Teljes méretre nyitVissza a linkek oldaláraBolesław Prus: A Fáraó

 

Aki már olvasgatta kedvenc idézeteink gyűjteményét, az tudhatja, hogy ez a regény egyike azoknak az Egyiptommal foglalkozó műveknek, melyek igen közel állnak a szívünkhöz. Sok neves irodalomtudós írt már elemzést erről a monumentális regényről. Nekem nem tisztem beállni mögéjük a sorba, nem is áll szándékomban. Ők inkább arról írtak, hogy Prus hogyan próbálja korának társadalmi problémáit az ókori Egyiptom idevágó párhuzamain keresztül megmutatni, és hogyan próbálja hőse szájába adni a saját maga által ideálisnak gondolt megoldást ezekre a problémákra. Én nem azt akarom itt elmondani, hogy Prus vajon mit gondolt, amikor a regényt írta, milyen mondanivalót rejtett el benne és ezt hogyan próbálja irodalmi eszközökkel átadni - bár sokak szerint ez adja a mű igazi értékét -, ehelyett inkább azt próbálom megmutatni, hogy miért érdemes ezt a regényt elolvasni még akkor is, ha néhol egy kicsit száraz és "nehezen átrágható".

Az olvasó egy realista igénnyel megírt történelmi regényt tart a kezében, melyről igen nehéz eldönteni, hogy dokumentum-e vagy fikció. Az író lenyűgöző részletességgel és hitelességgel írja le a Kr. e. XI. század Egyiptomát, az egyre szegényedő, föníciai bankároknak eladósodott királyi házat, mely hatalmát papokkal kénytelen megosztani; a múlt dicsőségéből élő birodalmat, melyet hivatalosan ugyan még a XX. dinasztia fáraói uralnak, de a hatalom, mely irányítja, már rég nem az uralkodóház kezében összpontosul.

Központi alakja az ifjú és tettrekész Ramszesz herceg, aki XIII. Ramszesz néven válik fáraóvá. Kétség sem férhet hozzá, hogy az író főszereplőjét a legendás II. Ramszeszről mintázta meg, mind megjelenését, mind pedig jellemét illetően. Több utalás is van a regényben arra, hogy magának az ifjú hercegnek (majd fáraónak) is az a célja, hogy méltó legyen a nagy elődhöz, akitől a nevét örökölte. A fiatalember életútja is nagyon hasonló ahhoz, amit a források II. Ramszesz esetében sugallnak. Nem elsőszülöttségi jogon válik trónörökössé, hanem rátermettsége miatt, és fiatalon kerül trónra, akárcsak Nagy Ramszesz. Már fiatal korában hadsereget vezet, harci ügyessége párját ritkítja. Még trónörökösként, apja parancsára beutazza az egész országot, hogy tapasztalatot szerezzen. Ezeket a motívumokat az író II. Ramszesz életéből kölcsönözte. Tettvágya, meggondolatlansága és vakmerősége is a nagy fáraót idézik. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem XIII. Ramszesz alapján mintázta meg Prus a hősét. A válasz nagyon egyszerű: azért, mert nem tudunk olyan fáraóról, aki XIII. Ramszesz néven uralkodott Egyiptomban.

A Ramszeszek sora igen rejtélyesen ér véget, valamikor i.e. 1070 környékén. Elméletileg még a XI. Ramszesz néven ismert uralkodó ül a Két Ország trónján, de egy korabeli irodalmi mű, a Wenamun utazása, melynek az egyiptológusok történelmi hitelt tulajdonítanak, rámutat, hogy a valós hatalom már nincs az uralkodóház kezében. A hatalom nevében Herihór főpap - igen, valós történelmi személyről van szó, Prus csak az időben csúsztatta uralmát egy kicsit későbbre - lép fel, illetve egy taniszi fejedelem, Nesszubanebdzsedu (más néven Szmendész), aki azonban engedelmeskedik a főpap utasításainak. Ezután már nem találunk a királyok között olyat, aki a Ramszesz nevet viselte. Ez még nem jelenti azt, hogy XI. Ramszesznek nem volt esetleg egy fia, akit a hagyományok szerint Ramszesznek nevezett el és egy unokája, aki szintén a Ramszesz nevet kapta. Az is lehetséges, hogy még őrizték az uralkodói hagyományokat, de az szinte biztos, hogy valós hatalom már nem volt a kezükben, és semmilyen írott vagy régészeti forrás sem tanúskodik arról, hogy valaha léteztek.

Mindezt figyelembe véve magabiztosan állíthatjuk, hogy a Fáraó fáraói fiktív személyek. Amikor Prus a regényt írta, akkor ez még korántsem volt biztos, ő tehát valós történeti figurákat szándékozott megformálni könyvének lapjain, az egyiptológia tudományának akkori ismeretei szerint. Az általa megjelenített uralkodók a tudomány mai állása szerint a X. és XI. Ramszesz néven uralkodó fáraók lennének.

Herihór azonban nagyon is létezett. Amon főpapja volt Thébában és a királyi házra gyakorolt befolyása semmivel sem volt kisebb, mint azt az író a regényben illusztrálja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Amon akkor már a királyság intézménye fölött álló hatalomként volt jelen, és orákulumain keresztül közvetlenül is beleszólt a politikai döntésekbe, mind a belügyeket, mind pedig a külügyeket illetően. Papjai ennek megfelelően szinte a legmagasabb világi tisztségeket birtokolták, a főpap meg egyenesen a fáraóval volt egyenlő. Az a jelenet, amikor XIII. Ramszesz atyja halála után visszatér a palotába, és Herihór fején a kettős koronával fogadja, a legkevésbé sem nevezhető túlzásnak. A különbség csak az, hogy a valóságban a főpap nem biztos, hogy levette volna a koronát, amikor a trónörökös megjelenik. Ezt bizonyítja a karnaki Honszu templom egyik gerendája, ahol Herihór neve kartusban szerepel. Ez csak királyoknak járt ki, tehát kétség sem férhet hozzá, hogy Herihór királynak tekintette magát.

Kiemelkedik még a történetből Pentuer alakja. Neve kísértetiesen emlékeztet arra Pentaurra, aki a II. Ramszesz idejében az uralkodóhoz közel álló ember volt - akárcsak Pentuer - és akinek a nevéhez - tévesen vagy helyesen, nem tudjuk - a kádesi csata történetének leírását kapcsolják.

Azt mondom ugyan, hogy ez a mű történelmi regény, azonban meg kell jegyezni, hogy korántsem olyan fordulatos, kalandos, mint amit egy "bestseller" történelmi regénytől elvárnánk. Sok benne a leírás, a párbeszédek csak nagyon lassan, lépésről lépésre szövik tovább a történetet, teret adva annak a törekvésnek, hogy az olvasó ne csak a cselekményt kövesse, hanem a lehető legmélyebben lelásson a hátteret alkotó motivációk és körülmények szövevényébe. Az irodalmi eszközöket olyan kifinomultan használja az író, hogy a képek - ahogy ma mondanánk: 3D-ben jelennek meg a szemünk előtt. A hosszú leírásokat én nem érzem szócséplésnek. Részletesek, de se nem hosszabbak, se nem rövidebbek annál, amit a mű stílusa elvár. Realista regény a szó legjobb és legnemesebb értelmében.

Az egzotikus környezet ellenére a könyv végig komor hangulatot sugároz, az olvasónak kétsége sincs a tragikus végkifejlet felől. Az író szinte egytől egyig rámutat minden olyan problémára, mely sokasította Egyiptom bajait és egyre közelebb sodorta a katasztrófához. Ezek között kiemeli az uralkodóház és a nemesség mértéktelen költekezését, pazarlását és ennek következtében eladósodását, mely során Egyiptom gazdasági erőforrásai egymás után kerülnek az élelmes nyugat-sémi (föníciai, zsidó, stb.) haszonlesők kezére. Az idegen elemekkel együtt az idegen szokások és kultuszok beszivárgására is kitér, melyek szükségszerűen alacsonyabb rendűek és így az egyiptomi kulturális értékek és a morál általános devalválódásához vezetnek. (Ennek rovására írja például a királysírok kifosztását, mely erre a korra tehető.) A birodalom legnagyobb ellenségeként azonban papi és profán nemesség hatalmát, a nép kiszipolyozását jelöli meg. Hőse, az ifjú Ramszesz harcol az ország testén élősködő "rákfene" ellen, azonban harca eleve kudarcra van ítélve, hiszen maga is egyike azoknak, akik ezt a rákfenét táplálják. Maga is pazarló életet él és el van adósodva, maga is idegen asszonyokat vesz feleségül. Hatalma bázisának a hadsereget tartja, és bár a papok hatalmaskodásának minden eszközzel próbál gátat vetni, nincs tisztában a klérus hatalmának valódi mértékével, és tudatlanságáért az életével kell, hogy fizessen. A lelkesedése, határozottsága sem menti meg az udvari intrikáktól, melyek végül ellenségei kezére adják az ifjú fáraót.

A könyv legelső jelenete egyben a leghíresebb is azok körében, akik olvasták. A vonuló egyiptomi sereg (ami akkor még nem tartalmazott annyi görög zsoldost, mint amennyit az író feltételez) letér az útról, hogy kikerüljön egy szent szkarabeuszt, melyről a felderítés tett jelentést a parancsnoknak. A katonai vezetők persze nem látják be ennek szükségét, de a sereggel tartó papok ragaszkodnak hozzá. Az erőviszonyok már itt tisztázódnak. A sereg kikerülve a szent állatot egy paraszt földjén vonul át, betemetve a csatornát, egy élet munkáját, mely nélkül a föld víz nélkül, a paraszt élelem nélkül maradt. A szerencsétlen ember szájába egy eredeti óegyiptomi műből, a Paraszt panaszaiból való idézetet ad az író. Az egyiptomi műben a paraszt kiemelkedő ékesszólása meglágyítja a fáraó szívét és igazságot szolgáltat a nép fiával szemben, mint a mesékben általában. Prus azonban a rideg valóságot adja vissza: a paraszt, látva élete munkáját összeomlani, felakasztja magát a csatorna partján.

Vajon tényleg letért az egyiptomi sereg az útjáról egy szkarabeusz miatt, legyen az akár szent állat? Erre nem tudhatjuk a választ. Én személy szerint nem tartom valószínűnek. Az író inkább csak a papok hatalmát kívánta illusztrálni ezzel a jelenettel. Valóságalapja biztosan van, hiszen az egyiptomiak babonás tisztelettel fordultak a szent állatok felé (bár az állatkultusz nem minden korban esett azonos hangsúllyal a latba a vallási hiedelmek között, és a klasszikus auktorok művein alapuló feltételezések gyakran túloznak), de maga a leírt esemény valószínűleg irodalmi túlzás.

Persze ez csak egy az egyiptomi társadalmat szervező irracionális hatalmi túlkapások bemutatását célzó jelenetek közül. Az eredeti, óegyiptomi irodalmi művekből is számos további idézet található a könyvben. Bár mindegyik ki van ragadva eredeti korából és kontextusából, az író remekül ráérzett arra, hogy miként illesztheti be őket a saját mondanivalójába.

Befejezésül hadd ajánljak figyelembe egy másik jelenetet, azt, amelyik számomra a legmegragadóbb. Amikor Ramszesz megcsodálja a dicső múlt fáraóinak alkotásait, az ősi Memphisszel szemben elterülő nekropoliszban, amit ma Gízának hívunk. Akárcsak a mai ember, ő is megáll a Szfinx előtt, hogy megpróbálja megérteni a kolosszus titokzatos üzenetét. Nem először látja már, mégis újra lenyűgözi, és zavarba ejti. Először a papokhoz hasonlítja, akik bár emberek, mégis olyan veszélyesek, mint az oroszlánok, és utálatosnak tartja titokzatosságát és arrogánsnak, cinikusnak tarja a mosolyát. A legrettenetesebb szörnyetegnek titulálja, aki szelíd emberi arc mögé rejti vadállati erejét és kegyetlenségét. Pentuer az, aki megvilágítja számára a Szfinx mosolyának valódi értelmét, amikor megkérdezi tőle: "Nem emlékszel az istenek arcára?" Aztán "a herceg minél tovább nézett az arcába, annál világosabban érezte, hogy elfogult, és idegenkedésre nincs oka". Ő is, - mint mindenki, aki nem sajnálja az időt arra, hogy leüljön szembe ezzel a rejtélyes kimérával és feltegye neki kérdéseit - rádöbbent, hogy a Szfinx mosolya nem vidámságot, vagy mi több, kárörvendést és nem is közönyt tükröz, hanem várakozást. Reményteljes, bizakodó várakozást. A Szfinx vár valamire, valamire, ami biztosan meg fog jelenni. Nem türelmetlen, hiszen van ideje várni. Nem türelmetlen, mert nem kételkedik abban, hogy amire vár, az el fog jönni. A messzeségbe néz, ahová az ember nem láthat el. Talán az istenek azért kőből adtak neki formát, hogy szemét egy percre se kelljen lecsuknia, várakozó helyzetéből egy percre se kelljen elmozdulni. Várni tudjon, és várni sose fáradjon. Mintha neki ott kellene lennie, mintha neki ott kellene várakoznia ahhoz, hogy amire vár, el tudjon jönni.

ÉSzAH

A könyv alapján készült filmet HoremWeb kapta monitorvégre, és az EgyiptoMédia rovatban ír róla. Látogass el arra az oldalra is! Ha a könyvvel kapcsolatban kérdésed volna, vagy a véleményedet szívesen megosztanád másokkal (és velünk), a Fórum most is rendelkezésedre áll!

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére