Teljes képernyőre nyitEgy szinttel feljebbTa Meri, a Szeretett Föld

Hajnal Mutban

Hajnal Mutban
Hajnal Mut városában, a Dakhla-oázisban

Szövőmadár a fészkénél
Szövőmadár a fészkénél, Mutban

Pitymallik. Az ég már világos, a szemhatár fölött türkizbe hajlóan ragyog, a verébszerű szövőmadarak éktelen lármával ujjongva köszöntik a fényt. A talaj felett közvetlenül fehér párafoszlányok jelennek meg, lassan emelkednek, vattapaplant vonnak a felszínre. Rohamosan világosodik. A pálmák üstöke bóbiskolva meg-megrezzen, valahol egy szamár sorolja sérelmeit. Az ég alja lassan vörösbe fordul, izzását fátyolozza az emelkedő pára. Fehér, füstszerű sávban lebeg a pálmák derekánál, álmos fátyolba vonva az előbb még élesen kirajzolódó horizontot. Két hegy között hirtelen pengeéles izzás ragyog fel narancsvörösen, a madarak dala crescendóba csap. A szamár jajszava ritkul, az ég alja káprázatos színjátékot ad elő, óriás fénykupola emelkedik a hegyek vágata fölé - a Fényhegy! A vörös izzás meglepő sebességgel növekszik, kerekedik, a lángkorong hamarosan betölti a két hegy közét. Tüze narancsvörös dicsfénybe öltözteti a ház falát, és már most égeti a bőrt, pedig elég hűvös van, talán ha tíz fok lehet.

Hamarosan elválik a hegyek élétől, egyre nehezebb belenézni. Az egész előadás meghökkentően gyors, a páralepel is hirtelen oszlik el, a színek pedig egyre világosabbak, már nem olyan mélytüzűek. A napkorong már eltávolodott a szemhatártól, nem állja a tekintet isteni ragyogását. A levegő rohamosan melegszik, a színek elveszítik narancs izzásukat, helyette éles, sárgás, kemény kontúrokkal rajzolt lesz a világ. Aztán ez a sárgás tónus is elillan, és mire a nap "tenyérnyi" távolságra felhág, a fényözön a nappal erejével áraszt el mindent. A madarak is abbahagyják az Aton-himnusz kántálását, és sürgősen nekilátnak az ugrándozásnak és röpködésnek. Már csak az emlékeztet arra, hogy kora reggel van, hogy az árnyékban hidegen metsz a szél. Ré felragyogott Mut városa fölött, a Dakhla-oázisban, 1999 egy késő márciusi reggelén. Egy új nap virradt a Szeretett Földre - Ta Meri-re, ahogy az ókoriak hívták.

Ez az elnevezés önmagáért beszél. Elmondja, hogy az egyiptomiak különlegesnek tartották országukat, az egyetlen helynek, ahol élni érdemes. Nem is csoda: nyugatra és keletre kietlen, gyilkos sivatagok húzódtak sok száz kilométeren át. Mindössze két, jól elhatárolható terület volt az, amely bőséges termésével el tudott tartani egy ekkora államot: Felső-Egyiptom folyamvölgye és Alsó-Egyiptom burjánzó mocsárvilága. A két ország mindig megtartotta elkülönültségét, annak ellenére, hogy szinte szent cél volt az egységüket fenntartani. Jellegük is különbözött: a Delta végeláthatatlan síkját alig törték meg dombok, kisebb hegyek, azok is csak a peremvidéken. A Nílus-völgy ellenben szűk sávként ékelődött be a sivatag tábláiba, furcsán egydimenziós országot alkotva, ahol csak az észak és dél igazi földrajzi irány - a kelet és nyugat inkább mitikus jelentéssel bír. Nyugatra ugyan ott vannak az embertelenül szép sivatagban megbúvó oázisok (mint a Dakhla is), keleten pedig az értékes kőfejtők és bányák, azon túl pedig a Nagy Zöld, azaz a Vörös-tenger, az élet azonban a folyó mentén zajlik. A folyó teszi termővé a földet, ezért a települések a folyamvölgy peremére húzódnak - és a folyó szállítja az árut, az építkezésekhez az anyagot, sőt, a sírokhoz a megistenülteket, ezért a városok, kultusz- és temetkezési helyek sem távolodnak el tőle nagyon. Délen, a katarakta vidékén ez a völgy egészen összeszűkül, legalábbis önmagához képest, és vad zúgók, vízesések, kemény, gömbölyűre kopott gránitsziklák zárják el az utat. Északra szelíd mezők széles sávja kíséri a folyót, gondosan megművelt területek. De soha, sehol sem engedi elfelejteni azt, hogy hol járunk, hogy a sivatag kiemelkedő hegyfala hol közelebb, hol távolabb, de mindig ott vöröslik a nyúlánk dumpálmák fölé magasodva. Helyenként fenyegetően egészen a part közelébe húzódik, máshol kilométerek messziségéből figyel, párás rózsaszínné tompult díszlet gyanánt.

Felső-Egyiptom ilyen.

A Fájjúm-depresszió bejáratától egy kicsivel délebbre, a Nílus jobb partján fekszik a mai el-Hiba, az ókori Taui-Dait városa. Jelentőségét főleg az adja, hogy hagyományosan itt a határ Alsó- és Felső-Egyiptom között. Innen a táj kiszélesedik, a hegyek a folyami pára mögé húzódnak, a víz több ágra szakadva folytatja komótos, de rendíthetetlen útját a Földközi-tenger felé. Ahogy megközelíti Iunut, újból elágazik, ám az, amit szigetnek vél az utazó, egy sok száz kilométeres vízi labirintus bejárata. Itt kezdődik a Delta, nádasaival, mocsaraival, gazdag állatvilágával. Ennek a hatalmas kiterjedésű területnek az adta a jelentőségét, hogy kemény vízszabályozással ugyan, de egészen kiváló termőterületeket lehetett kialakítani. A belefektetett munka busásan megtérült! Ugyanakkor a víziutak szövevényes hálózata, a mocsarak sűrű nádvilága rejtőzködésre is kiváló lehetőséget nyújtott, ezért a védelme komoly feladat volt. A legtöbb idegen betörés a Deltára irányult, éppen e két tényező miatt. A líbiaiak már az Óbirodalom idején - vagy még előbb is, de erre vonatkozó forrásaink hiányosak - ezt a paradicsomi területet vették célba, és a Harmadik átmeneti korban is itt rendezkedtek be a líbiai dinasztia uralkodói. Ez a terület volt a hykszoszok prédája, akik csak ímmel-ámmal, inkább védelmi és presztízs-okokból tekintgettek délebbre, és ez volt az a gazdag ország, ami a betelepülő zsidókat, görögöket Egyiptomba vonzotta. Rómának is a Delta volt a fontos, bár fennhatóságuk a messzi Núbiába is elért, ahol az arany és az építkezésekhez kiváló nemes kőfajták jelentették a vonzerőt - természetesen a presztízs mellett. Amikor azt olvassuk, hogy Egyiptom volt Róma éléskamrája, főleg a Deltára kell gondolnunk.

Két Ország, két elkülönülő világ, még akkor is, ha az egységük jelentette a békét és a gazdagságot. A lakóik is erősen különbözőnek érezték magukat, és ez rendre felszínre is került. Ahogy a központi uralom gyengült, észak és dél egyből eltávolodott egymástól. Ez a különállás jut kifejezésre Szinuhe történetében is, ahol hősünk így jellemzi számkivetettségének érzését: "Olyan ez, mintha a Delta lakosa Elephantine-ban találná magát, vagy mocsárban élő Núbiában." (ÉSzAH fordítása) Ez a szemlélet a mai napig él, a kairóiak vicceiben nem a rendőrök, vagy a rátótiak a balgaság megtestesítői, hanem a felső-egyiptomi ember.

Ha szűken vesszük, az eddig említett két terület az ókor Egyiptoma, a Két Ország, amelyre minden kötelességtudó fáraó kiterjeszti uralmának áldását. De ez a birodalom további területekre is kiterjedt. Délen, az első kataraktán túli Núbia olyasmi Egyiptomnak, mint nekünk Erdély, a lengyeleknek Litvánia, a franciáknak és a németeknek Elzász és Lotaringia: hol birtokolt, hol elvesztett, de mindig áhított terület, amelynek sorsa szorosan összefonódik az anyaország sorsával. Ki tudja, mikor kezdtek el az egyiptomiak dél felé kacsintgatni? Szinte biztosnak tartom, hogy a predinasztikus időben már felébredt az érdeklődésük, amit csak részben lehet a határőrizettel magyarázni. Az Archaikus korból már vannak feljegyzések is a núbiai hadjáratokról, amelyek inkább zsákmányszerző akcióknak tűnnek. Később a leigázott területen élők épp úgy előfordulnak szövetségesként, mint Egyiptomhoz csatolt országrész némileg másodrangú alattvalóiként. Voltak ellenségek és adófizetők, barátok, sőt, egy rövid időre a Két Ország urai is.

Napatai piramisok
Napatai piramisok

Núbia kietlenül szép, forró tájain nem voltak olyan jó termőföldek, lakói pedig harciasak voltak, akik gyakran fellázadtak az egyiptomi uralom ellen. De ez a terület volt a Belső-Afrikából érkező áruforgalom kapuja, és aranya meghatározó volt Egyiptom gazdagságához. Egyiptom seregében núbiai harcosok, kiváló íjászok szolgáltak, az Újbirodalom idején pedig a fáraó testőrségét az innen származó medzsai katonák adták. Olyan hatékonyan, hogy később már rendfenntartó szerepet is betöltöttek - említettük már, hogy a medzsai a rendőr szinonimája lett. Núbia északi része, Kús olyan fontosságot nyert, hogy külön kormányzót neveztek ki az élére a fáraó bizalmi emberei közül, aki a fáraó kusi fia címet viselte, és ez nem rokoni kapcsolatra utalt, hanem a tisztség fontosságát mutatta. Délebbre, Wawaton is túl pedig egy nép az egyiptomi mintát követve fejlődött egyre magasabbra. A napatai birodalom még művészetében is magán viselte az egyiptomi hatást, műtárgyaikat az avatatlan szem nagyon nehezen különbözteti meg az egyiptomi alkotásoktól. Vallásuk is sokat vett át Egyiptomtól, halotti kultuszuk pedig létre hívta azokat a piramisokat, amelyek százával láthatók ma is Szudánban, el-Kurru és Nuri környékén. Egy - viszonylag - rövid időre még a Két Ország feletti uralmat is megszerezték: erről is írtunk már Az első lovagkirály című témánkban.

Líbia, azaz Tjehenu nem tartogatott olyan kincseket, mint Kemet. Gyér földjei, legelői alig tartották el lakóit, akiket vonzott a folyamvölgy gazdagsága és termékenysége. Ez a vonzalom aztán oda vezetett, hogy a líbiai törzsek tartós helyet béreltek a Kilenc Íj, Egyiptom tradicionális ellenségei között. Az ellenük vezetett hadjáratok, amelyek célja többnyire a határok védelme, rendteremtés vagy erődemonstráció volt, végigkísérték a fáraók korát, és a fáraó alapvető teendői közé került a líbiaiak legyőzése. De líbiai katonák is harcoltak az egyiptomi hadseregben, és fontosságuk időnként jócskán megnövekedett. Az Újbirodalom letűntét követő zűrzavaros időszakban, amikor az amúgy is vízszegény Líbiai-sivatag még szárazabbá vált, a libúk és a maswasák (avagy -k) megszerezték a Delta egyes területeit, és önálló egyiptomi dinasztiát alapítottak.

Talán különös dolognak tűnik, hogy a Delta északi, tengerparti peremén nem alakultak ki már a legkorábbi időkben kikötővárosok. Ennek oka nem csak Egyiptom elszigetelődő politikájában rejlett, bár az is fontos szerepet játszott. A tengerparti határmezsgye a védelmet is szolgálhatta, de a másik, valószínűleg hasonlóan fontos ok az volt, hogy a tengerparton egy sivatagi sáv húzódik végig. Az a néhány, tengerhez közeli település, amely mégis felépült, mind a Nílus ágai, vagy a tengerhez közeli, édesvizű tavak mellett jött létre. A sűrűn lakott Delta kellemesebb lakóhelyet biztosított, mint ez a terület, amelynek betelepítéséhez szükség volt valami különleges indítékra: például a föníciai, görög kereskedők, zsoldosok beáramlására.

Hamman Faraun
Hamman Faraun forró vizű patakjai a fövenyen

A Deltától keletre, a Nagy Zöldtől északra egy sós tavakból, mocsarakból álló, egészségtelen vidék terül el, a Keserű-tavak, és a Sás-tenger vidéke. Ezen túl pedig egy újabb, Egyiptom számára mindig is fontos terület található: a Sínai-félsziget. Kietlen, homokdűnékkel díszített erg, azaz homoksivatag szegélyezi északról, amelynek szürkéssárga homokja szembántóan vakít a mélykék ég alatt. Ha délebbre haladunk a tenger partja felé, egyre magasabb hegyekkel találkozunk. Vörösesbarna és okkersárga szikláikat különös alakzatokra nyűtte a hőingadozás és a szél, hasadékaikban itt-ott egy-egy pálmacsoport vagy bozót tűnik fel. Egészen más ez a terület, mint a nyugati sivatag. Helyenként meredek sziklák szakadnak le a tengerpartra, a kő és a sós víz határán alig él meg növényzet. Hamman Pharaon, a Fáraók Fürdője egy ilyen sziklafal lábánál bújik meg, kénes gőzű barlang ásít rá, és a tűzforró, gyógyhatású víz kis patakokban kígyózik a fövenyen, mielőtt a tengerbe tévedne. Ahol a vizek találkoznak, egészséges dagonyázással lehet kipihenni a fáradalmakat. A víz hőfoka szabályozható: ha feljebb húzódik az ember, melegebb, ha lejjebb, hűvösebb a fürdő. Iszapjának gyógyító erejét ismerték és ki is használták az ókorban. Thébába szállították, és számos betegség ellenszereként alkalmazták - innen ered a hely neve is.

Beljebb, ha egy-egy aszóvölgyben a vándor a hegyek közé merészkedik, az omladékos vádi különleges látványokkal szolgál. Ragyogó sárga elefántláb-sziklák szélkoptatta, hengeres teste, mint félresikerült orgonasípsor szegélyezi a völgyet. A mélyedésekben gyér növényzet, szárazságtűrő cserjék ritkás csomója zöldell. Aztán feljebb érve megnyílik a táj, és a széles, lapos fennsíkon sárkánytarajos dombok sora hökkenti meg a készületlen utazót - mintha megannyi kővé dermedt őslény aludná évmilliós álmát, rozsdás hátukon éles, sötét sziklataréjjal. Barátságtalan, de hatalmas tereivel szabadságot harsogó, lélegzetelállítóan szép vidék. A hegyek az égbe törnek: a Mózes-hegy is kétezer méter fölé nyúlik - a hagyomány szerint itt kapta Mózes a Tízparancsolat kőtábláit. Lábánál ott áll az égő csipkebokor köré épített Szent Katalin kolostor. A szomszédos csúcs is a szent nevét viseli, és kétezer-hatszázötven méteres magasságával a mai Egyiptom legmagasabb hegye. De az ókorban nem ettől volt fontos a Sínai.

Elefántláb-sziklák az Feiran-oázisnál
Elefántláb-sziklák az Feiran-oázisnál, a Sinain

 

Sárkánytarajos dombok a Sinain
Sárkánytarajos dombok a Sínain

Út a Sinain
Út a Sinain, a Szent Katalin kolostor felé

A tengerpartról hegyek közé nyúló aszóvölgyek legnevezetesebbje a Wadi Hammamat. Nyaktörő úton lehet a felső részébe jutni, majd szédítő kapaszkodás után érhető el az a hely, ami miatt már az Óbirodalom idején is rendszeres expedíciók indultak ide. Fent a kopár ormon több tucatnyi sztélé hirdeti ezeknek az expedícióknak a hírét. Szekhemkhet, Khaszekhemui, Sznofru neve mellett közép- és újbirodalmi fáraók neve is feltűnik, akik rezet tartalmazó malachitért, türkizért küldtek erre a kietlen helyre. Egyes helyeken termésréz is előfordult, ami a korai rézművesség alapanyaga volt. A bányák közelében a Türkiz Úrnőjének, Hathornak emeltek kápolnát - és szükség is volt az istennő pártfogására!

Komoly megpróbáltatást jelentett egy ilyen expedíció. Nem csak a barátságtalan környezet jelentett veszélyt, hanem a nomád beduinok ellenségessége is. Nem egy hadjárat indult leverésükre, de legalábbis móresre tanításukra, de csodák csodájára ez a nép a mai napig fennmaradt, túlélve a hatalmas birodalmat. Ma is ott vándorolnak, és arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségűek, ma is büszkén beduinnak - és véletlenül sem egyiptominak - vallják magukat, több mint ötezer évvel az után az ellenük indított hadjárat után, melynek említése, mint legkorábbi, fennmaradt.

A Nílustól keletre is a hegyek, szurdokok, katlanok dominálnak, bár talán kevésbé drámai formák uralják a látképet. A folyammal többnyire párhuzamosan futó hegyláncokat azokra szinte merőleges aszóvölgyek tagolják, amelyeken szűk és veszélyes karavánutak vezettek a Nagy Zöldig. Ezek az utak még a XIX. században is komoly erőpróbát jelentettek - érdemes elolvasni Gustave Flaubert Egyiptomi utazás című naplójának erről szóló részét. Az egyhetes út még akkoriban is halálos veszélyeket rejtett! Az ókorban jól szervezett expedíciókkal lehetett csak nekivágni, és neki is vágtak az értékes épületkövekért. Rejtélyes, hogy a különösen nehéz, vad terepen, az élesen fogazott hegyek szűk hágóin hogyan szállították a kitermelt köveket, de az biztos, hogy valami módon mégis megtették. A táj a zegzugos völgyek, éles, magasra szökő hegyek változatos képét nyújtó kősivatag, növény szinte nincs is rajta. A tengerparti része sem sokkal barátságosabb. Messze a déli részén állt a Ptolemaioszok kikötővárosa, Bereniké, amelynek felfedezése Belzoni érdeme. A mai települések közül Hurghada a legismertebb, a semmire épült szállodaváros, aminek még vize sincs - kétszáz kilométerről szállítják oda az ivóvizet - de hatalmas repülőtere és elegáns szállodái várják a halódó korallra kíváncsi turistákat. A várostól északra groteszk óriások hadonásznak: a nagy kiterjedésű szélerőmű suhogva termeli a városnak az áramot. Meddig él meg a város a tenger vonzerejéből? Az egyiptomiak egyelőre bizakodnak. Az oázisok több ezer éve léteznek a sivatagban - talán a szállodák is kibírják egy ideig.

Fájjúmi látkép
Fájjúmi látkép a Hamis Piramissal

Mert nem szabad megfeledkeznünk a sivatagokról és az oázisokról sem. A legfontosabb oázis tulajdonképpen nem is az. A Fájjum mélyedése ugyanis a Nílusból nyeri a vizét a József-csatornán keresztül. A varázslatosan termékeny, nagy kiterjedésű mélyedés közepét a mára eredeti méretének töredékére apadt Moirisz-tó jelentette, körülötte a gondosan megművelt földek minden talpalatnyi helyet kihasználtak. A terület jelentőségét Memphisz, Ity-taui, Iunu, ma pedig Kairó közelsége hangsúlyozza. III. Amenemhat létfontosságú vízszabályozó munkálatokkal növelte a terület termékenységét, és téglapiramisa, Labirintus néven ismert halotti temploma is itt, a mai Hawara mellett épült fel. De nem ez az egyetlen piramis a Fájjum medencéjében: a III. dinasztia idején építették a Hamis Piramis Meidumnál, és a Középbirodalom korában a Fájjum bejáratánál emelték az illahuni és a két listi piramist. List mellett volt a birodalom akkori központja, Ity-taui.

Mélyen a Líbiai-sivatagban rejtőzik a Siwa-oázis, amely Amon szent helye volt. Megközelítése ma is nagy teljesítmény, bár ma az akadályok egy jelentős részét az adminisztráció, az engedélyek megszerzése képezi. Az oázis látogatását ma már a hatóságok is korlátozzák. A Siwa népe jelentős elszigeteltségben élt - inkább a berberekre emlékeztetnek, még nyelvükben is, művészetükben is.

"Szoborpark" a Fehér-sivatagban
"Szoborpark" a Fehér-sivatagban

Baharija-oázis
A Baharija-oázis, amelyet megállíthatatlan dűnék próbálnak elnyelni - a kép az egyik dűnéről készült.

Délebbre a sivatagban fekszik, nagyjából Oxürünkhosz, a mai el-Bahnasza magasságában, nyugati irányban a Baharija-oázis, amelynek fénykorát valószínűleg a római kor jelentette. Az akkoriban borászatáról híres, virágzó oázis délnyugati részét ma a vándorló homokdűnék emésztik, megállíthatatlanul nyomakodva a művelt, sőt, a lakott területekre is, eltemetve mindent, ami ott található. A Baharijától délre változatosabb a sivatag, az előbb még sötét aprózódással borított kavicssivatagot egy letörés után a rózsaszín homokos-köves alapon vakítóan fehérlő mészkő-formációk alkotta szoborpark váltja fel, amelyből az elvarázsolt, asztalsíknak látszó, döbbenetesen nem evilági ergbe, a Sárga-sivatagba fut az ősi út. A tengerszerű lapályt helyenként dűnék sorai fodrozzák, amelyeken túl a depressziót szegélyező hegyek rózsásszürkén derengenek elő. Olyan, mintha párába vesznének, pedig az egyik legszárazabb sivatagban járunk - a forró levegő és az örökösen benne lebegő finom por miatt tűnik párásnak a kép.

A Dakhla nagy kiterjedésű oázisában több település is található, közöttük gondosan művelt földek húzódnak. Az oázis egyes források szerint már a Középbirodalom idején is fontos szerepet kapott, a Második átmeneti korban Thébával állt szorosabb kapcsolatban. Mély kútjai között olyan is akad, amelynek forró vize kiváló gyógyvíz, balzsam a sivatagi úton megfáradt testnek. A jelek szerint már az ókorban is karavánút kötötte össze a Dakhlát a Kharga-oásissal és a Nílus-völggyel, amely Abydosz környékén érte el a folyót. Ma e három oázis a Green Valley Project, azaz a Zöld Völgy Terv részeként komoly, bár emberfelettinek tűnő vízszabályozási program része, lendületes fejlesztés alatt áll. A Nílusból, a Nasszer-tótól vezetnek föld alatti csatornán öntözővizet a helyi artézi kutak hozamának kiegészítésére. Csak remélni lehet, hogy ez a nagyra törő, és igen tiszteletre méltó terv nem olyan ökológiai katasztrófa kiváltója lesz, mint az asszuáni Nagy Gát.

Útfaló dűnék valahol a Kharga-oázis felé
Útfaló dűnék valahol félúton a Kharga-oázis felé

Naplemente Bagawat romjaival
Bagawat, mint Apóphisz csorba fogsora
- épp elnyeli a lenyugvó napot?

A kétszer két sávos, meglepően jó minőségű aszfaltút külső sávjára apró homokkupac kúszott. Nincs egyedül: egy dűne előőrse. A közelben több, bálnahátra emlékeztető óriás is közeledik, néhány centimétert téve meg évente - de azt megállíthatatlanul. Az egyik már "megette" az út menti elektromos távvezeték oszlopait, a kábelek szinte a homokon fekszenek. Mit lehet az ilyen dűnékkel tenni? Az út védelmében semmit - de nagyszerűeket lehet csúszkálni rajtuk!

A dűne oldalán lazább a homok, helyenként bokáig süllyed bele az ember, de fent a hátán kemény, szilárd a felület. Nagyszerű kilátóhely, ha épp arra van szükség. És most épp arra van, mert nyugaton látványosság készül. Rohanvást jöttünk a Híbisz-templomtól, nehogy lekéssük az előadást. Okunk volt sietni, mert Dareiosz temploma mögött már felragyogott a Fényhegy, mire a buszra szálltunk. Letelepszünk a kemény homokra, és figyeljük a nap korongját, ahogy lefelé igyekszik. A sötét horizonton, mint egy törött fogsor, úgy sorakoznak Bagawat ókeresztény sírkápolnái. Az ég alja aranysárgára vált, a nap is felölti lassan áttetsző vörös hálóköntösét - vagy ez a díszruhája, amit a Bárkára lépve szokott viselni? A színek most is ragyogóak és tiszták, Apóphisz már tátja a száját, hogy elnyelhesse a napot - ezért van hát, hogy Bagawat fogakra emlékeztet! A lényeg, a dráma azonban a szemhatáron túl történik, mit se látni belőle. Vajon Széth ma is győzedelmeskedik a rettenetes kígyón? Heliopolisz macskájának elég élesek lesznek a kései? Mindebből csak annyit látunk, hogy Ré-Harakhti elszántan és tétovázás nélkül ballag lefelé. - Ballag? Siet, jól látható szemmel is, ahogy halad. Az égen a színjáték kevésbé látványos most, mint amilyen reggel, Mutban volt, inkább az aranyos árnyalatok és a bíbor dominálnak, de mire ez feltűnne, a nap már el is tűnt Bagawat fogsora mögött. A Fényhegy még ragyog, az ég vörösbe fordul, és sötétedik - nagyon is gyorsan. Pár perc az egész, és kihuny a fény, helyet ad a kékesszürke sötétségnek, amelyben, mint valami komor álomban, idegenül rajzolódnak elő a környezet formái. Valami ezüstös, mély türkiz csillogás szürrealista hangulatba von mindent - a csonka hold földöntúli fénye. Aztán az is elhomályosul - azon a késő márciusi napon leszállt az est a Kharga-oázisra.

HoremWeb
horemweb kukac kemet pont hu

_____

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére