Ami az útikönyvekből kimaradt
(vagy legalábbis elsikkadt)...

II.

Közlekedés Egyiptomban I: Vonattal a Nílus-völgyben | Gyalogos a nagyvárosban | Tömegközlekedjünk? | Taxi
Közlekedés Egyiptomban II: Autóval a városban | Autóval az országúton | Autópályán Egyiptomban | Autóval a sivatagban | Konvojozás
Étkezés

Közlekedés Egyiptomban II.

Ha esetleg úgy hozza a sorsod, hogy autóval indulsz útnak Egyiptomban, igazán érdekes élményekben lehet részed. De akkor is kalandos közlekedni, ha például Kairóban indulsz neki gyalogosan. Kairó forgalma egészen elképesztő, de a magyarok számára nem annyira idegen. Egy jó alapos csúcsforgalom a budapesti belvárosban majdnem olyan, mint egy lazább, nyugisabb időszak a kb. 15 milliós metropoliszban. Az a furcsa, hogy az utóbbiban mégis folyamatos mozgásban van minden, ha lassan araszolva is, de haladni lehet. De kalandokat, izgalmakat rejt a villamos, busz és vonat is, úgyhogy érdemes szót ejteni arról, mire kell figyelni úton-útfélen.

Autóval úton-útfélenKövetkező szakasz

Autóval a városban


Péntek délutáni csend a Fejszál úton

Az idegeket nem csak a gyalogos közlekedés teszi próbára, hanem az autós is. Alapszabály, hogy arra kell menni, amerre hely nyílik éppen, és annak van elsőbbsége, akinek előrébb van a kocsija orra. Ennek ellenére a komolyabb baleset nem túl gyakori, igaz, a sértetlen autó sem. Jellemző módon a legjobban legyilkolt autó, amivel találkoztam, egy 406-os Peugeot rendőrautó volt, egyetlen ép felület nem akadt rajta...

A belvárosban a dugó miatt nem lehet gyorsan haladni, de a hazai szemmel nézve komoly gyorsforgalmi úthálózaton elég tekintélyes sebességgel közlekedik, aki tud. Aki nem tud, az meg szép nyugodtan baktat abban a sávban, ahová éppen Allah vezérelte. Nem ritka a gyorsforgalmi úton belső sávban araszoló, teherbírásának háromszorosával megrakott teherautó, vagy akár csacsifogat.

A sebességnek főleg a fekvőrendőrök szabnak gátat. Egyiptomban valósággal imádják a fekvőrendőröket! Rengeteg van belőlük, és bizonyára igen jól tartják őket, mert szép nagyra nőttek. Akkorák, hogy személyautóval már simábban át lehet hajtani rajtuk, mint az itthoniakon, (másfél-két személyautónyi hosszúak, úgyhogy egy autó sem fog felülni rajtuk), ellenben a teherautókon és a buszokon (demokratikus módon a turistabuszokon is) hatalmasat dobnak. Ez legkevésbé a buszvezetőket zavarja, de néha eszükbe jutnak az utasok is, és ilyenkor vészfékezéssel igyekeznek csökkenteni a megrázkódtatást az akadály előtt (hiába). A városokban lépten-nyomon ott vannak ezek a bakhátak, kereszteződések előtt, szállodák előtt, vagy bárhol, ahol mérsékelni próbálják a sebességet. Egy alfajuk nem a szokásos keresztben futó domb, hanem fémtuskókból kirakott széles sáv. Ez kevésbé dob a járművön, de áthajtáskor félelmetes hangja van. Az ilyeneket inkább szállodák, és középületek előtt lehet látni-hallani.

Számítani kell arra, hogy bárhol bármi megtörténhet. Az osztottpályás úton szembe jövő kordé ugyanúgy természetes, mint az egész útpályát elfoglalva megforduló turistabusz. A gyalogátkelés autóból nézve is legalább olyan félelmetes, mint ha mi magunk akarunk átkelni. És akkor még ott vannak a külvárosokban is gyakori csordák. Egyáltalán nem ritka, hogy az út szélén kecskenyájat, birkákat vagy éppen tevéket terelgetnek, ahogy a szamaragoló, vagy szamarat hajtó fellah sem kuriózum. Még Kairó "főterén", a Midan el-Tahriron is láttam hasonlót, az meg egészen megszokott, hogy egy-egy állat a kisteherautók platóján menjen városnézésre. Ez utóbbi azonban csak érdekes színfolt az amúgy is tarka kavalkádban, de nem okoz fennakadást.


Ehhez nem tartozik szöveg, de kár lett volna kihagyni... ;o) Kairó napnyugtakor.

Következő szakasz

Autóval az országúton

A Nílus völgyében elég sűrű úthálózat épült ki, és az utak minősége sem (sokkal) rosszabb, mint itthon az alföldi másod- és harmadrendű utak. Útburkolati jelekre csak a legfontosabb utakon számíthatunk, de nincs is sok jelentősége. A mellékutakon rendszerint az egyetlen "útburkolati jel" a fekvőrendőr, nagyjából mindenütt ez jelzi, hogy lassítani kell. Legalábbis a helyhez kötött akadályok előtt. Az utak ugyanis tele vannak mozgó akadályokkal is. Carmageddon-rajongóknak: nagyon fontos, hogy ezek megsemmisítése nem bónuszpontokat ér, hanem bűncselekmény! Az akadály gyakorlatilag bármi lehet: gyalogos, szamárfogat, lassú jármű, még lassabb jármű, szamaragoló fellah, cukornáddal, fokhagymával, vagy épp más terménnyel "égig rakott" igásállat, kordé, hazafelé baktató bivaly, mosnivalóval megrakott, csatornához (vagy visszafelé) tartó asszonyok, kutyák, birkák, kecskék, tevék, szuvenírárusok, rendőrségi dzsip (felvezetőautóként ez a leggyakoribb akadály), és még oldalakon át sorolhatnám. Az izgalmak megfelelő szinten tartására azonban vannak más, közlekedést nehezítő objektumok is, amelyek között veszélyforrásként toronymagasan vezetnek a taxik és a turistabuszok. A taxi jellemző tulajdonsága, hogy vagy lomhán battyog, vagy (tudod, a baksis hatása!) őrülten száguld. Középút nincs. A turistabuszok egy másik tészta, mindenesetre némelyikük közlekedési szokásai alapján meg tudom érteni, hogy nem mindenhol örülnek a külföldieknek. Annyit azonban megjegyeznék, hátha eljut Egyiptomba is: a turistabuszokat egyiptomi sofőrök hajtják...

Az utakat arab nyelvű táblák jelzik, de a legfontosabb idegenforgalmi pontok neve angolul is kint van. Valószínűleg nem lesz gondja annak, aki Szakkarába akar eljutni (arab-angol néven Saqqara), de gyúrhat idegre az, akinek mondjuk el-List a célja. Saját tapasztalatunk... :o)

Hasonlóan arab nyelvűek az egyéb kresztáblák is, ennek következtében a veszélyes emelkedő és veszélyes lejtő nevű táblák tükörképei annak, amit megszoktunk. Segítséget jelent, hogy a lejtőre kis teherautót is biggyesztenek, amiről kiderül, hogy merre van az arra (mindig jobbról balra). Amúgy a járműállomány állapota ismeretében meglepő, mennyire szeretik a meredek emelkedőket-lejtőket. Az állj, elsőbbségadás kötelező tábla a szokásos nyolcszögletű, piros tábla, természetesen arab felirattal, de akinek ez gondot okoz, az szerintem direkt csinálja, vigyen szótárt.

Az elsőbbségadás kötelező tábla viszont nem a szokásos "macisajt", hanem olyan, mint itthon a '72-es KRESZ-reform előtt volt: a macisajt egy kerek tiltótábla alakjára van bekarikázva. A felirat itt is arab, de a jelzés egyértelmű.

Kevésbé az egy veszélyt jelző tábla, amit főleg a sivatagokban lehet látni. Ez egy szokásos, talpán álló háromszög, fehér alapon piros kerettel és fekete, arab nyelvű felirattal. A legbiztonságosabb az, ha megállunk a tábla előtt és kiszótárazzuk ;o) de nem muszáj: a tábla szövege az, hogy "veszélyes kanyar". Érdemes komolyan venni, úgy figyeltem meg, hogy csak úgy habókra nem rakják ki. A Nílus-völgyben, vagy épp a Királyok Völgyébe vezető úton lehet látni egy - kinézete alapján információs - táblát, arab és angol nyelvű felirattal: "Limit your speed". Ez is a kiszótárazandó táblák egyike, jelentése egyébként az: "korlátozd a sebességed". Ez is erős kanyarok előtt szokott kint lenni.

Egyiptomban még a vasúti átjárók is egzotikus dolgok. Ha van sorompó vagy fénysorompó, az jó dolog, de nem biztos, hogy működik is. A körültekintő áthaladást azonban mindenképp kiharcolják az illetékesek: a legtöbb vasúti átjáró olyan egyenetlen, hogy nem árt, ha az ember jókora terepes gyakorlattal rendelkezik. Az átjárók előtt szinte kötelező a tülekedés, és bizony nem ritka az orosz rulett megfelelő adaptációja, vagyis, hogy az utolsó pillanatban vágnak át az átjáróhoz érkező vonat előtt. Ezt a turistabuszok vezetői is szívesen játsszák, az utasok nem éppen kimondott örömére.

Az utakon rendszeresen találkozhatunk úttorlaszokkal. Ezek rendőri-katonai ellenőrzési pontok, ahol az úton járó igazolni köteles magát. Rendszerint elkérik az útleveleket, meg is számolhatják az utasokat, de van, ahol bemondásra is elhiszik. Megkérdezik az úticélt és a tervezett útvonalat is, jegyzetelnek, kipipálnak mindenféle listákat, és az a gyanúm, hogy értesítik a következő ellenőrzési pontot is az érkezésről. Volt olyan, hogy a rendőr azon volt megütközve, hogy nem annyian vagyunk, mint ahányról ő tudott. A papírok meggyőzték. Megjegyzem, hogy ha a rendőr kiabál, az még nem jelent bajt. Néha a baráti egyeztetés is úgy látszik-hallatszik, mintha összecsapás készülne.

Legjobb tudomásunk szerint (hál'istennek sosem kellett még megtapasztalnunk) a sivatagi ellenőrzési pontoknak még egy funkciója van: ha a következő ellenőrzési ponton nem jelentkezik az utazó egy ésszerű időn belül, akkor a keresésére indulnak. Ettől függetlenül csak úgy indulj sivatagi útra, hogy legalább harminchat órára elegendő vized legyen (személyenként minimum négy flakon, azaz hat liter).Következő szakasz

Autópályán Egyiptomban

Hát ez megér egy külön fejezetet! Az egyiptomi autópálya merőben más, mint az M7-es. Kétszer két- vagy háromsávos, és fizetni kell a használatáért. A fizetőkapuk helyi jellegzetességnek is elmennek, a gízai kapu az Alexandria felé vezető pályán például fertelmes giccs, amolyan ókor szorozva Hollywood, az arab műdekor harmadik hatványán. Legszörnyűbb az, hogy még ki is írták rá hieroglifákkal, hogy "Gíza", de ordítóan hibásan. Sajnos a helyben írt jegyzeteim elszálltak egyébként hűséges kéziszámítógépemről, így már nem emlékszem pontosan, mi is volt a hiba - mintha az alef sasmadara (bocsánat, keselyűje) helyett lett volna az "m" hangot jelentő bagoly. (Kárpótlásként a kaputól nem messze most felhúzott épületkomplexum gyönyörködtetett azzal, hogy az ultramodern épületeknél újrafogalmazták az ókori építészeti jellegzetességeket, és az acélkék üveg és fehér kő felületek tagolásával mintegy szemelvényeket idéztek az ősi építészeti elemekből: homorú pártázatok és hengertagos pylonok, portikuszok és piramisok ritmizálták a hajdani monumentalitást sem nélkülöző építményeket. Mindehhez a Microsoft-székház ormótlan és szögletes kolosszusa, tetején a mérhetetlenül otromba, "UFÓ szállt az orromra" hangulatú, acél árnyékoló tákolmánnyal olyan ellenpontot adott, hogy a magamfajta megszállottnak egészen elállt a lélegzete. Na de térjünk vissza az autópályára.)

A pálya minősége elég érdekes. Nem igazán sima az út, hullámzik is egy kicsit, meg imbolyog is egy kicsit, szóval oda kell figyelni rá. Már csak azért is, mert elég nagy a forgalma, és igazi egyiptomi. Vagyis, az ötvenes tempóra csak lejtős szakaszokon képes, túlterhelt teherautó-maradvány kényelmesen füstölög a belső sávban, a motorkerékpáron legalább hárman utaznak, a forgalom tempósabb résztvevői pedig természet adta akadályoknak veszik mindezeket, és kígyóznak közöttük, ahogy tudnak. De amúgy sem kell arra számítani, hogy a belső sáv gyorsabb, mint a külső. Az egyiptomi autópályákon ugyanis egymástól rendszeres távolságra (nagyjából egy-két kilométerenként) megfordulóhelyek vannak, ahová a belső sávból lehet bekanyarodni, és ahonnan a másik oldalon a belső sávba lehet kikanyarodni. Mivel a két pályatest jókora távolságra van egymástól, a fordulóhelyeken akár egy pótkocsis teherautó is elfér - de mi van, ha több is élni akar a lehetőséggel? Nos, akkor a második megáll az autópálya belső sávján, és békésen vár a sorára, amíg az első be tud sorolni a túloldalon. De egy hívő teherautósofőr akkor is lazán megáll a belső sávban, ha éppen úgy érzi, hogy eljött az ima ideje. Nem vicc! Magam láttam a belső sávban várakozó teherautót, amelyik mellett az elválasztó mezsgyén ott imádkozott a vezetője. Íme bizonyság, hogy a vallásosságnak is vannak veszélyei.

Az út külső sávja is rejteget hasonló meglepetéseket. Mert ahol autópálya van, ott megtelepszik más is: szerelőműhelyek, gazdaságok, benzinkutak, pihenőhelyek. Ezeknek nincs külön lehajtósávja, közvetlenül a szélső sávról lehet őket megközelíteni, és az autópályára visszajutni is ugyanígy lehet. A nagyobb pihenőhelyeknél, rest house-oknál valamivel jobban kiépített megoldásokat látni, de azt is, hogy a lassító- és gyorsítósáv koncepciója nem igazán érintette meg az illetékeseket. A rest house-ok ráadásul csak az út egyik oldaláról közelíthetők meg, vagyis aki a másik irányba tart és megpihenne, túlmegy a következő fordulóhelyig, visszafordul, majd amikor folytatná az útját, előbb visszafelé megy a következő fordulóhelyig, és újra visszafordul, immár az eredeti útirányba. És ez működik!

Ahogy működik a rendszer akkor is, ha rácsatlakoznál a pályára. Képzeld el a következőt: megérkezel az autópályához, és a tábla jelzi, hogy mondjuk Alexandria jobbra van, Marsza Matrúh pedig balra. Hogyan jutsz hát Marsza Matrúhba?

Egyszerűen. Az autópályára ugyan csak Alexandria felé (pontosabban csak jobbra) hajthatsz fel, de ott tábla is jelzi, hogy 500 méterre van a megfordulásra kiépített hely. Tehát elindulsz jobbra, és az első alkalommal megfordulsz. Kell a hykszosznak a sok, útvesztőként funkcionáló trombita-, lóhere- meg makaróni-csomópont!

Aki Ausztriába jár autóval, tapasztalhatta, hogy ott az autópálya két pályatestét elválasztó növénysávot és szalagkorlátot mindenhol igyekeznek kicserélni olyan betonelemekre, amelyek megakadályozzák, hogy a kamionok bármi okból is áttérhessenek a szembejövők útpályájára. Egyiptomban nincs erre szükség. Mint már említettem, a két pályatest akkora távolságra van egymástól, hogy még abból sem lehet baj, ha elalszik a kamionsofőr, és rámegy az elválasztó területre. A homok, az egyenetlen terep, és sok esetben az autónyi méretű sziklák megállítják, mire a szembejövőkre veszélyt jelentene.Következő szakasz

Autóval a sivatagban


Kortalan keréknyomok a sivatag feltört kérgén

Most nem az off-road safari lesz a téma. Az egy külön szakma, komoly ismeretek és felszerelés kell hozzá, nem elegendő egy honlap átböngészése. Ráadásul nem is vagyok híve, mert meglepően komoly környezeti kárt okoz. A sivatag felszínén ugyanis kialakul egy kemény, összetömörödött réteg, ami megfogja az egészen finom, apró szemű, ezért vándorlásra hajlamosabb homokot. A terepjárók feltörik ezt a - nagyon lassan kialakuló - kérget, és az alatta lévő homok útra kél, megnövelve a porviharok, a khamszín valószínűségét, sőt, súlyosságát. Értelemszerűen nem egy kocsi okoz időjárási tényezővé váló sérülést a természetben, de ez a fajta turizmus mára olyan mértékűvé vált, hogy az már valóban káros hatással van a környezetre. Amikor itthon sárga vagy vörös eső / hó esik, gondoljunk szeretettel az off-road szerelmeseire. Amíg ők tömegesen meg nem indultak, ez a fura jelenség fehér hollónak számított, de az utóbbi években minden esztendőre jut egy-két eset.

De most nem erről van szó, csak érdemesnek tűnt egy kis kitérőre. A sivatagban utak is vannak, és azokon közlekedni is lehet.


Úton a Siwa-oázisból Marsza Matrúh felé

Az utak minősége elég változó. Marsza Matrúhból a Siwa-oázisba viszonylag új, kifejezetten jó minőségű műút vezet. Érdekessége, hogy az út szélét végig fényvisszaverő prizmákkal rakták ki, így éjszaka is kitűnően autózható. A forgalom igen csekély és főleg teherautókból áll. A szinte kihalt út különösen fárasztó, hosszan halad sík területen, majdnem mindig egyenesen. A sivatag itt nem kínál túl sok látnivalót, ezért az elalvás veszélye igen nagy. Az egyeneseket időnként értelmetlenül megtörő kanyarok éppen ezt a monotóniát igyekeznek oldani. Siwa közelében aztán, ahogy a műút ereszkedni kezd a depresszióba, kanyargóssá, dimbes-dombossá válik, a szintkülönbség miatt a hegyi utakra emlékeztet. Ezen az úton figyeltünk meg először egy érdekes, és elsőre nagyon zavaró szokást. A szembe jövők össze-vissza mindennel jeleznek, villognak, mindenfelé indexelnek, fényszóróznak, aztán teljesen leoltják (éjszaka!) a világítást, így igyekeznek magukra vonni az esetleg ellankadt figyelmet. Ha a vezető bóbiskol, az a szemben közlekedőkre is veszélyes! Különösen Ramadan idején dívik ez a szokás, amikor a nappali böjt miatt ingerlékenyebb, fáradékonyabb és nehezebben kiszámítható mindenki. A felvezető rendőrautók minden egyes kanyart irányjelzővel jeleznek, a kanyar végén pedig az elakadásjelző használatával tudatják, hogy egyenes szakasz jön. Hogy mások is használják-e ezt a jelzésrendszert, azt nem tudom, mivel a gyér forgalmú utakon nem volt alkalmunk más konvojokat megfigyelni. A sivatagi utakon, mint már említettem, az elalvásos balesetek a leggyakoribbak, magunk is láttunk ilyet - szerencsére ott nem esett nagyobb baj.

Máshol már kevésbé jó utakkal találkozni. A legrosszabb helyzetet a Farafra-oázis környékén találtuk, ahol (talán talajmozgások miatt) méteres beszakadások, felgyűrődések vannak. Ezeken nagyon óvatosan kell áthaladni, mert a legmasszívabb járművet is úgy megdobhatják, hogy az komoly szerkezeti (és személyi) sérüléseket okozhat. Egy nagyon kedves ismerősünk mesélte, hogy néhány éve ő maga sérült meg súlyosan, amikor egy ilyen felgyűrődésre túl nagy sebességgel hajtott rá a buszuk. A kocsi felemelkedett, majd visszazuhant, és a főfékhenger eltörött, amitől az összes kerék azonnal blokkolt. Ismerősünk, aki a szolgaülésen (az első ajtó lépcsőjénél lévő, felhajtható pótszéken) ült, felrepült, és a felcsapódó ülésre a derekával esett vissza.

Az egyenetlenségek szerintem nem az út hibájára vezethetők vissza, hanem talajmozgás, vagy éppen földrengés okozhatta őket. Az út mentén hasonló módon eldeformálódott, összeomlófélben lévő házakat is látni.


Egy szebb rész a Fekete-sivatagban, a Baharija-oázis közelében


Út a Fehér-sivatagban, 15 km-re a Farafra-oázistól


A "MALÉV Rest House" a Sárga-sivatag határán - még 1999-ben. Ma már szürke az épület és Malév-matrica is csak bent van az egyik oszlopon.


Egy igazi erg, a Sárga-sivatag. Nem a fénykép rossz - ez tényleg ilyen. A melegtől és a szálló porfátyoltól elmosódik a horizont.


Útfaló dűnék a Kharga-oázis közelében

Kairótól a Baharija-oázisig jó minőségű, kitűnően jelzett út vezet, ám a táj elég csúf és egyhangú. Tizenöt-húsz kilométerrel a Farafra-oázis előtt véget ér a Fekete-sivatag és az út egy látványos, kanyargós letörésen át leereszkedik a Fehér-sivatag valószínűtlennek tűnő, vakító fehér mészkő-formációi közé. Érdemes megállni a lejtő alján, mert a látvány egészen különleges. De érdemes megállni pár kilométerrel arrébb is, ahol a tábla jelzi, hogy a Farafra-oázis már csak tizenöt kilométer - itt gomba alakú képződményeket látni az út nyugati oldalán, a keleti oldalon pedig teknőchöz hasonló alakok sorakoznak, ameddig a szem ellát. Az egyik oldalon opálos kavicsokat lehet gyűjteni, a másikon pedig szokatlan formájú kovaképződményeket, a sivatag virágát. Ez utóbbi nagyon törékeny!

A Farafra-oázisig egész jó még az út, az oázisban várható akadályokról pedig már szóltunk. Az oázis után hosszú szakaszon csak kavicsos-zúzalékos alap volt, amikor ott játunk, mert azt a szakaszt éppen építették. Vigyázat! Az útépítés kezdetét nem tábla jelezte, hanem az út közepére borított, egész teherautónyi sóderdomb. A sivatagban szokásos sebesség mellett ez jelzésnek életveszélyes - viszont biztonságot jelent a domb mögött dolgozó munkásoknak.

A Fehér-sivatag túlvégén meredek vádin kanyarog fel az út a platóra, majd egy szinte egyenes lejtővel ereszkedik az út egyik legbizarrabb szakaszához. A lejtő alján régebbi utak legyezőszerűen ágaznak szét, hogy pár tíz méter után eltűnjenek a homok alatt. A távolban meghatározhatatlan homállyá olvad az éggel a horizont, egyetlen fix pont sincs, amin megnyugodhatna a szem, csak az út. Ez a Sárga-sivatag, a Nagy Homoktenger egyik csücske. Az út ennek peremén halad egy ideig, elég rossz a minősége. Aztán egy kanyarulatot vesz, ahol egy sivatagi "rest house" és körülötte kisebb település van. Ennek a "rest house"-nak a homlokzatán régen egy jókora Malév-matrica virított, ma már az nincs meg (az épületet sárgáról csúnya szürkére festették), de kisebb testvére még ott volt az épület belsejében egy oszlopon.

A további szakaszon néha feltűnik a távolban az utat északról kísérő plató hegyvonulatnak látszó, tagolt fala, de az alig észrevehetően hullámzó homoktenger félelmetes és egyhangú látvány. Ezt helyenként dűnék oldják. A közelükben régebbi, más nyomvonalon haladó út-maradványok ágaznak jobbra-balra, hogy aztán eltűnjenek egy-egy jókora homokhegy alatt. Ez az útfaló dűnék egyik hazája. Itt az út nem rossz ugyan, de nem is igazán jó, az újabb szakaszokra sem fordítottak túl sok figyelmet. Ki tudja, meddig lesz járható, mikor borul rá a soron következő dűne?

A Sárga-sivatagból kiérve aztán a plató vonulata is közelebb húzódik, élénkebbé válik a táj, és visszatér a csenevész növényzet is. Egy-egy artézi kút közelében házak, üzemek is láthatók, majd beérünk a Dakhla-oázisba. Az oázis útjai egészen jók, a főút osztottpályás, a megszokott, szupermagas szegélyt általában fekete-fehér festés teszi még feltűnőbbé. Hasonlóan jó út vezet a Dakhla és a Kharga között, bár egy szakasza az út közepe táján inkább jól kijárt kavicsos földút. Már nem sokáig, mert hosszú szakaszon építik. Lehet, hogy amit földútnak neveztem, valójában a műút alapja, de mivel öt év alatt nem sok változást láttam rajta, nem merném a fejemet tenni rá.

A Kharga-oázis különleges szigete Egyiptomnak. Nagyon jól kiépített, osztottpályás útjain még némi forgalom is van, a sebességet lépten-nyomon az errefelé is divatos, nagyméretű fekvőrendőrök korlátozzák, de itt valahogy alacsonyabbnak tűnnek. Maguk a települések is sokkal rendezettebbek, valamivel tisztábbak is a megszokottnál, sőt, az épületek is befejezettek, nem a csupasz téglafalak és meredező betonoszlopok jellemzik az összképet. A Khargától Asziut felé is jól jelzett, széles út vezet, ezen a szakaszon a platóra vezető szerpentin jelent némi veszélyt. Errefelé a nagyobb kanyarok vannak fényvisszaverőkkel kirakva. Az út forgalma minimális, és itt is a kamionok a leggyakoribb útitársak. Ahogy a Nílus-völgy közelébe ér az út, itt is lehet dűnéket látni, sőt, egy helyen kerek kőtömbök ezrei hevernek az út mentén - ez a "dinnyeföld". Itt láttuk azt a nem túl esztétikus megoldást a dűnék vándorlásának és az azzal járó pusztításnak megfékezésére, hogy a dűne szél felőli oldalát leaszfaltozzák. Még mindig olcsóbb, mint folyton arrébb helyezni az utakat.

A Khargából a térképen "karavánút" jelzéssel jelzett út vezet Luxor felé. Ez is aszfaltút, de már kevésbé jó (pontosabban rossz), sokszor a homokátfújások buckáin kell átvergődni. Elég rázós szakasz, az elején-végén külön regisztrálják az arra induló járműveket. A Nílus-völgybe hosszú, szűk vádin ereszkedik le, és ott már a minősége is jobb. Szinte teljesen néptelen.


A Sínai-félsziget útjainak három arca

A Sínai-félsziget útjai kevésbé jók, mint a Líbiai-sivatagon (más néven Nyugati-sivatagon) át vezetők, de még ott is csak a hegyek között vannak igazán rossz szakaszok. Ha a Szent Katalin-kolostor felé mész, a tengerparti úttal még semmi bajod nem lesz, amíg le nem kanyarodsz a hegyek belseje felé. Itt előbb az éles, de jól jelzett kanyarok fognak munkára, majd, ahogy a Feiran-oázishoz érsz, az egészen elkeskenyedő út követel magának nagyobb figyelmet. Innentől aztán gyakoriak az úthibák is, és az út szélessége is változó. Viszont a táj csodás. Azt mondják az egyiptomiak, hogy a Sínai-félsziget "hatvanezer négyzetkilométer semmi". Na de milyen semmi! Nagyon kietlen, de grandiózus - itt nem kell az elalvástól tartani!

Fent a Szent Katalin-hegy környékén gödrös, kátyús szakaszok is előfordulnak, bár a főútvonalat igyekeznek rendben tartani. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez Egyiptom egyetlen olyan része, ahol télen időnként még hó is esik.

Más történet a Vörös-tengertől a Nílus-völgybe vezető út a Keleti-sivatagon át. Ezen a vonalon végképp szigorúan konvojozni kell a külföldieknek, és az alig több mint kétszáz kilométeres flúgos futam rajtja Szafagából indul, menetrend szerint naponta kétszer. Na, ez valami félelmetes! Nem is azért, mert a Keleti-sivatag még a Sínai sivatagainál is kietlenebb, kopárabb, vagy mert itt is magas hegyláncokat kell keresztezni, hanem azért, mert amikor egyszerre megindul százegynéhány turistabusz, az leginkább a megvadult gnúcsordák rohamára emlékeztethet. Szafagánál az út látványos, ám nem biztos, hogy hatékony katonai ellenőrzőpontokon vezet keresztül, aztán beveszi magát a hegyek közé, és egy hol összeszűkülő, hol kitáguló vádin kapaszkodik és tekereg felfelé. A konvoj száz-százhúszas tempóval rongyol az eleinte kifejezetten jó minőségű és széles úton, ami azonban egyre romlik, ahogy feljebb és feljebb ér. Természetesen a buszok nem egy meghatározott sorrendben haladnak, hanem egymást és a teherautókat előzgetve, dudálva igyekeznek minél előrébb kerülni a sorban. Akiknek nem kell a konvojjal tartani, inkább félreállnak, amíg az őrület elhalad, még a szembejövők is.

Az út hegygerinceken át vezető része nem valami jó, és nagyon sok a kifejezetten veszélyes kanyar. Eleinte itt is látni elhagyott, használaton kívül helyezett szakaszokat az újabb út mentén, de itt nem a homok az oka (elvégre kősivatagon át haladunk!) hanem az, hogy egy-egy veszélyesebb kanyart, vagy épp hosszabb szakaszt új nyomvonallal próbáltak megszelídíteni. Fent azonban, a gerincek hegyi szakaszain más veszélyek is akadnak. Nem tudni, milyen megfontolásból, de a kanyarokban a két irány sávjai között fél méteres-méteres, és meglehetősen mély rést hagytak, ahol egyáltalán nincs aszfalt. Záróvonalnak elég drasztikus! Ezek a rések elég szélesek és mélyek ahhoz, hogy még egy nagyméretű járművet is megvezessenek, vagy lependerítsenek az útról. Ráadásul ezek a kanyarok élesek is. Mindennek tetejébe a buszvezetők még itt is előzgetnek és tülekednek. Ha nem sikerül visszasorolni a helyükre, akkor a szembejövő sávban ragadnak, vagy kerék közé fogják az ilyen réseket és átnyergelve haladnak a kanyar végéig. Ha ilyenkor szembe jön valaki... De jótét lélek nem jön szembe, ha kedves az élete: félreáll valahol, és megvárja, amíg elszáguld a kilométerekre szétnyúló konvoj. Egészen biztos, hogy itt komoly balesetek is akadnak, az aszfalt sokat mesél. És nem csak a félelmetes helyzetekre utaló féknyomok, hanem a mély barázdák és sötét foltok is, amelyek borulások, kigyulladt járművek titkos történeteinek tanúi. Pedig az út a felelőtlenség nélkül is épp elég veszélyes. A múlt század elején még több hetes, komoly megpróbáltatásokat jelentő karavánút volt. Ma a gépeket nyúzza, nem az embert és állatot. A hőségben, nehéz terepen nem ritka az elromlott jármű, felforrt hűtő. Ha történetesen a felvezető rendőrautó romlik el, az az egész konvojnak pár órás várakozás...

Végül, ha már eddig nem esett szó róla, említsük meg a sebességkorlátozásokat is. Az országutak elején, nagyobb települések kijáratánál fel van tüntetve, hogy az adott úton mennyivel lehet menni. Ez egy kék, szögletes tábla, fel van rajta sorolva az összes főbb gépjármű-fajta. Ez a része még érthető, mert piktogramok ábrázolják az autókat, buszokat, teherautókat, kamionokat, stb. Mellettük a megengedett sebességet arab számok jelzik. Általában személyautóknak 100, motoroknak 90, buszoknak 80, kisebb teherautóknak 70, járműszerelvényeknek 60 van kiírva. A lakott területekre nem tudom, milyen sebességkorlátozás érvényes, de a kisebb városokban, falvakban nem divat száguldozni, negyvenes-ötvenes tempó a jellemző. Kairóban a Moqattam-hegy lábán keringő, meredek és kanyargós gyorsforgalmi úton hatvanas sebességkorlátozás van - szinte otthonos (de cseppet sem jó) érzés volt látni, hogy egy tréfás kéz elé festett egy egyest. Ez utóbbit (mármint a százhatvanas korlátozást) be is tartják.Következő szakasz

Konvojozás

Már itt-ott szó esett erről a kellemetlen dologról. Az a baj, hogy konvojozni nem csak a buszoknak kell, hanem a külföldieknek - tehát akkor is, ha mikrobusszal, személygépkocsival utazunk. Ezt meg lehet próbálni kijátszani, de jó esély van arra, hogy valamelyik ellenőrzőpontnál az orrunkra koppintsanak. Viszont nem mindenhol kell konvojozni, csak azokon a területeken, ahol az egyiptomi hatóságok szerint a legnagyobb a terrorista-veszély. Így a lehető legszigorúbb a felügyelet Közép-Egyiptomban a Nílushoz közel eső vidéken, ahol az asziuti fundamentalisták befolyása a legerősebb. Konvojozni kell gyakorlatilag a teljes Nílus-völgyben, Luxor és Szafaga között, Asszuán és Abu Szimbel között. Ez azt jelenti, hogy a legforgalmasabb útvonalakon összegyűjtik a turistákat, és egyetlen "road train" keretében, változóan erős rendőri-katonai biztosítással viszik őket egy meghatározott járaton. A konvojok adott időpontokban és meghatározott helyről indulnak, ha tehát lekési a busz a reggeli konvojt, csak a következő, általában délutáni konvojjal mehet csak el. Mikrobuszok, személyautók és dzsipek is csak a konvojjal mehetnek, ha külföldieket szállítanak. Van, ahol operettbe illő az egész, fontoskodásnak és fal-munkahelyek biztosításának tűnik (nem beszélve arról, hogy a menetrendet biztos jól ismerik a terroristák is), de máshol, például Közép-Egyiptomban, kőkeményen veszik a dolgot. De Edfuban is láttam olyat, hogy a felvezető pick-up és a busz közé beforduló autóst fegyvert szegezve zavarta vissza a platóról leugró kiskatona. És olyat is láttam, hogy huszonnyolcunkra több mint ötven rendőr vigyázott (igaz, Asziútban), és látszott rajtuk, hogy komolyan veszik a veszélyt. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) azt mondom, hogy nem kell elrettenni, az esetek többségében legalább olyan, ha nem nagyobb biztonságban van az utas, mint bármelyik nagyobb európai városban. Sőt!

Nem kell konvojozni a sivatagi utakon, de bárhol dönthet úgy az ellenőrzőponton szolgálatot töltő rendőr, hogy nem mehetünk tovább, csak rendőri kísérettel. Na, ez az, ami tényleg csak látszat-munka. Mi történik ilyenkor? Várni kell, amíg eldöntik, hogy a poszton várakozó pick-up kísérjen-e, vagy hívjanak egy másikat. Utóbbi esetben meg kell várni a másik kocsit. Egyeztetni kell, hogy hova és merre akarunk menni, esetleg még azt is el kell fogadtatni, hogy a nevezett hely, út, település, stb. létezik. Ez után a rendőrautó, hat-nyolc rendőrrel a platóján, megindul előttünk - hatvannal, jó esetben nyolcvannal. Az erőteljes baksis feloldja a sebességkorlátozást. Az egyes pihenőket a rendőrök is megszabhatják, de ha a kísért jármű elmarad mögöttük, sürgősen visszafordulnak, és kihasználják az alkalmat a pihenőre. Viszont ha már unják a banánt, főleg Ramadan alatt, akkor könnyen előfordulhat, hogy egész egyszerűen nem engednek ide vagy oda, vagy esetleg közlik, mint ÉSzAH-hal tették, hogy "a sivatag négykor bezár". Lényeg az, hogy az ilyen rendőri felvezetésről a mai napig nem sikerült a tudósoknak megállapítani, hogy vajon a turistákat védik-e, vagy a turistáktól védenek-e, illetve védenek-e egyáltalán. Éppen Asziútban tapasztalhattuk meg, hogy a szirénázó rendőrautó valójában semmit nem jelent a forgalomban. Az a jóleső érzés vigasztalhat csak, hogy jó néhány embernek, ha nem is gazdagságot és jólétet, de biztos megélhetést jelent ez a munka. Egyiptomban az is valami.

marbline.gif (3550 bytes)

Vissza a linkek oldalára Előző oldal Oldal nyomtatása Következő oldal Vissza a tetejére