Teljes méretre nyitEgy szinttel feljebbA Nílus - Egyiptom szülője

Nílus. Ez az öt betű, ez a szó nem csak egy folyót jelent. Az ókori egyiptomiak számára legalábbis sokkal többet jelentett: anyát, kenyeret és vizet, utat, országot, civilizációt, rendet és rendszert, időt, istent. vagyis az egész életet. Hérodotosz nem túlzott, amikor azt mondta: "Egyiptom a Nílus ajándéka". Minden, amit ma Egyiptom néven ismerünk, amit egyiptominak tartunk - a civilizáció, a földművelés, a kultúra, a történelem - valamilyen módon kötődik az ország életadó folyamához.

Az egyiptomiak számára nem csak egy folyó volt. Ez volt A Folyó. Az egyetlen, amit ismertek. Az egyiptomi ember akkor látott először másik folyót, amikor III. Thotmesszel az élen a sereg elérte az Euphrátesz partját. Volt is ijedelem rendesen, hiszen az Euphráteszt Karkemisnél (mai Dzserablúsz), a folyam középső folyásánál látták meg először, ahol az észak-déli irányba folyik. De nem ám délről északra, ahogy azt "az istenek elrendelték" és ahogy egy "normális" folyónak tennie kellene. Nem. Ez a szemtelen észak felől igyekezett dél felé. A szóbeszéd szerint nem is mertek először megmártózni benne, mert démoni erők művének tartották. Az Euphrátesz mindvégig úgy is maradt fenn a forrásokban, mint a "Folyó, Mely Visszafelé Folyik".

A Nílus völgye egy termékeny zöld csík a Szahara homokjában, az élet oázisa a - bár vitathatatlanul gyönyörű, de kopár és terméketlen - sivatag közepén, egy olyan éghajlaton, ahol emberek születnek és halnak meg anélkül, hogy valaha esőt látnának, és ahol nem létezhetne élet a folyó nélkül. Úgy tekereg át a sivatagon, mint egy kígyó, melynek feje a Delta, teste pedig a völgy-oázis. Vagy inkább lótuszvirágra hasonlít, melynek kinyílt virága a torkolat, szára a folyó hosszan kanyargó teste, a Fájjúm-depresszió pedig a József-csatorna ágán himbálózó bimbó? Talán véletlen, hogy a mind a kígyó, mind pedig a lótusz-virág heraldikus jelképe volt az egyiptomi birodalomnak? Aligha. Hiszen még az ország neve is a Nílushoz kötődik. Az egyiptomiak országukat a KMT (kemet, Kemet hieroglif alakja) szóval jelölték, melynek jelentése "Fekete Föld". Ez pedig nem másra utal, mint arra a fekete, termékeny iszaprétegre, melyet a Nílus minden évben szétterített az árterületén. Enélkül soha semmi nem termett volna meg ezen a földön. A Nílus volt a víz és a termőföld, amiből a gabona sarjadt. A gabona kenyér, a kenyér élet. A kapcsolat magától értetődő. A többi összefüggés sem kevésbé nyilvánvaló, bár kétség kívül megköveteli, hogy gondolkodásunkat megpróbáljuk kissé az egyiptomi szellemiséghez alakítani.

Űrfelvétel Egyiptomról - a Nílus, mint lótuszvirág
A Nílus völgye az űrből. A sivatagon áttekergő kígyó, vagy lótuszvirág a
pusztában?

Az ókori Egyiptom történetéből, ha többre nem is, annyira mindenki emlékszik iskolai tanulmányaiból, hogy hasonlóan az ókori Kelet többi államához folyamvölgyben alakult és gazdasági életének fő ütőere az öntözéses földművelés volt. Azt azonban kevesen tudják, hogy az ok-okozati viszony a fejlett folyamvölgyi kultúrák - köztük az egyiptomi - és az öntözés között fordított (tehát nem a magas-kultúra hozza létre az öntözéses földművelést, hanem az öntözéses földművelés teremti meg a magas-kultúra kialakulásának egyik - sokak szerint kritikus - feltételét). Az öntözéses földműveléshez csatornarendszer kell. Azt meg kell építeni, és rendszeresen karban kell tartani, egyébként a szükséges vízmennyiség nem jut el a termőföldekre és a termés kiszárad. Ez a munka a munkaerő nagyfokú szervezettségét követeli meg, a munkaszervezés előfeltétele pedig a központi irányítás. Erre a kihívásra a Nílus völgyében élő nép válasza az abszolút monarchia volt. A folyó, azaz az általa biztosított vízmennyiség lehető leghatékonyabb felhasználásának kényszere vezetett a magas szintű civilizáció kialakulásához a Nílus völgyében. Túlzás talán azt mondani, hogy ez a folyó volt az egyiptomi civilizáció szülőanyja?

Völgy és sivatag - a határvonal a hajdani árterületet széle - ÉSzAH felvétele
Völgy és sivatag - a határvonal a hajdani árterületet széle.
ÉSzAH felvétele az El-Quorn hegyről.

"Nincs a természet nagy birodalmában örvendetesebb, mint a Nílus áradása" mondja Gaston Maspero, a századfordulón élt francia egyiptológus, akinek még volt szerencséje látni ezt a páratlan természeti jelenséget. Az áradás a szárazság hosszú időszaka után érte el Egyiptomot, nyáron, amikor egy "rendes" folyónak apadni illene. Ilyenkor a Nílus - a felső folyásánál gyakori tavaszi esőzések következtében - kilépett medréből és több száz méter szélesen szétterült a völgyben. Minden víz alá került, ami nem állt olyan magas kiemelkedésen, hogy a víz már nem érhette el. A települések szigetekként emelkedtek ki a vízből. Ahogy kiáradt, megtöltötte a csatornákat és elöntötte a földeket, majd amikor visszahúzódott, maga után hagyta a tápanyagban gazdag iszapot, mely a következő áradásig két-három aratást adott az egyiptomi parasztnak. Néha elöntötte a házakat, a raktárakat, a településeket, mégis áldásnak tekintették, az istenek ajándékának, hiszen nélküle nem lett volna mit enni a következő évben. Az áradás közeledtét Egyiptom déli határáról futárok vitték észak felé. A völgy több pontján az ún. nilométerekkel mérték a vízszint magasságát és a papok már az áradás kezdetén meg tudták becsülni, hogy milyen magas lesz az idei ár. Az emberek a folyóparton állva nézték a vízszint emelkedését és amuletteket dobáltak a vízbe, így köszöntve a folyó istenét. Az áradás nem csak az új kenyeret jelentette, hanem szimbolikusan a megújulás, az újjászületés ígéretét hordozta.

Régi fénykép az áradó Nílusról
Az áradó Nílus Gízánál.

A folyó ezen a szinten kapcsolódik az egyiptomi hitvilág isteni szféráihoz. Mindig megújuló és újjászülető jelenségként, Ozírisz megtestesülését látták benne. A Nílus legalacsonyabb állása Ozírisz halálára utalt, míg az áradás az isten - és az általa megtestesített termékenység és természet - feltámadását hirdette. Másrészről viszont Hápihoz kötődött. Hápi hermafrodita isten, azaz női és férfi attribútumokat egyaránt visel. Ezzel is kifejezésre juttatták, hogy a Nílus egyszerre anyja (táplálója) és apja (megtermékenyítője) is az országnak. Hápi - a legenda szerint - a kataraktákban lakik egy barlangban, és onnan önti a Nílus vizét két korsóból. Az egyiptomiak messzire eljutottak a Nílus felső folyásán, de a forrását soha nem találták meg. Soha egyikük sem látta Hápit a barlangjában, de erre nem is volt szükség. Hápi ott volt minden cseppben, ami a folyóban hömpölygött. Így a víz minden cseppje szent volt és ezerszer is áldott.

A szent folyam emellett kozmikus szinten is kapcsolódott az istenekhez. A Napbárka - Ré bárkája - a Nílus égi másán, a Tejúton haladt. Ez a kozmikus világkép később a hermetikus tanokban élt tovább: "Amint fent, úgy lent". Az egyiptomi gondolkodásban a lenti világ (a saját világuk) a fenti világnak (az istenek világának) pontos mása volt. Egyes piramis-kutatók a gízai piramisok titkát is ezen az elméleten keresztül vizsgálják, az ugyanis vitathatatlan tény, hogy a három piramis úgy helyezkedik el a Nílushoz képest, ahogy az Orion (az Ozírisszel azonosított csillagkép) öv-csillagai a Tejúthoz képest.

Ahogy az égi Nílus az istenek bárkáját szállította, úgy a földi az emberek hajóit, rakományait segített eljuttatni rendeltetési helyükre. A Nílus utazás és szállítás szempontjából ideálisnak mondható, hiszen dél felé folyik, viszont a területen, ahol áthalad, az északi szélirány az uralkodó, így akár lefelé, akár felfelé hajózik rajta az ember, vagy az áramlat, vagy a szélirány segíti a haladását. Persze a szárazföldön is utaztak és szállítottak, de mindenképpen a folyami közlekedés és szállítás volt az elsődleges, hiszen az ókorban (ez az összes ókori keleti civilizációra igaz) ugyanaz az áru a szárazföldön 150-szer drágábban volt szállítható. A legtöbb árut tehát úsztatták (folyásirányban) vagy vontatták (folyásiránnyal szemben). Ezzel a módszerrel még a legnehezebb kövek szállítása is megoldható volt, akár több száz kilométeres távolságokban is. A víz áradáskor - amikor az építkezési munkálatok folytak - minden építési területet elért, így a köveket csak igen rövid távolságon kellett szárazföldön mozgatni.

Az időszámítás is a Nílus áradásához kötődött. Az ókorban az ár megérkezése egybeesett a Szóthisz csillag (Szíriusz) ún. heliakus, azaz közvetlen napkelte előtti felkelésével. Ez a mai naptár szerint július 12. és 30. közé esett. Az egyiptomiak ezzel a nappal kezdték az évet. A Szóthisz, amit Ízisz istennővel azonosítottak, ezt a napot megelőzően hónapokig láthatatlan. Amikor újra megjelenik az égbolton, Ízisz istennő tér vissza szeretett országába.

Az egyiptomiak számára az évszakokat is a víz áradása és visszavonulása karakterizálta. Három évszakkal számoltak: az első a "áradás évszaka" (amit az áradó Nílus jellemzett), a második a "sarjadás évszaka" (melyet a visszavonult víz által hátrahagyott termőföldből kikelt új termés fémjelzett), a harmadik pedig a "forróság évszaka" (melyet az alacsony vízszint, a termőföldek szomjúsága keserített meg).

A Nílusnak nem az az egyetlen szokatlan vonása, hogy dél felől folyik észak felé - ellentétben a legtöbb folyóval az északi félgömbön - hanem az is, hogy nyáron árad, a legnagyobb hőségben, amikor egy "normális folyónak" apadnia illene. Ennek magyarázata az, hogy az áradás a Nílus távoli, felső folyásánál lévő tavaszi esőzések eredménye és a folyó meglehetősen lassú áramlási sebessége miatt hónapokba telik, mire az ott megduzzadt víztömeg eljut Egyiptomba.

Az áradás több hónapig tartott és a földeken csak akkor lehetett újra dolgozni, amikor a víz visszavonult. Ez az a körülmény, amely az egyiptológusok szerint biztosította a piramisok és más monumentális építmények felépítéséhez szükséges roppant munkaerőt. Az áradás az ország teljes lakosságát távol tartotta a földektől és az elmélet szerint ez volt az az időszak, amikor a fáraó kirendelte a népet az építkezéseire.

A Nílus minden évben kiáradt kérlelhetetlen rendszerességgel, megszabva ezzel a vetés és az aratás idejét, az építkezések munkamenetét, az időszámítást. az egyiptomi ember egész életritmusát. Ma azonban már nem láthatjuk áradni a Nílust. A fentieket olvasva most már számba tudjuk venni, hogy Egyiptom mi mindent vesztett el az első asszuáni gát, majd az "emberiség történetének legnagyobb folyamszabályozási projektje", azaz az Asszuáni Nagy Gát megépítésével.

A Nagy Gáton állva kétféle látvány tárul az ember szeme elé. Az egyik oldalon a Nasszer-tó hatalmas csillogó víztükre, a másikon a szánalmasan csörgedező egyiptomi Nílus. Megfékezve, meg(rend)szabályozva, megerőszakolva és meggyilkolva. Eredeti medrét éppen, hogy kitölti, és olyan emberek "mondják meg", hogy milyen iramban hömpölyöghet, akiknek fogalmuk sincs eredeti nagyságáról és erejéről. Azt hiszik valami jót, valami nagyszerűt cselekedtek. Hiszen "teremtményükkel" nemcsak, hogy megóvták a folyóparti falvakat az árvíztől, de előteremtették Egyiptom energiaszükségletének több, mint 90%-át is. Remek! Nagyszerű! Miért is nem gratulálunk nekik tapsolva? Csak egy pár okot hagy soroljak fel.

A Nílus többé nem árad. Többé nem önti el a túl alacsonyra épített házakat, ez igaz, de nem is teríti be termékeny talajjal a völgyet. Még csak évtizedeket éltünk le a Nagy Gát "jótékony" hatása alatt de a talaj termőképessége már most 20-30%-kal csökkent. Nem baj! Éljen a műtrágya (ami köztudottan tovább gyorsítja a szikesedés folyamatát)! A kérdés, hogy elég-e? Vagy a sivatag méterről méterre visszaveszi a területet a völgytől, amit az évezredekkel - vagy talán évmilliókkal - ezelőtt elhódított tőle? Aki látott már valaha akár egyetlen tisztességes homokdűnét is, aki már látta, hogyan temet maga alá mindent, ami útjába kerül, ugyan csak centiméterről centiméterre, de megállíthatatlanul, aki próbált már egyetlen szál növényt megtermeszteni a sivatagban, az tudja. Tudja, hogy mennyire nehéz - bátran mondhatjuk: lehetetlen - megállítani a sivatagot, ha egyszer betette a lábát valahová. Ez lenne a XX. század bölcsessége? Gátakkal fogni vissza egy folyót egy olyan területen, ahol az áradástól függ minden?

 

A gát megépítése által létrejött mesterséges tó, a Nasszer-tó lényegesen megváltoztatta Felső-Egyiptom déli részének (és közvetve szinte egészének) éghajlatát. A hatalmas, párolgó vízfelület a száraz, sivatagos éghajlatot szinte trópusivá változtatta. A levegő nedvességtartalmának ilyen drámai emelkedésére sem az élővilág, sem az ott élő emberek nem voltak - és ma sincsenek - felkészülve. Az esőzések, a megnövekedett páratartalom következtében pusztulnak a műemlékek is.

Az ősi Egyiptom vízbefolytása
Vízbe fojtott múlt - az elárasztott templom pülonja ed-Dakkánál
- archív felvétel

Azonban a katasztrófa, melyet a gát megépítése jelent Egyiptom számára, eltörpül amellett a katasztrófa mellett, mely akkor éri az országot, ha - ne adják az istenek - a gát megsérül és összeomlik. Nem részletezem, mindenki el tudja képzelni maga. Csak annyit mondok, hogy nyolc évbe telt, míg a Nasszer-tavat feltöltötték. Ha az a gát egyszer átszakad, akkor Egyiptomot leradírozhatjuk a térképről (és nem csak Egyiptomot). Az emberiség legnagyobb vízügyi beruházásából az emberiség történetének legnagyobb árvize lehet. Az Asszuáni Nagy Gát egy időzített bomba Egyiptom feneke alatt. Nem csak attól kell félni, hogy mi történik, ha kiderül: a konstrukció mégsem olyan szilárd, mint ahogy azt eddig gondolták. A gát egyben elsődleges katonai célpont is, minden terrorista-szervezet álma. Egyetlen nagyobbacska bombával az egész országot el lehet pusztítani. Ehhez még adjuk hozzá, hogy a Közel-Keleten vagyunk, egy arab országban, nem messze a világ politikailag egyik leginstabilabb térségétől.

És ez még nem minden, hiszen az áradás megszüntetésével Egyiptom elvesztette az utolsó szálat is, ami ősi és dicső múltjához kötötte. Ha a Nílus nem árad, akkor Ozírisz sem támad fel többé, az élet és a termékenység nem tér vissza a völgybe. Hórusz nem győzedelmeskedik a sivatag istene, a forró szelekkel és homokkal támadó Széth-tel szemben. Széth oly sok ezer évnyi vereség után győzedelmeskedni látszik Egyiptom és Ozírisz trónjának jogos örököse felett. És ha Széth győz Hórusz felett, akkor a káosz győz a rend felett, ami pedig nem más, mint az egyiptomi civilizáció alapja, a világrend alapja: a Maat. A fáraók legfőbb feladata érákon keresztül a maat fenntartása volt. Jelenlegi lakói gyökerestül gyomlálják ki az ősi rend utolsó maradványát is ebből az országból, és Asszuánnál büszkén mutogatják szörnyszülöttüket a turistáknak, mint az "egyiptomi géniusz remekművét". Mit keres ott egy olyan kultúra, ami csak ilyet tud "remekműként" felmutatni? De nem lehet vádolni őket, hiszen nem is látják, hogy ott, Asszuánnál azt ölik meg, ami az országukat van hivatva életben tartani.

A Nílus völgye most még zöld. Egyelőre. A víz gyönyörű kék - és éppen Asszuánnál egészen különleges, vibráló sötétkék - szalagként tekereg a közepén. Az embernek kedve lenne megmártózni benne, sőt beleinni. A folyam azonban - mint a legtöbb afrikai édesvíz - halálos kórt hordoz, a billharzia nevű mikroszkopikus élősködőt. Egyiptom ókori lakosságában megvolt az ellenanyag ezzel az állatkával szemben és a mai lakosságban is megvan. Az európai emberre azonban végzetes lehet.

Végezetül hagy utaljak ismét Hérodotosz szavaira. Mindaz, ami érték volt Egyiptomban az a Nílusból fakadt, vagy a Nílus ihlette. A folyamot megakasztják Egyiptom déli határánál, és ezzel megakadályozzák azt is, hogy a valaha volt értékek keresztüláramoljanak az országon. Ez meg is látszik azon az államon, mely a hajdan volt birodalom nevét viseli.

A fenti írás - követve rovatunk hagyományát - egyéni vélemény szűrőjén át tekintett interpretációja a tényeknek. Nem tagadom, hogy a témával kapcsolatban méltán lehet íróját az elfogultság vádjával illetni. Talán az én véleményem ugyanannyira sértő egyes olvasók szemében, mint amennyire az ismertetett tények az én szememben. Éppen ezért az álláspontommal - mint mindig - lehet egyetérteni, és lehet vitatkozni. Minden hozzászólást ezzel kapcsolatban örömmel fogadok a fórumunkon.

ÉSzAH

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére