Teljes méretre nyitVissza az előző lapraRamszesz a kárhozott

Elmélkedések Anne Rice: A Múmia, avagy Ramszesz a kárhozott című műve nyomán

Borító'Ramszesz él' - vallja egy-két fanatikus Egyiptom-rajongó (köztük jómagam), akik úgy gondolják, hogy az egyiptomi XIX. dinasztia 3. uralkodója, a Nagy Ramszeszként is emlegetett II. Ramszesz szelleme és emléke halhatatlan. Számtalan történelmi és romantikus regény főhőse, személye és uralkodásának története rengeteg írót és költőt ihletett meg Shelley-től Anne Rice-ig. A Vámpír Krónikák népszerű írónője nyilvánvalóan csatlakozik hozzánk a fenti kijelentést illetően, sőt, ő még tovább is megy: azt állítja, hogy a "halhatatlan uralkodó" testi mivoltában is halhatatlan.

Ki ne álmodott volna már arról, hogy egyszer találkozik kedvenc történelmi alakjával? Ki ne gondolkodott volna el már azon, hogy mit kérdezne tőle, ha lehetne egy kérdése? Talán azt is elképzeltük, hogy milyen arcot vágna csupán már napjaink utcaképét látván.

Anne Rice ebben a könyvében azzal a gondolattal játszik el, hogy mindez lehetséges.

A Múmia, avagy Ramszesz a kárhozott nem horror-regény. Sokkal inkább egy misztikus szálakkal átszőtt krimi vagy románc. Egyes jelenetei filmszerűen elképzelve kétségkívül horrorisztikusak, de nem ez adja a történet velejét.

A történet középpontjában II. Ramszesz áll, aki ifjú korában elfogadott egy kupica örök-élet-elixírt egy hettita papnőtől és ezzel örök életre kárhoztatta magát.

Az öröklétbe belefásult, önként eltemetkező, átkozott teremtmények visszatérő alakjai az írónő regényeinek, hőseit pedig rendre Egyiptom földjére vezeti, amikor azok létük eredetét és értelmét keresik. Nem csak múmiákat származtatja a Nílus völgyéből, de a vámpírlét eredetét kutatva is Egyiptomba viszi az olvasót, egészen Ízisz és Ozírisz legendájáig. Nyilvánvaló az írónő kiemelt érdeklődése az ókori Egyiptom misztikumai iránt.

A Vámpír Krónikák (melynek sajnos csak két kötete jelent meg magyarul) Lestatja is eltemetkezik, amikor számára már minden értelmét vesztette. A sokak számára ismert "Interjú a vámpírral" történetében a mestervámpír, Armand is felhívja a fiatal, alig 100 éves Louis figyelmét, hogy csak igen kevés vámpír bírja el az öröklét súlyát. A legtöbb elpusztul önszántából, soha nem változó lényük nem bírja el a körülöttük lévő világ állandó változását. Ugyanez a probléma keres megoldást a Múmia oldalain is. Ramszesz örök életet akart - minden fáraó örök életet akart, erről tanúskodnak a piramisok, a sírok, a halotti templomok - és nem volt tisztában vele mit jelent, amikor elfogadta. Csak akkor döbbent rá, hogy az örök élet kárhozat, nem pedig áldás, amikor látta a világát a szeme láttára összeomlani, amikor rájött, hogy minden ami fontos neki az mulandó, és így szükségszerűen el fogja veszíteni valamennyit.

Bár Ramszesz a regényben azt állítja, hogy szelleme rugalmas és képes az alkalmazkodásra, az egyre újabb és számára egyre idegenebb korokhoz, a régi korok - saját többezer éves múltja - elvesztését nem tudja feldolgozni.

Eltemetkezett hát, visszavonult a fénytől és az élettől azonban a szépséges VII. Kleopátra Philopator királynő egy legenda fonalát követve rátalált és hívó szavával életre keltette. Az öröklétbe azonban ő sem követte a fáraót, és miután Egyiptom utolsó királynője egy áspiskígyóval véget vetett az életének, Ramszesz ismét egyedül maradt, egy újabb veszteség fájdalmával a szívében. Kit szerethet ezután egy lélek, amely örökre romolhatatlan testébe van zárva? És ki fogja őt szeretni annyira, hogy megossza vele az öröklét magányát?

Anne Rice Ramszesze nem kegyetlen, vérengző, bosszúálló múmia, nem egy foszladozó zombi, hanem egy kárhozott lélek, akit az ifjonti hévtől hajtva egy meggondolatlan és nagyravágyó lépéssel maga ítélte magát kárhozatra. Ember, aki - mint annyian az életünk folyamán - hozott egy rossz döntést, egy olyan döntést, melynek következményeit abban a pillanatban nem látta át, vagy nem mérlegelte. Csak évtizedekkel, évszázadokkal később, amikor már semmit sem tethetett, hogy a döntését megváltoztassa. Csak egyet tehet: méltósággal, Egyiptom legnagyobb fáraójához méltó módon viseli a sorsát. Ő most is - a XX. század elején is - Egyiptom uralkodója. Évezredek bölcseségével, tapasztalatával a háta mögött, messze átlagon felüli intelligenciával. Ha most állna ott annak a hettita papnőnek a barlangjában, nem inná meg az elixírt.

Az a Ramszesz, aki meglátogat minket a század elejei Angliában, hogy aztán új szerelmével vissztérjen dicsőséges uralkodásának helyszínére, Egyiptomba, pontosan olyan, amilyennek az ember elképzel egy ilyen uralkodót. Hatalmat sugárzó, méltóságteljes, földöntúli, egzotikus és szívdöglesztő. Nem átall ilyen remek formában lenni túl a 3200. születésnapján. (Na ki szeretne még ebből az elixírből?)

Joggal teszi fel az ember a kérdést, hogy honnan tudhatjuk, milyen ember volt Ramszesz. Hiszen egyinkőnk sem ismerte.

II. Ramszesz egyike azon kevés fáraóknak, akiknek nem csak dicsőséges hadjáratairól és grandiózus építkezéseiről, de jelleméről, emberi vonásairól is megtudunk valamit abból, amit ránk hagyott. Hogy a birodalmi propaganda mennyire formálta azt a képet, amit most látunk, ezt nem tudhatom. Emberi oldalának hangsúlyozása is a propaganda eszköze volt, mely nyilványvalóan rányomta bélyegét a fáraó portréjára, de, hogy milyen mértékben, azt már soha nem tudjuk meg. Kétféle kép él a köztudatban II. Ramszeszről: az egyik a győzedelmes hadvezér, a másik a rabszolgák ezreit sanyargató zsarnok. A végletek éleit lecsiszolva azonban az uralkodó maszkja mögött egy intelligens, családszerető ember rajzolódik ki, egy érzékeny személyiség, aki nagyon is hasonlít ahhoz a Ramszeszhez, akit Anne Rice tár a szemünk elé. Hibáival és gyengeségeivel együtt tökéletes - amilyen az embernek a szó legnemesebb értelmében lennie kellene.

A forrófejűségén, hirtelen természetén az évezredek sem sokat változtattak. A regény lapjain is gyakran cselekszik első felindulásból, az érzelmei által vezérelve anélkül, hogy a következményeken elgondolkodna. Egyik ilyen cselekedete a regényben kishíján tragédiába torkollik. Az uralkodóra valóban jellemző volt ez a temperamentum. Amikor uralkodásának ötödik évében a hettiták ellen vonul és megostromolja Kádes városát, egy ilyen meggondolatlanul hozott döntés majdnem az életébe - és az egész hadseregébe - kerül. Azonban Ramszesz az istenek kegyeltje is volt. Isteni atyjának, Amonnak (az Újbirodalom fáraói szimbolikusan Amontól származtatták magukat, a feliratokon úgy szólnak az istenhez, mint fiú az apjához) nem egyszer "személyesen" kellett közbelépni, hogy kihúzza felséges fiát a pácból. Egyik uralkodói neve is ezt sugallja: Meriamon, azaz "Amon Kedveltje".

A regény lapjain megelevenedő szerelmes Ramszesz sem csak az írónő romantikus képzeleltének szülötte. Kevés fáraó demonstrálta asszonya iránt érzett szerelmét annyira látványosan és maradandóan, mint II. Ramszesz. Feleségének, Nefretirinek sírja sokak véleménye szerint a legszebb egyiptomi sír, az Abu Szimbelben álló két templom, ami a királyi pár örök szerelméről hivatott tanúskodni, a Taj-Mahal mellett a legnagyobb olyan építmény, melyet az imádott kedvesnek emeltek. Nyilván meglepő, hogy Nefretiri mellett Ramszesznek hét másik felesége volt, ezek közül három a saját lánya (nem vérfertőzésről, hanem rituális házasságról van szó), és többszáz fős háreme. Egyetlen nőt szeretni és emellett több százat is - ez csak a mai ember számára ellentmondás, az egyiptomi számára nem volt az. Vagy ha az is volt, nem zavarta őket. Az egyiptomi ember remekül tudott együtt élni az őt körülvevő világ ellenmondásaival, nem kereste feltétlenül a feloldásukat.

A regényt időről időre áthatja a fülledt erotika, mely nem áll távol az írónő stílusától. Tőle egyáltalán nem szokatlan módon kihagsúlyozza, hogy a halhatatlan férfi is férfi, és a halottaiból feltámadott nő is nő. Az ókorban két olyan uralkodó volt, akiket saját koruk és a rákövetkező korok is legendás férfiszépségnek tartottak: Nagy Ramszesz és Nagy Sándor. Nem csoda hát, hogy Ramszesz a könyv lapjain is ellenállhatatlanul férfias fizikai adottságokkal jelenik meg. Kleopátra szépségének a híre senki számára nem ismeretlen. Ő is lehengerlő erővel hatott a férfinemre, és ezt a képességét a történet folyamán nem egyszer kamatoztatja is. Ennek ellenére el kell oszlatnom egy tévhitet. A hölgy nem annyira vonásainak és alakjának szépségével hódított. Kleopátra Philopator, mint HathorKétségkívül vonzó jelenség volt, de korántsem klasszikus szépség (nézzünk csak meg egy korbeli portrét). Sokkal inkább műveltsége, szellemessége és kisugárzása hatott a férfiakra. És mielőtt rásütnénk a "férfifaló" jelzőt (a könyv egyértelműen ezt sugallja), legyünk igazságosak, és vegyük figyelembe a tényeket. Kleopátra elcsábította Ceasart és Antoniust is. Összesen három gyermeknek adott életet. Ebből egy Ceasaré és kettő Antoniusé volt. Ettől ő már férfifaló lenne? Ezzel szemben Ramszesz nem áll szoknyapecér hírében, bár száznál is több asszonya volt egyidőben. Ja, és 167-re rúg ismert gyermekeinek száma. És ez csak az ismert!

Rice remekül emeli ki a férfi jellemében a méltóságot.

"Fenséges volt. Mindent megtestesített, amit csak egy király jelenthet."

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon mennyire hatotta át az istenkirályság intézménye a fáraó - mint egyén - személyiségét és önértékelését. Ezek a királyok vajon valóban istennek hitték magukat? Vajon ha az embernek az egész, őt körüvevő világa azt közvetíti nap mint nap, hogy "isten vagy", ha már gyermek kora óta arra nevelik, hogy ő az istenek fia és velük egyenrangú, akkor el fogja-e hinni, hogy ő valóban isten?

"Istennek lenni" - ez egészen mást jelentett az ókori Egyiptomban, mint a század elején (vagy akár napjainkban). Ott és akkor ez sokkal inkább kötelességeket, semmint jogokat jelentett. Istennek lenni nem azt jelentette, hogy "bármit megtehetek", hanem azt, hogy "fenn kell tartanom az isteni rendet a káosz erőivel szemben". Igen, a fáraók valószínűleg istennek tartották magukat. De nem olyan értelemben, ahogy korunk "istenei" képzelik magukat istennek.

Kerül némi fáradozásba megértetni Ramszesszel, hogy itt most sajnos nem ő uralkodik. Persze felfogja, megérti és tudomásul veszi - hiszen az uralkodásról lemondott már akkor, amikor "halálával" átadta a trónt fiának, Merenptah-nak - viselkedése azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a szokás nagy úr: aki hatvanhét éven át istenként uralkodott, az nem fogja túl hitelesen alakítani a közembert.

"Testhelyzete szolgai engedelmességet követelt, holott vonásain nyoma sem volt arrogáns felsőbbrendűségnek".

A századforduló az átmenet kora Egyiptom felfedezésének történetében az anyagi érdekek által vezérelt kincsvadászat és a tudományos feltárást és megismerést célzó régészet között. A leleteket általában a felfedező magával vihette saját országába, de legalábbis nem ütközött komolyabb ellenállásba ha ki akarta vinni az általa feltárt leleteket. A század elején London szalonjaiban nem volt ritka a "múmia-leleplezés", mint társadalmi esemény, ami egy délutáni tea fényét volt hivatva emelni.

Ennek tudatában nem meglepő, hogy Ramszesz múmiája is követi a felfedező örököseit Angliába. A nagy fáraó egy londoni könyvtárszobában kel életre és egy olyan országban találja magát, ami saját korában még rajta sem volt a térképen. Csak Kleopátra korából ismeri, amikor Britannia még egy távoli, meglehetősen barbár római provincia volt. A nyüzsgő város - amit csinos házigazdája örömmel mutat meg neki - lenyűgözi és elkápráztatja a fáraót, de ugyanakkor elkerülhetetlenül felszínre hozza az emlékeket is. A British Museum egyiptomi gyűjteménye, Kleopátra viaszból formált alakja a panoptikumban felébresztik benne a fájdalmat, ami elől a kriptába menekült és a honvágyat imádott Egyiptoma iránt. Először nem akar oda visszatérni - felidézni a múltat - de aztán mégis úgy dönt, megnézi mi lett a hajdanvolt birodalmából.

Az egyiptomi civilizáció már a római hódítás idején - Kleopátra korában - is hanyatlóban volt, és egyre inkább átadta helyét a görög (hellenisztikus) kultúrának. Alexandria a hellenisztikus világ kultúrális fellegvára volt. Az ősi helyek, Egyiptom fénykorának központjai már eltűnőfélben voltak, a fáraók kora lassan leáldozott, de a régi istenek templomai még álltak, kultuszuk még élő és eleven volt a köztudatban. Ramszesz ekkor látta Egyiptomot utoljára.

Amikor most viszatér, Egyiptom már csak emlék. Elképzelted már valaha saját otthonodat, városodat, országodat és egész kutúrádat régészeti leletként? Visszatérsz arra a helyre, amit hazádnak nevezel, de az emberek azt sem tudják, hogy a városod hol állt, a háznak, ahol éltél már a helye sincs meg. A templomodat az oszlopfőkig homok borítja, és senki sem emlékszik rá milyen istent imádtak ott, csak ezer helyen felvésett neved hirdeti, hogy te emelted - hirdetné, ha a feliratot egy-két tudóson kívül bárki is el tudná olvasni. Azonban anyanyelvedet ma már (szinte) senki sem érti, az írásodat (szinte) senki sem tudja kiolvasni. Atyáid sírjait feldúlták és kirabolták. Nem csak a kincseiket vitték el - megfosztva őket a halál utáni kényelemtől és gazdagságtól - hanem gondosan bebalzsamozott testüket is - ezáltal a feltámadás lehetőségét is lehetetlenné téve.

A Kleopátra halála óta eltelt 1930 év alatt az ő korának emlékei is feledésbe merültek. Alexandria még áll, de már csak árnyéka hajdani önmagának. Arról a dicső korról már csak töredékek mesélnek. Viszont minden arra az asszonyra emlékeztet.

És persze van itt még egy dilemma: bármit mondhatsz magadról, csak azt nem, hogy te vagy Nagy Ramszesz, mert rögtön visznek a zártosztályra. Bele kell nyugodnod, hogy most Reginald Ramsey vagy. Ennyi. Ilyen prózaian. Semmi "Arany Hórusz", semmi "Felső- és Alsó-Egyiptom Királya" vagy "Amon Kedveltje". (Az egyiptomi fáraóknak 5 titulusuk volt és mind az öthöz járult egy név - általában beszélő név - így a végeredmény egy másfél bekezdés hosszú szöveg).

Nem hiszem, hogy ezt az élményt bármelyikünk is el tudná képzelni, vagy lélekben át tudná élni. De gondoljunk csak bele, hányszor mesélnek nagyszüleink nem múló nosztalgiával a pár évtizeddel ezelőtti eseményekről. Mennyire hiányzik nekik. Pedig csak évtizedek. Nem évezredek. Hányszor halljuk akár szüleink szájából is: "Ez nem az én világom. Mennyire más volt régen." (Sarkítottabb változatban: "Ezek a mai fiatalok . !")

Ramszesznek sok mindennel le kell számolnia magában, ahhoz, hogy örökké tartó életét új útra terelhesse és megtalálhassa helyét ebben a számára minden ízében idegen világban. De vajon nyugton hagyják-e a múltjának árnyai? Megfizette-e már az árat a hibákért, melyeket elkövetett, vagy az istenek még többet követelnek cserébe azért, hogy megosztják vele a halhatatlanságot?

A kérdés számunkra (egyelőre) nyitva marad, Ramszesz azonban megtalálta rá a saját válaszát:

Lehet, hogy halhatatlan vagyok, de egy halandó szenvedélye ég bennem; lehet, hogy istenként tiszteltek, de most ember vagyok; lehet, hogy a birodalmam már évezredek óta a múltté. "De én király vagyok. Mindig is az leszek."

ÉSzAH

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére