíró szobrok mind-mind ennek az alkotó fantáziának az eredményei. És most már - úgy látszik - a vámpírok is "birtokba" vették szegény Egyiptomot.

Nem, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Ozírisz és Ízisz, vagy bármelyik egyiptomi isten vámpír lett volna. Azt sem akarom mondani, hogy az izolált szentélyek, a gondosan elrejtett sírok és mumifikálás egy számunkra legnagyobbrészt ismeretlen életforma megőrzését és hatalmának istenítését szolgálták volna. Nem állítom. Viszont be kell vallanom, hogy cáfolni viszont nem tudom. És vajon ki tudná? Ki tud eleget akár a vámpírokról (ki látott csak egyet is), akár Egyiptom predinasztikus, vagy annál is régebbi éráiról, misztériumairól és mítoszairól ahhoz, hogy kijelenthesse: badarság? Senki. Persze a bizonyíték hiánya nem egyenlő a hiány bizonyítékával. De azért szívesen eljátszunk a gondolattal, nem? A megválaszolatlan kérdések mindig is a legjobb alapot képezték a találgatásra, a képzelődésre. A "vámpirológusok" pontosan ezt teszik és lássuk be, vannak közöttük olyanok, akik bitang jól csinálják. Már majdnem hiszünk nekik.

Bevallom, mindig is lenyűgöztek az olyan írások, melyek egy tökéletes képtelenséget úgy tudnak leírni, hogy annak logikai háttere támadhatatlanabb, mint a legtöbb tudományos elmélet. Másrészről, amikor ezeket az írásokat olvasom, mindig szöget üt a fejembe a gondolat, hogy ha egy elgondolás ilyen logikusan levezethető, akkor hogyan lehetünk biztosak benne, hogy nem a mítoszok és legendák egyéni értelmezése mélyén elrejtett valóságot olvassuk. Lehet, hogy aki írta, többet tud, mint mi? Lehet, hogy birtokában van valami olyan tudásnak, amit így, a fikció álca-köpenye mögé rejtve próbál a tudtunkra adni? Biztos, hogy ezek a kérdések az írókat is gondolkodásra késztetik, és így a vámpírtörténetek egymásból is táplálkoznak, egymás képzeletvilágából is merítenek, a források – pontosabban a hiányzó források tárháza azonban olyan tág, hogy egy ügyes író mindig tud belőle valami újat, valami eredetit meríteni, valami olyat hozzátenni, amit az előző még nem érintett vagy nem merített ki teljesen.

Viszont felhívnám a figyelmet, hogy minden egybeesés, az egyiptomi kultúra minden misztikuma, múmiája ellenére, az írók minden meggyőző érvelése és összeesküvés-elmélete a vámpírtörténetek fikciók. Én remélem, hogy sikerült megmutatnom, mi ösztönzi az emberi képzeletet arra, hogy Egyiptomba helyezze ezeket az élőholt teremtményeket, de ez nem jelenti azt, hogy ott is vannak, vagy valaha ott voltak. Így kérek mindenkit, hogy az imént elmondott eszmefuttatást annak vegye ami: egy kis játéknak a fikció és a történelem mezsgyéjén. Az, hogy ki miben hisz, mindenkinek a maga dolga, de az biztos, hogy a vámpírok minden tekintetben kívül esnek az egyiptológia és tudomásom szerint minden komoly tudományos diszciplína területén. Ha ez az előadás azt akarta volna bebizonyítani, hogy a vámpírok igenis Egyiptomból erednek, az merő találgatás és áltudományos spekuláció lett volna és mint ilyen, sehova sem vezetne. Arról nem is beszélve, hogy rendesen megkaptam volna a nyakamba a helyi Kamarilla bosszúját, amiért egyszerű szánalmas halandó létemre megsértettem maszkabált.

Játszunk hát el ezekkel az elképzelésekkel, használjuk fel őket történeteinkben, játékainkban és nyúljunk bele bátran a történelmi múlt házagaiba, töltsük ki őket fantáziánkkal, népesítsük be őket képzeletünk lényeivel, hiszen kimeríthetetlen lehetőségeket adnak arra, hogy szabadon szárnyaljon a fantáziánk. De ne akarjuk ráerőltetni az emberekre, hogy fantáziánk termékei a valóságot adják vissza még akkor sem, ha oly precízen belepasszintottuk őket a keretbe, melyet a történeti tények felépítettek számunkra. Az igazság – mint mindig – most is "odaát" van. A körülöttünk lévő világ tele van olyan dolgokkal, melyekről mit sem tudunk, és melyekről gyakran saját józan eszünkkel harcolva próbálunk összerakni egy-két információ-morzsát. Csoda, hogy hinni akarunk annak, aki valamiféleképpen magyarázatot ad, választ a ki nem mondott kérdéseinkre? És miért tudunk hinni ezeknek az újkori krónikásoknak? Mert nem kérik, hogy higgyünk nekik. Nem az abszolút igazságot hirdetik. Nem próbálnak meggyőzni arról, hogy a történetnek csak egy oldala van: amit ők elmondanak. Nem, ők csak megmutatnak egy utat, egy lehetséges választ, ami azonban olyan kísértetiesen beleillik minden képbe, hogy az ember már-már. De nem. Hiszen ezek csak regények - mondjuk magunknak, majd becsukjuk a könyvet és feltesszük a polcra. De a téma még napokig foglalkoztat minket, mielőtt feloldódik a mindennapokban. Talán hetek telnek el, talán hónapok, és amikor meglátunk egy újabb regényt, mely egy újabb misztikus elképzelés ígéretét hordozza, biztos, hogy haza fog jönni velünk a könyvesboltból, őrült kérdéseink ismét felszínre kerülnek. A kép sohasem fog összeállni, de a darabjai rabul ejtenek és egy idő után vadászunk az újabb darabokra. Melyek közül persze egyiket sem hisszük el. De mégis: olyan jó gyűjteni őket.

Ha te is olvastál bármit a vámpírokról, ami Egyiptomhoz köti őket, vagy bármit, ami nem, akkor kérlek, ajánld figyelmünkbe a fórumon, és oszd meg velünk az ezzel kapcsolatos véleményedet. Ha csak eszedbe jut bármi az egyiptomi kultúrkörből, ami beleillik a képbe, vagy éppen kilóg belőle, ne titkold el, tedd közkinccsé! Ellenvéleményeket ebben az esetben még a szokásosnál is nagyobb szeretettel várok.

ÉSzAH

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére