Teljes képernyőre nyitEgy szinttel feljebbA fáraó tevéje és egyéb "állatságok"

 

Aki az egyiptomi művészettel, írással, hitvilággal foglalkozik, lépten nyomon állatokba botlik. Egy királynév legalább három állatot kíván (Hórusz sólyma, a Két Úrnő keselyűje és kobrája kötelező, hogy az Erős Bika címet ne is említsük), ha kevesebb van, kételkedhetünk egyiptomi eredetében. :o) Az istenek között kirívó kivételek azok, akiknek nincs állati alakja, ellenben nem ritka, hogy egyeseknek több is van. Az istenek teremtő aspektusát gyakran kos alakkal jelzik, az ártó, vagy éppen oltalmazó istenségek kobra vagy keselyű formájukban jelennek meg, de még békával is találkozhatunk, például Heket személyében. A sírokban állati formában megjelenő démonoktól a baromfiudvar és a papiruszmocsár lakóiig mindenféle élőlény előfordul, részletekbe menő ábrázolásuk alapos ismeretre vall. Az állatok, akárcsak a növényvilág, az egyiptomi kultúra szerves része volt, sokaságukat talán a Brehm tudná felsorolni. Az Egyiptomba látogató turista számára az egyik legmélyebb benyomást keltő állatról, a tevéről azonban mintha megfeledkeztek volna.

Nos, ez a téma, ha megmaradunk a cím első felénél, elég rövid lehetne, ugyanis az ókorban a teve szinte ismeretlen volt Egyiptomban. A dromedárt valamikor a későkor végén háziasították, igazi elterjedését azonban még későbbre, a Ptolemaioszok idejére kell tennünk. Hasznosítására egészen addig nincs adat, és népszerűvé válását csak jóval a fáraók kora után érte el.

Hasonló a helyzet a tyúkkal is. Az egyiptomiak nem nagyon tartottak tyúkokat. Tudtak ugyan a létezéséről, már az Újbirodalom elején, III. Thotmesz szíriai hadjárata alkalmával megismerték a "mindennap szülő madarat", de az egyiptomi baromfiudvarokban nem terjedt el. Egy-két esetben találkozunk csak kakas-ábrázolásokkal, ebből arra lehet következtetni, hogy a tyúkfélék jelentősége minimális maradt.

A hykszoszokkal kapcsolatban már emlegettük, hogy a ló és a kocsi is csak a puszták fejedelmei révén vált általánossá Egyiptomban. Sőt, akkor is főleg a katonaságnál. Különös módon a lovaglás egyáltalán nem terjedt el - amikor a szaiszi Tefnakht távozott Memphiszből Pianhi támadásának előestéjén, nagy bátorságról tett tanulságot. Igaz, megfutott az etióp király elől, de mindezt lóháton tette! Biztos, hogy nem ő volt az első, aki lóra szállt, de mindenképpen kirívó eset lehetett.

III. Ramszesz vadászjelenete Medinet Habu pylonjáról
III. Ramszesz lóvontatta harci kocsijáról vadászik. A Medinet Habu-i pylon domborművén a ritka perspektíva-ábrázolások egyik szép példája fedezhető fel.

Abban, hogy a ló főleg a katonaságnál és az előkelőknél kapott szerepet, bizonyára az állatok viszonylag magas értéke volt az ok. A jelek szerint a kerék a Középbirodalom idején jelent meg, és a fogatok vontatására ökröket fogtak be, a kisebb terheket pedig szamárháton szállították. A ma annyira elterjedt csacsikordéra nem találni utalást. De még arra sem találunk példát, hogy szamárhátra pattanva nyargaltak volna - holott a mai Egyiptomban, főleg a fiatalok körében, ez is igen kedvelt módja a helyváltoztatásnak. Öszvérekről - érthető okokból - nem nagyon beszélhetünk. Nem sűrűn volt alkalma a szamaraknak lovakkal randizni. :o)

Mégis, milyen állatokat tartottak? Ez ügyben - immáron sokadszor - a sírok festményeihez és domborműveihez kell fordulnunk. A szakkarai és gizai masztabáktól a thébai sírokig elég sok információt kapunk az ókori állattartásról. Néha egészen meglepőeket!

Hiénatömés Mereruka masztabájából
Hiénatömés előkészítése Mereruka szakkarai masztabájának egyik jelenetén (VI. dinasztia)

A baromfiudvar lakói között a Kis Gágogók voltak többségben. A libák több fajtája, kacsák és galambok mellett azonban ház körüli gazdaságban számunkra teljesen szokatlan madarakat is láthatunk. A ritka pelikán-ábrázolásokból nem derül ki, hogy ezeket a madarakat tartották-e, de más különlegességekről egészen határozottan állíthatjuk, hogy igen. Az egyiptomiak háziállatként tartották a darut, és ugyanúgy tömték, mint nálunk a libát szokás. És nem csak a darut tömték, hanem - persze nem a baromfiudvarban, hanem egy kicsivel arrébb - a hiénát is. Az állatok lábát összekötözték, a hátukra fordították őket, és úgy pakolták beléjük a kalóriát. Mereruka szakkarai masztabájában is fennmaradt a hiénákat tömő szolgák ábrázolása, arra azonban nincs igazán megbízható információnk, hogy a hiénák tartása mennyire egy adott kor különlegessége. Mivel azonban a későbbi sírokban nem jelenik meg a hiénatömés, azt kell feltételeznünk, hogy a hiénatartás az Óbirodalom idején (esetleg annak is csak egy rövid időszakában) elszigetelt kísérlet lehetett. A hiénákat nem csak hizlalták, de vadászatra is befogták őket.

Pelikán egy óbirodalmi sírból
A ritka pelikán-ábrázolások egyike egy óbirodalmi sírból

Daruk tömése egy óbirodalmi sírból
Darutömés egy óbirodalmi sír domborművén

Vadászjelenetes paletta
Vadászatot ábrázoló predinasztikus paletta. A vadászatra kutyákat, sőt, sakálokat is tartottak.

Predinasztikus oroszlánfigura
Apró oroszlánfigura, valószínűleg valamilyen táblásjáték bábja a predinasztikus korból. A budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdona

Találkozunk más állatokkal is, melyeket feltehetőleg tenyésztettek. Juhot, kecskét a tejükért és húsukért neveltek, egyes források szerint tartottak disznót is, de ez számomra bizonytalannak tűnik. Időről időre felbukkannak antilopok is, amelyek háziasításával szintén megpróbálkoztak. A gazellát viszont veszedelmes, ártó állatnak tartották, mivel a hagyomány szerint ellopta Hórusz szemét, amikor Széth megvakította unokaöccsét. Érdekesség, megint csak Mererukánál, hogy sündisznóval is találkozhatunk az áldozati menetben vonulók csomagjában. Azt sem lehet megállapítani, hogy a sünt fogyasztották-e. Éppenséggel nem lenne egyedülálló dolog, Magyarországon ma is előfordul egyes helyeken, hogy szúrós kis barátunk a lábasban végzi.

Természetesen a Két Ország lakói kedvtelésből is tartottak állatokat. Bebalzsamozott kutyák, majmok kerültek elő egyes sírokból, ahová gazdáik mellé helyezték el őket. A vadászjeleneteken gyakran tűnnek fel a karcsú, agárra emlékeztető kutyák, de több más fajtát is meg lehet találni. Az első ismert kedvenc egy I. dinasztia korában élt hercegnő sírjából került elő. Sőt, az első ismert kutyanév is egy egyiptomi sírkövön olvasható. Neb, azaz Úr volt az eb neve - ma talán Lordnak hívnák. De az már titok marad, hogy Neb hallgatott-e a nevére. :o) A majmok közül nem csak a páviánt tartották, de messze délről is hoztak luxusállatnak majmokat - számos helyen találkozunk babuin-ábrázolásokkal is. Egyes szüreti jeleneteken majmok szedegetik a szőlőt az emberek mellett - azt nem tudni, hogy idomított segítők voltak-e, vagy a korgó has és a veleszületett szemtelenség összjátéka került megörökítésre. :o)

Macskaszobor a budapesti Szépművészeti Múzeumból
Macska (talán Basztet istennő?) bronzszobra a XXVI. dinasztia idejéről, a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből.

A macskák a Középbirodalom idején jelennek meg, és nem csak mint ház körül vadászó félvad állatok, de házikedvencként is felbukkannak, például a ház úrnőjének széke alatt kuporogva. A macska a mitológiába is beépült, nemcsak úgy, mint Basztet istennő alakja, de az újbirodalmi sírokban önállóbb szerepben is. Az Amduat egyes jelenetein látható Miu (Miw), Heliopolisz Nagy Macskája, amint (egy, ritkán két) késsel a mancsában győzedelmeskedik az Apopisz-kígyó felett. Ebben jól felismerhető, hogy a macska a házak körül micsoda fontos és megbecsült szerepet játszott. A rengeteg kárt okozó rágcsálók, kisebb kígyók irtásával nagyon nagy segítséget jelentett mindenhol. Elterjedését, majd (főleg a harmadik átmeneti korban kiteljesedő) kultuszát ennek a szerepének köszönheti.

A macskát jelentő miw ("miu") szó hangutánzónak hallatszik. Legnagyobb meglepetésemre azonban az egyiptomi macskák korántsem úgy nyávognak, mint ahogy azt megszoktuk! Asszuánban, a Botanikus Kert szigetén (avagy Kitchener-szigeten) volt alkalmam eggyel közelebbi ismeretségbe kerülni, és akkor jöttem rá, hogy mi az a rekedtes, brekegésre emlékeztető hang, amit addig már többször is hallottam! Nem kizárt, hogy az egyiptomi macskák őse a vadmacskák egy másik fajától származik, mint a mi házimacskánk, és ez a magyarázata eltérő hangjuknak. Mindenesetre a nálunk megszokott miau ott idegen nyelvnek számít. :o)

Mereruka mocsári vadászatot ábrázoló, drámaian mozgalmas reliefjén a vezír egy azóta kihalt, menyétszerű kisragadozó, egy ichneumon farkát tartja. Az ügyes kis vadász ebben az esetben valószínűleg zsákmány lehetett, nem valószínű, hogy háziasították volna őket. A jelenetben egy másik példány a nád szárára felkapaszkodva madarászik - ez a motívum a mocsári vadászatot bemutató képeken gyakran visszatér. Ti masztabájának hasonló domborművén rókaszerű állatot találunk a nád szárán felkapaszkodva madarakra vadászni. Bizonyára nehezen tudott választani, ugyanis a domborművön vízimadarak sokasága gomolyog előtte!
Ti mocsári vadászata
Ti mocsári vadászata. (V. dinasztia)
Ti alakja fölött ichneumon,
az előtte haladó csónak fölött
róka vadászik a nádasban.
Mereruka mocsári vadászata
Mereruka mozgalmas mocsári vadászatán
a vezír épp egy icheumon farkát ragadja meg.
(VI. dinasztia)

Nakht mocsári vadászata
Mocsári vadászat Nakht XVIII. dinasztia-kori sírjából.

Nebamun mocsári vadászata
Mocsári vadászat Nebamun XIX. dinasztia-kori sírjából. Érdemes megfigyelni, hogy bár a jelenet hasonlóan mozgalmassá vált, mint Mererukánál, korántsem olyan drámai, inkább derűs.

Nebamun ramesszida kori sírjának mocsári vadászatos jelenete ma már a British Museumot gazdagítja. Ezen a képen Nebamun felesége és leánya társaságában, ünneplőbe öltözve látható, amint könnyű csónakjában madarászik, előtte egy kacsa ül a csónak orrában. Nebamun kezében csalimadarakat tart, melyek hangjukkal odavonzzák a papiruszmocsár lakóit. Előtte egy macska épp megragad egy vadlibát, alattuk halak tömkelege úszkál a vízililiomok virágai között. A mozgalmas jelenet kevésbé drámai, mint Mererukánál, sokkal inkább a derű és az élet szépsége árad belőle, sőt, egyfajta finoman, diszkréten erotikus hangulatot sugároz. Nakht hasonló jelenete visszafogottabb, de azon is a derű és a szépség dominál.

Az uralkodók néha igazán különös állatokat is tartottak maguk körül. II. Ramszesznek állítólag oroszlánja volt, amelyet hadjárataiba is magával vitt. A szíriai hadjáratáról készült reliefeken a ragadozó teljesen szabadon van a táborban, ketrec sehol sem látszik. Mellette a felirat hirdeti, hogy a fáraó e barátja halálos veszély az ellenségeire. Számomra kérdéses, hogy valóban vadállatról van-e szó, vagy Szakhmet istennőre való utalásról?

Dél kincsei: zsiráf, majom, elefántcsont
Zsákmány a déli területekről: elefántcsont (elöl a szolga vállán), zsiráf, egzotikus majmocska (a zsiráf nyakán mászik felfelé) egy óbirodalmi falfestményen.

Madarat lehetett fogatni Nakht lányával!
Madarat tartó kislány Nakht sírjából.
(XVIII. dinasztia)
Ez a kép akár az ókori egyiptomiak természetszeretetének jelképe is lehetne derűjével.

Egyes fáraók a távoli délről egzotikus állatokat hozattak. Zsiráfok, gazellák, antilopok, sőt, medvék is feltűntek a királyi állatkertekben. Ezek az állatok feltehetően az uralkodói család szórakozásán kívül a fáraói hatalom egyik fajta megnyilvánulását is szolgálták. A messzi földről Egyiptomba hozott állatok tartása nagy felkészültséget igénylő feladat lehetett, ugyanis nagy részük kifejezetten rosszul tűri a fogságot. A gazellák, antilopok, de még a daruk is elég nehezen tarthatók.

Ha Egyiptomról és az állatokról van szó, nem maradhat ki a vallás és az állatok összefüggése. A görögök nevetségesnek tartották az egyiptomiak állatkultuszát, állatalakban tisztelt isteneit, és csak kevesen láttak a jelenség mélyére. Nem is csoda, mert a Későkorban az állatok tisztelete egészen vad méreteket öltött. Sztrabón undorodva írt később, Kr. sz. 30 körül arról, hogy a városok utcáit borító szemétben fekete és fehér íbiszek kutatnak élelemért, óriási rendetlenséget és lármát csinálva, de senki nem foglalkozik velük, Thot madaraival. Kicsit hasonló lehetett a helyzet, mint Indiában a szent tehenekkel, amelyek nincsenek senkinek sem tulajdonában, így aztán senki nem törődik velük - ha elheverednek az úton, az emberek kerülőt tesznek; ha betegek vagy kimúlnak, nagy-nagy tisztelettel - sorsukra hagyják őket. Ám Egyiptomban mindez csak az időszámításunk kezdete tájára jellemző állapot, az azt megelőző időszakokra súlyos hiba lenne ez alapján általánosítani.

Hérodotosz írta meg, hogy egyes állatokat - nem fajokat, hanem bizonyos példányokat - nagy tisztelet övezett. Ezeket az állatokat szentnek tartották ugyan, de nem istennek. Az Ápisz-bikák kiválasztásának szempontjai fennmaradtak Hérodotosz írásaiban - erről az Istenek rovatunkban már beszéltünk. Ezek mellett olvashatunk a mendészi kosról, a Mnevisz-bikáról is - hogy csak egy-kettőt említsek - de legnagyobb kultusza mégis az Ápiszoknak volt. Az Ápisz-bikák katakombáját, a szakkarai Szerapeumot II. Ramszesz negyedik fia, Khaemwaszet herceg alakította ki, és még a görög-római korban is használatban volt. Magát a herceget is ide temették, sírjára Maspero bukkant rá.

Fájjúmban a krokodil már a dinasztikus kor kezdete óta hasonló tiszteletnek örvendett, és megint csak a görög történetíró meséli arról, hogy Szobek papjai hogyan etették és gondozták a kiválasztott példányt - ami nem mondott ellent annak, hogy máshol vadásszák társait. Ez a hozzáállás jellemző más állatok esetében is, nem ritka, hogy az egyik nomoszban szentként tisztelt állatot a másikban bőszen vadászták és fogyasztották. Különösen igaz ez a halakra, amelyek az egyiptomi köznép számára fontos táplálékul szolgáltak, mégis egyfajta megvetés övezte őket. Az undor jelentésű szót is hal determinatívummal írták. Ennek magyarázata az Ozírisz-mítoszban is kereshető: amikor Széth feldarabolta bátyját, és testrészeit a Nílusba vetette, Ízisz megpróbálta összegyűjteni azokat. Egy híján sikerült is, ám férje férfiúi ékét egy bu-hal lenyelte. Ennek következményeként ez a halfaj tabunak számított az ókori egyiptomiak körében, sőt, a mai arab lakosság sem fogyasztja! A bu-hal fogyasztása római kori feljegyzések szerint valóságos kis vallásháborút is kirobbantott két falu lakói között, külön gondot okozva az értetlen rómaiaknak.

A harmadik átmeneti kor előestéjén a szent állatok tisztelete hátrébb szorult, olyannyira, hogy szankcionálni kellett a velük szembeni méltatlan bánásmódot. Példákat ismerünk arra, hogy az Ápisz-bikák takarmányát is megdézsmálták, sőt, az Ápisz borjait igába fogták, ami szintén ellenkezett a szokással és az előírásokkal. Ezek az Újbirodalom végnapjainak hanyatlására jellemző jelek, amelyek a Későkorban ellenkezőjükbe csaptak. Akkoriban terjedt el az állatok túlzásokra is példát állító tisztelete, tömeges mumifikálása, abból az időből és a ptolemaida periódusból származnak azok a nagy tömegben felbukkanó íbisz-, macska- és egyéb múmiák, amelyek a világ egyiptológiai gyűjteményében mindenhol előfordulnak. Az egyik legnagyobb íbisz-temető Szakkarában, a Szerapeumtól nem messze került elő. A kom ombói templom mammiszi-jében rendszeresen láthatók azok a krokodilmúmiák, amelyeket a templomtól nem messze, egy ptolemaida kori krokodiltemetőben találtak. Mennyiségükre jellemző, hogy a múmiák állagának megóvására alig fordítanak gondot. Bőséges utánpótlás akad még jó néhány évtizedre a kiállítható hüllőtetemekből - hogy aztán mi lesz, arra pedig nagyon kevesen gondolnak.

Ide tartozik az az érdekes dolog is, hogy előfordulnak olyan állatmúmiák, amelyek belseje csak kisebb csontokat, vagy éppen egyszerű botokat, ágakat rejt. Tudtommal a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is akad ilyen "eredeti hamisítvány", amelynek röntgenvizsgálata fényt derített a több mint kétezer évvel ezelőtt elkövetett csalásra. Ennek okát valószínűleg abban lehet keresnünk, hogy az állatmúmiákat - talán mint ma a szentképeket és rózsafüzéreket - jó pénzért el lehetett adni a hívőknek. Ezek a múmiák talán áldozati célokat szolgálhattak.

Ré kos alakban, az oltalmazó mehen-kígyóval
A kos alakban ábrázolt Ré bárkájának fülkéjében, I. Széthi sírjából. A kabint a mehen-kígyó oltalmazza az éjszakai utazás során.

Az állatok nem csak a szórakozás, az élelmezés és a vallási tisztelet kapcsán voltak jelen az ókor Egyiptomának mindennapjaiban. Számos káros, sőt, veszélyes állat vette körül az embert. A Nílusban akkortájt még az egyiptomi szakaszon is sok volt a krokodil, és a vízilovak is komoly veszélyt jelentettek. A víziló a hajózást is megnehezítette, és a termésben is hihetetlenül nagy károkat okozott. Nem véletlen, hogy Széth állatának tartották. De a haszonnövényekre nem csak a víziló jelentett veszélyt. A földeken rágcsálók is taroltak, és időről időre előfordultak sáskajárások is, amelyek igazi bibliai csapásként múlták felül Mózes próbálkozásait. A kígyók, skorpiók is folytonos veszélyt jelentettek, amely ellen furcsa babonákkal próbáltak védekezni az emberek. Sztrabón jegyzi meg, hogy a kígyómarás ellen hagymát használtak a betakarítást végző földművesek, ugyanis azt tartották, hogy a kígyók irtóznak a szagától. Mindenesetre a kígyó az istenvilágban számos alakban megjelent, jellemzően oltalmazó szerepben... Logikus gondolat, a veszélyes ellenfelet kiengesztelni, és oltalmát kérni az ellenséggel szemben. Az egyiptomiak az állatokban ugyanis ellenfelet, és nem ellenséget láttak.

Különleges az egyiptomiak rovarokhoz fűződő viszonya is. A légy nálunk a szemtelenség és a fertőzések megtestesítője. Az egyiptomi felfogás a légyben a bátorságot és ügyességet lelte meg. Emlékezetes a Fáraó című filmben, hogy a szent szkarabeuszokat (róluk Khepera és az említett könyv kapcsán bővebben írtunk már) feletteseinek jelentő katona nyakában három arany légy fityegett. A bátorság jelképei! Más kérdés, hogy a papok hatására a legyek bátorsága gyengébbnek bizonyult a szkarabeuszok szentségénél.

A méh királyi jelkép volt. A niszut biti, a Két Ország királya kifejezés hieroglif írásképe nád és méh. Eredete elég homályos, de arról tudunk, hogy a Ptolemaioszok idején a méhészet és a méztermelés királyi monopólium volt. Talán a szorgalom, a gondoskodás, a táplálék biztosítása és közösségük védelmezése tette a jó megfigyelő egyiptomiak szemében uralkodói jelképpé ezeket a hasznos kis rovarokat. Ezek a tulajdonságok ugyanis azok, amelyeket a fáraó tulajdonságaiként is szívesen láttak - mindez azonban egyéni elképzelésem, az igazi okot nem ismerjük.

Sokáig lehetne még folytatni az állatokhoz fűződő viszony taglalását. Nem szóltam még arról, hogy hogyan lett a liba a za, azaz valakinek fia jelentésű szó írásképe; hogyan került a nyúl Unisz fáraó kartusába; miért nem lett a görögöknél Athéné madaraként tisztelt bagoly az egyiptomi pantheonnak is tagja, holott az írásban gyakran szerepel; milyen szerepet kaptak a ragadozó madarak az akkori mindennapi és vallási életben; hogyan bántak az egyiptomiak az állataikkal; vagy éppen arról, hogy a nagy és jó írásképe miért éppen fecske, ellentéte pedig veréb. Pedig ez utóbbi ábrázolási szempontból is érdekes kérdés, ugyanis mindkét madarat oldalnézetben, álldogáló helyzetben jelenítik meg. Hogy meg lehessen őket különböztetni, a veréb farkát is oldalnézetben mutatják, de a fecskéét felülről, hogy villás volta azonosíthatóvá tegye. Arról sem esett szó, hogy az ártó szellemek miért épp a kacsákba költöznek, pedig ez a - manapság a thébai nekropolisz területén élő arabok körében széles körben elterjedt - nézet is az ókorban gyökeredzik. Az igazság az, hogy ezek egy részére nem találtam még választ, úgyhogy tovább kell gyűjtögetnem az itt-ott elszórt információmorzsákat. Ha ez a kis témánk megnyerte tetszésedet, egyszer majd visszatérhetünk ezekre is.

Köszönöm figyelmedet!

HoremWeb
horemweb kukac kemet pont hu
a.k.a. Born 2B Wide

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére