Teljes képernyőre nyitEgy szinttel feljebbAz istenek teste

Az emberi történelem egyik - a réz és ezüst után - legrégebben ismert és legnagyobb megbecsülést élvező fémje az arany. Különleges fém: rendkívül puha, könnyen megmunkálható, de nem lép reakcióba szinte semmilyen anyaggal - nem oxidálódik, mint a réz, nem szulfidálódik, mint az ezüst: azaz nem zöldül, és nem feketedik. A természetben fémes állapotban is előfordul, a rézhez hasonlóan, és meleg sárga színe nagyon dekoratív. Igen magas hőmérsékleten olvad, 1063 Celsius-fokon, és nagyszerűen alakítható, hihetetlenül nyújtható. Egyetlen gramm aranyból 2300 méter (!) aranyhuzalt lehet készíteni, és viszonylag egyszerű eszközökkel is leheletvékony lemezzé lehet formálni. Ráadásul nagyon ritka is, ezért igen korán értékmérő, valutafém lett. Az arany birtoklása hatalom - az volt már négy-ötezer éve is. Az aranyművesség ugyanis Egyiptomban a Kr. e. III. évezred végén már magas fokon állt.

Egyiptomban az aranyat nagy becsben tartották. Mivel a színe hasonló, mint a napé, összekapcsolták a kettőt, és az arany bizonyos esetekben a napot szimbolizálta. Arany az istenek teste, az isteni gyermek arról ismerhető fel a mesékben, hogy színaranyból vannak a tagjai:

"Ízisz az anya elé állt, Nebet-het mögé, Heket pedig a szülést segítette. Ízisz szólt:
- Nem lehetsz elég erős ott a méhben a te Nálánál Is Erősebb nevednél fogva!
Ez a gyermek fejjel előre hirtelen kipottyant, lesiklott egyenesen a karjaiba. Egy könyök hosszú volt, a csontjai erősek, tagjai aranyból, királyi főkötője valódi lapis-lazuliból voltak! Megmosdatták, elvágták a köldökzsinórját, és a szülőtéglára helyezték. Meszkhenet a karjait nyújtotta felé és így szólt:
- Ő a király, aki a királyságot gyakorolja az egész föld felett!
" - írja a Westcar-papirusz Ré gyermekének, Uszerkaf fáraónak születését.

Aranybánya a Wadi Hammamat-ban
A Wadi Hammamat egyik aranybányája

Um-ud egykori aranybányája
Aranytartalmú kvarcér az um-udi aranybányában
(a nyílás fölött középen)

Gizai leletből származó aranyrög
Aranyrög egy IV. dinasztia idejéből
származó gízai leletből

Az aranyat legkorábban Anatólia keleti részén kezdték kitermelni, de Egyiptom is abban a szerencsés helyzetben volt, hogy viszonylag könnyen juthatott aranyhoz. Bár a Nílusból nem lehetett aranyat mosni, mégis a Nílus hordta a legtöbb aranyat a Két Országba - Núbiából, hajón. De kiterjedt aranylelőhelyek húzódtak Felső-Egyiptomban is: Quenától keletre a sivatagban sok helyen megtalálhatók azok a kvarcerek, amelyeknek azon a részén, ahol a gránittal találkoztak, termésaranyat lehetett fejteni. Az arany az ilyen elsődleges lelőhelyeken gyakran rézzel és ezüsttel együtt jelenik meg, Egyiptomban az ezüst aránya azonban eléggé alacsony, és az ilyen fejtésekből nem nyerték ki, inkább importálták. Szinte csak le kellett hajolni a drága fémért a földre - még a Középbirodalom idején is alig két méter mély felszíni vágatokban bányászták a becses fémet. Később a mélybe is utána merészkedtek - volt olyan bánya, ahol a négy méter széles vágat száz méter mélységig is lehatolt. De még a felszíni fejtés is nehéz munka volt, rettenetes körülmények között: a sivatagnak ezen a részén ugyanis az egyik legfontosabb dolog hiányzik. A víz.

Bizonyára a bányászattal járó nehézségek miatt az ókorban folytonosan változott a kitermelés helye. A mai technikával sem találtak Egyiptomban egyetlen lelőhelyet sem, amit az ókorban ne műveltek volna! Az arany bányászatához ugyanis nagyon komolyan szervezett, katonai szigorral vezetett expedíciókra volt szükség. Meg kellett oldani az élelem és a víz ellátásának problémáját, és ki kellett bírni a hőséget, amit a sziklás vidék felerősítve sugárzott vissza minden kavicsból, rögből. Az embertelen viszonyok miatt eleinte a nincstelen nomádok, később bűnözők, rabok - gyakorlatilag kényszermunkások - termelték ki az aranyat. Életük állandó veszélyben volt: nem csak az időjárás szélsőségei fenyegették a létüket, de portyázó sivatagi nomád hordák, rablóbandák is. Munkájukat erős őrség vigyázta, akiknek kétfelé kellett figyelniük. A munkások szökését és zendülését is meg kellett akadályozniuk, és biztosítani kellett a bányatelepek védelmét is. Sőt, rájuk hárult az élelem- és vízszállítmányok oltalmazása is, és ha mindezt sikerrel megoldották, a kitermelt nemesfémet el is kellett juttatni a Nílushoz. A folyó partján a kijelölt templomokban vették át a kifejtett aranyat, még egyiptomi viszonylatban is különösen gondosan adminisztrálva minden mozzanatot. Egy sikeres expedíció vezetője biztosította magának a megbecsülést és boldogulást. Aki kudarcot vallott, azt viszont legfeljebb a keselyűk és sakálok temették el.

Az aranyat hidegen kovácsolt rézvésőkkel, és valószínűleg hevítéses-repesztéses módszerrel fejtették ki a kemény kőzetből. (A réz vésőket gyakori utánkovácsolással keményítették fel.) A görög-római korban kezdték alkalmazni az utánomlasztást - a kívánt hosszúságú tárnát tartógerendákkal megerősítették, majd amikor a vágat elérte a kívánt hosszúságot, a gerendákat "rabolták" (kivették a helyükről), és a tárna beomlott - szerencsés esetben akkor, amikor már nem volt bent senki, de hát az olcsó rabszolga bőségesen rendelkezésre állt. Az omladék aztán kitermelhető volt.

Az aranytartalmú rögöket kisebb darabokra törték és nagyjából megtisztítva szállították a Nílushoz. A folyónál aztán tovább aprították, és enyhén lejtős kádakon átmosták. A kádak alja érdesítve volt, a XVIII. dinasztia idejéről maradt fenn ábrázolás, aminél már keresztben felállított alacsony zsilipek láthatók. A víz a kisebb fajsúlyú követ, homokot lemosta, a nehezebb arany viszont megült a vályú alján. A módszer elvében kissé hasonló ahhoz, amit az aranymosók is használnak. Hasonló aranytisztító szerkezet csak a ptolemaida korból maradt ránk, de domborművekről tudjuk, hogy már jóval korábban is alkalmazták. (Érdekes, hogy egyes időkben, Anatóliában például zsíros birkagyapjút használtak az arany és a salakanyag szétválasztására. Az arany megragadt a gyapjú rostjain, ahonnan aztán ki lehetett mosni - az értéktelen, könnyebb kőzúzalékot viszont a víz lesodorta a gyapjúról. Feltehetőleg ennek a módszernek az emlékét őrzi az Aranygyapjú legendája.)

Elektrum Taweret-nyakék
Elektrumból készült Taweret-nyakék a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből

Az óbirodalmi arany nem egészen olyan, mint ami ma használatos. Már említettem, hogy az arany a természetben rendszerint ezüsttel és rézzel keveredve fordul elő. Az Óbirodalom idején azonban nem színítették az aranyat, azaz nem törekedtek arra, hogy a felhasznált fém minél kisebb százalékban tartalmazzon más anyagot. Amíg ma a 14 karátos arany 858 ezrelék aranyat tartalmaz, Egyiptom aranya gyakran a 600 ezreléket sem érte el. (Ez ma is igaz: aki aranyat vásárol az asszuáni ékszerboltokban, számítson rá, hogy itthon még törtaranyként is nehezen tudja értékesíteni, mert jellemzően nem tartják be az előírt finomságot az ottani aranyművesek.) Az aranyból nem vonták ki az ezüstöt, sőt, esetenként szándékosan ötvözték vele. Az így kapott fémet borostyánkőre emlékeztető színe miatt a borostyán görög nevéből elektronnak, vagy latinul elektrumnak hívjuk - igen, az elemi részecske neve is a borostyánkőből származik! Az elektrum aranytartalma alig 40-50 százalék, de mivel az ókori egyiptomiak szemében az ezüst még ritkább és becsesebb volt, az elektrum is nagyra becsült anyag volt a számukra. Körülbelül a Kr. e. 2000. év tájára fejlesztették ki azt a módszert, amivel akár 22 karátosra tudták finomítani az aranyat: a zúzalékot kétszeres mennyiségű higanyba keverték, ami a benne lévő aranyat feloldotta amalgámmá, majd lepárolták a higanyt, és leszedték az olvadék felületéről a felúszó salakot. Később rájöttek, hogy ha az olvasztást négy-öt napon át végzik, az ezüst is kipárolog, és akár 99 százalékos színaranyat is elő tudnak állítani. Nem tudunk arról, hogy a kipárolgó ezüstöt bármi módon megpróbálták volna felfogni, lecsapatni. Azt viszont tudjuk, hogy a higany rendkívül mérgező, és ez az eljárás súlyosan egészségkárosító, de akkoriban ez még nem volt szempont - az aranyművesség amúgy is elég veszélyes foglalkozás volt, mint látni fogjuk. Az arany fajtáiról, tisztaságáról egy amarnai papirusz igen sokat elárul. Heinrich Quiring német szakértő, akinek a fémek bányászata, az arany megmunkálása a szakterülete, azt a megállapítást tette, hogy a fémművesség huszonkét legjelentősebb felismeréséből tizennyolcat az egyiptomiaknak köszönhetünk. Többek között ismerték és rendszeresen alkalmazták a rendkívüli gondosságot és nagyon nagy szakmai tudást igénylő forrasztást, és a XX. század derekáig megoldhatatlannak látszó problémákat jelentő granulációt, amit igazi tökélyre az etruszkok vittek. Ugyancsak Quiring számította ki, hogy Egyiptom ókori történetének három és fél évezrede alatt 1.8 millió kilogramm aranyat használtak fel! Az ókor legmagasabb színvonalú aranyművesei kétségkívül az egyiptomiak voltak.

Az arany olvasztása
Olvasztás ábrázolása Mereruka masztabájából
(VI. dinasztia)

Öntés és lemezkészítés
Öntés és lemezkészítés Mereruka masztabájából

Törpék uzeht-gallért fűznek
Törpe aranyművesek uzeht-gallért fűznek
- "ez igen szép lett, barátom!" -

Melldísz készítése
Melldísz készítése
- "siess már, legyen végre kész!" -


Az aranyművesek a legkorábbi időkben melegítés nélkül, magából a rögből, hideg kovácsolással alakították az aranyat rudakká, tömbökké, és ezt dolgozták fel. Ti szakkarai masztabájában már olvasztást is ábrázolnak a mesterségeket túlvilágra mentő domborművek. Az ezer fokos hőmérsékletet légbefújással érték el, de a fújtató még ismeretlen volt, ezért maguk a munkások, "tüdőből" szították a tüzet. Erre hosszú nádcsöveket használtak, aminek a végét kerámia rátét védte a forróságtól. A munkások a képeken egyik kezükkel a fúvócsövet tartják, másikkal az arcukat védik a rettenetes hőségtől, amit a kemence ont magából. Pokoli munka lehetett!

A folyékony aranyról ismét lehalászták a salakanyagot, és formára öntötték. Vagy a készíteni kívánt tárgy alakjára, vagy kis pogácsákat készítettek, amit aztán kalapálással alakítottak tovább. A formára öntés nem terjedt el még annyira, legfeljebb kisebb függők, gyűrűdíszek, nyakék-ellensúlyok készültek öntéssel. A munkálatokról ismét a sírok domborművei árulnak el a legtöbbet. Mereruka masztabájában is láthatók aranyművesek, de érdekes módon itt sem a teljes munkafolyamatot ábrázolják, csak egy-két mozzanatot, eltérően a többi munkától. (Az aranyművesség ábrázolásai még szigorúbb sablont követnek, mint az egyéb mesterségeké.) A képek feletti feliratok megőrizték a munkások szavait - egy uzeht-galléron dolgozó törpét így dicsér a társa: "ez igen szép lett, barátom!", míg egy másik sürgeti a mellette dolgozót: "siess már, legyen végre kész!" Itt is látható az aranylemez készítése: a munkás kerek, nyeletlen kalapáccsal vékonyítja az aranykorongot, majd amikor már elért egy bizonyos vastagságot, bőrök közé helyezi, és úgy folytatja a munkát. Ez a nyeletlen, gömbölyű, majd később lapos fejű kalapács még az Újbirodalom idején is visszaköszön. Maga a művelet igen nagy türelmet, ügyességet és figyelmet igényelt, viszont olyan vékony aranylemezt tudtak így előállítani, ami a zöld fényt már áteresztette! Az így készített lemezeket használták aranybevonat készítésére is. Az Igaztalan az Igazság Helyén című témánkban emlegetett, megnevezni nem kívánt személy házának pincéjében talált töredék, amely II. Ramszesz fa koporsójából származott, szintén ilyen aranylemezzel volt "aranyozva". Egyiptomban ugyanis már ismertek módszert az igazi aranyozásra is, de nem volt elterjedt. Ezt úgy csinálták, hogy nagy mennyiségű higanyban oldott aranyat hordtak fel a tárgyra, amit aranyozni akartak, majd hevítéssel elpárologtatták a higanyt. Azt már nem tudni, hogy a műveletet végző személy milyen temetést kapott - az eljárás ugyanis a különösen mérgező higanygőz miatt kegyetlenül egészségkárosító, és ezt már az ókori Egyiptomban is tudták.

 
Meszkalamdug elektrum sisakja
Meszkalamdug király elektrum sisakja
Ur városából (kb. Kr. e. 2650)

Go well, go shell! - Szekhemkhet módra
Kagyló alakú, zsaníros edény Szekhemkhet piramisából (Szakkara, III. dinasztia)

Egészen rendkívüli, hogy az ókor embere mi mindent meg tudott oldani az üllővel és kalapáccsal. Megemlíthetném Tutankhamon halotti maszkját is, de azon jó néhány - ma is használatos - technika megjelenik. Az egyik leghihetetlenebb műtárgy nem Egyiptomban, hanem a Folyamközben készült: ez Meszkalamdug sumer király elektrum sisakja, amelyet Ur városában alkottak, körülbelül Kr. e. 2650 táján. A tökéletes, és gazdagon díszített sisak egyetlen darabból, forrasztás, szegecselés nélkül, pusztán kalapálással és domborítással készült! Hihetetlen, de nem egyedülálló mestermunka ez: az egyiptomiak is fantasztikus öblösedényeket alakítottak ki kalapálással. Kifejezetten erre a célra készült, különleges formájú üllőn, ólom vagy viasz alapon munkálták meg az érzékeny felületű, bonyolult formájú edényeket. Úgy tűnik, hogy szinte bármit elő tudtak állítani a kalapálással, hihetetlen gondossággal és pontossággal. De használtak jóformán minden eljárást, a szegecseléstől a forrasztáson át a niellóig. (Finoman kivésett mintába aranyból, ezüstből és ónból készült ötvözetet öntenek, melegítéssel rögzítik, majd a felületet gondosan felpolírozzák, és a csillogó felszínen kirajzolódik az eltérő színű mintázat.) Káprázatosan finom, és hatalmas szakmai precizitásról tanúskodó filigránjaik a mai napig megállásra késztetik a múzeumok látogatóit - és nem csak a Tutankhamon-kincs darabjai, de az illahuni, taniszi, szakkarai leletek is.

Úgy tűnik, hogy az aranyat legnagyobb mennyiségben kultikus célokra alkalmazták. Még az ékszerek is többnyire amulettek, de az elsősorban dekorálásra szánt darabok is vallási ábrázolásoktól zsúfoltak. Ez persze nem meglepő, ha arra gondolunk, hány olyan motívumot tudunk elképzelni, aminek nincs vallási vonatkozása... A legtöbb olyan ékszer, amely nem kifejezetten vallási témájú, állatokat, növényeket ábrázol, az egyiptomiaknál megszokott karakterességgel. Az amulettek között a legfinomabb munkáktól az egyszerű, lemezből kivágott és bekarcolással díszített darabokig mindenféle előfordul - gondoljunk csak a Tutankhamon múmiáján talált finom rajzú, de egyébként meglehetősen egyszerű példányokra.

 
Ahmosze niello-díszes fejszéje
Ahmosze fáraó aranyozással, tausírozással és niellóval díszített réz szekercéje. Látványosan érvényesül rajt a hykszosz hatás. (Théba, XVII-XVIII. dinasztia)
Ahhotep gazellás koronája
Szegecseléssel készült, művészi aranytárgy a Második átmeneti kor végéről: Ahhotep hercegnő gazellafejes (!) koronája. Ezen is nyomon követhető a hykszoszok befolyása, főleg, ha a középbirodalmi motívumkinccsel is összevetjük.

(Théba, XVII. dinasztia)
 
Pszuszennész kartusával díszített korsó
Karaffa (vizeskorsó) I. Pszuszennész kartusával
(XXI. dinasztia)
Tutankhamon halotti maszkja
Tutankhamon halotti maszkja
(XVIII. dinasztia)
Noferptah uzeht-gallérja
Noferuptah hercegnő uzeht-gallérja (XII. dinasztia)

Tutankhamon rekeszberakásos skarabeusz-pektorálja
Tutankhamon szárnyas skarabeuszt

formázó, rekeszberakásos pektorálja.

Balra: nub = arany, jobbra: uzeht = széles
A nub és az uzeht hieroglifa

Szó esett már Mereruka kapcsán az uzeht-gallér készítéséről és arról, hogy törpék dolgoznak rajta. Ez két dolgot is felvet: a díszítés módját és az aranyműves mesterség veszélyességét. A görögöknél Héphaisztosz, a kovácsisten sánta, mert Zeusz lehajította az Olimposzról. Ez a testi hiba nem véletlen. Még a középkorban is veszélyes mesterség volt a kovácsoké és az aranyműveseké - gyakran előfordult, hogy az úr, akinek alkalmazásában állt a mester, úgy biztosította magának a rátermett munkaerő hűségét, hogy megcsonkította. Rendszerint lábát törte, ami az akkori viszonyok között egyet jelentett a mester végleges lesántításával. Ez a munkájában nem akadályozta, de biztosította, hogy ne szökhessen el. A törpék esetében nem csak ez merül fel, hanem az a tény is, hogy bizonyos műveleteknél komoly előnyt jelentett a kis méretű kéz. Nem Mereruka az egyetlen, akinél az aranyművesek között törpéket látni. A sántaságról mit sem tudunk, de ez lehet az egyiptomi ábrázolások hagyományainak következtében is: az ilyen jellegű testi hiányosságokat, hibákat - kevés kivételtől eltekintve - nem volt szokás ábrázolni.

Az uzeht-gallér széles körben elterjedt viselet volt az előkelők körében. Egyes vélemények szerint a pektorálokhoz (melldíszekhez) hasonlóan rangjelző szerepe is volt - a benne lévő anyag és munka miatt bizonyára komolyabb értéket képviselt, így az legalábbis biztos, hogy a vagyoni helyzetet mutatta. A gallér több sorba felfűzött színes gyöngyökből állt, amit a két végén kezdetben karikával, később sólyomfejekkel zártak le. A lezáráson túl nyúlt az a rész, zsinór vagy lánc, amivel a nyak mögött meg lehetett kötni. Rendszerint egy hátra lógó ellensúly segített a nehéz ékszert viselni. Elöl, az íves rész alsó szélén nem ritkán függők sorakoztak. Van olyan vélemény, amely szerint az aranyat jelentő nbw (nub) hieroglifa is kiterített uzeht-gallért ábrázol, de ez vitatható. Más megközelítés szerint kendőbe kötött, vagy a templomi elszámoláshoz bőrrel letakart tálba öntött aranypor, vagy éppen az átmosásból vászonba fogva kiemelt, még víztől csepegő arany áll a jel mögött. Elgondolkodtató, hogy a "széles" jelentésű wsx (uzeht) hieroglifa is uzeht-gallért ábrázol, itt ahhoz hasonló állapotban, ahogyan viselték. A kétféle ábrázolás persze nem zárja ki egymást. Maga az ékszer igen régi múltra tekint vissza, már Dzsószer híres ülő szobrán, mely eredetileg a Lépcsős Piramis melletti szerdábfülkében állt, látható ilyen. Rahotep vezírnek, Hui fiának feleségén a nbw hieroglifára erősen hasonlító példányt látunk azon a páros ülő szobron, amit férjének meidumi masztabájából hoztak a felszínre.


Szóba kerültek a gyöngyök is - ezekről azt nem árt tudni, hogy semmi közük a kagylók által kiválasztott gyöngyhöz. Színes köveket, fajanszot, egyiptomi földpát golyócskákat, ritkábban féldrágaköveket vagy drágaköveket használtak díszítésre. A karneol például divatos ékkő volt - de valódi drágaköveket Egyiptomban nemigen találni. Amit mégis, azokat rendszerint cserekereskedelem révén hozták az országba a mai Afganisztán, sőt, India területéről. Kalcit, hegyikristály, obszidián azonban akadt, és a kék egyiptomi fajansz is nagy népszerűségnek örvendett. Ez utóbbi különlegessége az, hogy bizonyos tekintetben az üveg és a műanyagok őse, szintetikusan állították elő.

Rekeszberakásos pektorál
Undebaudet rekeszberakással
foglalt pektorálja

A köveket, gyöngyöket pergőfurdanccsal lyukasztották és felfűzték, vagy csapolással rögzítették. Alkalmazták a foglalást is, amikor a fém ékszeren megfelelően kiképzett karmok, peremek tartották meg a díszítést. Érdekes, hogy a zománctechnikát nem alkalmazták, pedig szinte minden adott volt hozzá. A zománchoz hasonló díszítésnél vékony lapocskákat foglaltak be. A rekesztechnikát is alkalmazták, de nem rekeszzománc készítésére, hanem az említett lapocskák foglalására, berakásokhoz.

Nem tartozik szervesen ide, mégis szót kell ejteni egy egészen különleges ötvösremekről, I. Sepenupet szelencéjéről. I. Sepenupet Amon Isteni Hitvese volt, és I. Pszammetik fáraó leánya - ő volt az, akit Pianhi rávett, hogy húgát fogadja örökbe, így I. Sepenupet után az I. Amenidrisz néven megörökölte a főpapi rangnak megfelelő, és hatalmas thébai befolyással járó hivatalt, megerősítve Thébában az etióp uralkodók befolyását. Az igazi érdekesség Sepenupet szelencéjén azonban nem a politikai manipulációkhoz és udvari intrikákhoz kötődik, hanem egy különös anyaghoz. Az ólomtartalmú bronzból készült szelencét ugyanis arany, ezüst, és egy harmadik, különleges fém berakás díszíti. Ezt a fémet régóta ismerik, de csak Kr. sz. 1735-ben jöttek rá, hogy önálló anyag. Szép, szürke vagy fehér színű, és az ókori technikákkal elérhetetlen magas hőmérsékleten olvad: több mint 1700 Celsius-fokon. Úgy hívják, hogy platina.


Flinders Petrie és J. E. Quibel már 1895-ben talált olyan egyiptomi aranytárgyakat, amiben platina zárványok voltak. Ezekben azonban a platina csak "szennyeződésként" volt jelen. 1900-ban egy bizonyos M. Benedite, aki a Louvre egyiptomi osztályát vezette, felhívta M. P. E. Berthelot, a híres francia politikus és kémikus figyelmét Sepenupet szelencéjére, és az azon található díszítésre. Még Berthelot is először ezüstnek nézte ezt a dekorációt, de vizsgálata során bebizonyosodott, hogy kovácsolt platináról van szó. Mindmáig ez a legkorábbi tárgy, amin platina díszítést találtak. Ez felkeltette a kutatók figyelmét, és hosszas vizsgálatok során megállapították, hogy egy sor egyiptomi aranytárgy irídium- és ozmiumzárványokat is tartalmaz, szokatlanul nagy mennyiségben. A lelőhelyek vizsgálatával kiderült, hogy Núbiában találhatók olyan bányák, ahol a kitermelt arany hasonló arányban tartalmazza ezeket a ritka fémeket. Sőt, Wollega bányájában a platina aránya igen magas, Quiring szerint 73,45%. Talán innen származott Sepenupet szelencéjének platina díszítése is.

Ízisz Hatsepszut szarkofágján
Az arany hieroglifáján térdeplő Ízisz istennő,
kezével  a sen-gyűrűn,
Hatsepszut szarkofágján (XVIII. dinasztia)

Az arany az istenvilágnak is egyik alapvető anyaga. Túl azon, hogy az istenek húsa is arany, sok istent hagyományosan az arany hieroglifáján ábrázoltak. Az uralkodói nevekben az Arany Hórusz is ilyen, a koporsók láb felőli végén Nebet-het vagy Ízisz is az arany jelén kuporog, kezét az oltalmazó sen-gyűrűn támasztva. De még Széthet is megtaláljuk az arany hieroglifán üldögélni. ÉSzAH és Dzsószer nevében is helyet kapott az arany (az utóbbinál a koronázási névben, szoláris összefüggésben: Arany Nap volt a név jelentése). Az élőknek aranyat adott a fáraó elismerésül, arany volt a hősök jutalma is - erre Jahmesz kapitány önéletrajzi sírfelirata a kézenfekvő példa. És a halott uralkodók, előkelők is megkapták a maguk - túlvilágon minden bizonnyal nélkülözhetetlen - aranyát. Midász király - akinek érintésére minden arannyá változott a görög mondában - bizonyára jó üzletet köthetett volna Kemet népével! ;o)

HoremWeb
horemweb kukac kemet pont hu

_____

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére