Teljes képernyőre nyitEgy szinttel feljebbEgy merítés víz, egy falás főzelék

Témáink között írtunk már a növényekről és az állatokról, és a Nílusról, amely mindezekhez rendkívül szorosan kötődik. Az egyiptomi emberek legfontosabb táplálékát a föld növényei és a folyó halai adták, és bár az állattenyésztés is komoly méreteket öltött, a hús inkább a gazdagok asztalára került. Többféle marhát, juhot, kecskét, sőt, gazellát tenyésztettek, az Óbirodalom idején még hiénát is hizlaltak. A baromfiudvarban liba, kacsa, daru, és néha talán pelikán is nevelkedett - a tyúkfélék nem terjedtek el - erről már írtunk A fáraó tevéje és egyéb "állatságok" című témánkban. Az áldozatokat bemutató domborműveken gyakoriak a felsoroltak, a leggazdagabb áldozati asztalokon az egész marhák, szárnyasok, kenyerek hármasával tornyosulnak - ami annyit jelent, hogy "sok" van belőlük. Az egyiptomiaknál még a nyelvben is kifejeződött ez a szemlélet, a nyelvtanban a szokásos egyes szám és többes szám közé beékelődött a kettes szám is - a többes számot gyakran háromszorozással vagy három vonással jelezték. Tehát főként húst és kenyeret ettek volna Kemet földjén?


Nos, az egyszerű egyiptomiak a felsorolt állatok közül nem sokat fogyasztottak - leginkább még a szárnyasokat. A pórnép szinte vegetáriánus volt, a drága húsfélék közül alig jutott valami a tányérjukra. Étrendjüket leginkább a zöldségfélék, különösen pedig a bab, a borsó és a lencse alkották, valamint a gabona: az árpa, búza és a tönköly, ami a búzának egy fejlődéstanilag korábbi rokona. Lepényekből, sokféle kenyérből és süteményből, főzelékekből, zöldségekből, hagymából, fokhagymából állt a fő táplálékuk - nem igazán ínyencnek való fogások, bár tartalmasak. Fontos szerepet játszott az élelmezésben is az olaj, amit sütőzsiradékként is használtak. Ez a fontosság arra enged következtetni, hogy egyébként állati zsiradékban elég szegény lehetett a táplálkozás. Deir el-Medinében a munkavezetőknek szigorúan el kellett számolniuk a lámpásokhoz kiadott olajjal, ami étkezési célokra is alkalmas volt; ennek ellenére bizony előfordult, hogy egy-egy adag a mécses helyett egy gyomorban végezte.

A hüvelyesekből leginkább főzeléket főztek, és a könnyen megszáradó kenyeret ebbe a főzelékbe mártogatták. "Egy merítés víz is oltja a szomjat, egy falás főzelék is erősíti a szívet." - írta a Prisse-papirusz írnoka Kagemni mértékletességre okító intelmét. De ki tudja? Lehet, hogy a bölcs arra akart utalni, hogy a főzelékből egy falásnyi is túl sok a jóból? :o)

A hotep hieroglifa
A hotep (hTp)
hieroglifa

A gabonaféléket sokoldalúan használták, számos kenyér- és süteményféle különböztethető meg. A domborművek áldozati asztalain változatos formájú kenyerek, cipók tűnnek fel, és a hotep (hTp) hieroglifa is egyfajta kúpos formára sütött, gyékényre helyezett áldozati kenyér.

Zsákhordó a Szépművészeti Múzeumból - HoremWeb felvétele
Zsákhordó szolga szobra egy első átmeneti kor idejéről származó sírból
(A Szépművészeti Múzeum tulajdona)

A gabonát egész magasan vágták le, nem úgy, a tövénél, ahogy nálunk szokás. (Ez - némi árnyékoló hatása révén - valószínűleg lassította a talaj kiszáradását.) Eztán ökrökkel "nyomtatták" ki a kalászból a szemeket, és a levegőbe lapos gyékénykosarakkal felszórva, a szélre bízták a pelyva és a mag szétválasztását. A szél a könnyebb pelyvát elsodorta, míg a nehezebb magok helyben hullottak vissza. Ezt összegyűjtve kézimalmokban, kövek között őröltek. Többféle finomságú lisztet különböztettek meg, amelyek leginkább a mai korpás, teljes kiőrlésű lisztjeinkre hasonlíthattak. Hérodotosz jegyezte meg, hogy az egyiptomiak mindent fordítva csináltak: a vályogtéglának szánt sarat kézzel, a kenyértésztát lábbal dagasztották. Ez a meglehetősen nehéz fizikai munka már akkor is az asszonyok dolga volt, de feltételezhető, hogy a nagyobb munkástömegek élelmezését ellátó sütőüzemek, pékségek férfiakat is alkalmaztak erre a feladatra. Ilyen pékségek a nagy királyi építkezések munkásainak ellátására létesültek.

Menkauré gízai piramisvárosa romjai közül került elő egy ilyen hatalmas pékség, ahol a kenyéren kívül sört is készítettek, mivel a sör erjesztéséhez is kenyértésztát használtak. Az ott talált, különös formájú edények rendeltetését a szakkarai masztabák, köztük Ti masztabájának sörkészítést ábrázoló jelenetei alapján tudták beazonosítani.

A könnyű, gyenge sör fontos helyet foglalt el - nem csak Egyiptomban. A Gilgames eposzban Enkidu "a vadak őre" akkor vált emberré, amikor a kenyeret és a sört - no és a szerelmet - megízlelte. Ám ez az ókori sör elég messze állt a mai kedvenc Kapsreiter-emtől. Kesernyés, kissé ízetlen, zavaros lötty lehetett, amelynek receptje könnyen az absztinencia felé téríti azt, aki megismeri elkészítésének módját. (Erre is hamarosan sört... bocsánat, sort kerítünk.) Ennek ellenére sokféle változatban, és igen általánosan fogyasztották, az anyák az iskolába is sört és kenyeret vittek a gyermekeiknek. A fanyar, hűvös ital a meleg éghajlaton kitűnő frissítő lehetett, és alacsony alkoholtartalma miatt nem is jelenthetett akkora veszélyt, mint mai rokonai. (Erőssége a mostanában jellemző 10-12%-kal szemben valószínűleg 5% alatt maradt.) Ennek ellenére az intelemszerzők óvnak a sör túlzott fogyasztásától, szemléletesen ábrázolva a részeg ember visszataszító voltát - holott egyes ünnepeken a részegség kifejezetten kívánatos volt, mert az ittas ember megváltozott tudatállapotát az istenekéhez hasonlónak gondolták. ("Milyen ittas Menkauré" - ez volt a Mükerinosz-piramist építő csoportok egyikének a neve. A fentiek alapján ez már nem is tiszteletlenség - az uralkodó ebben is az istenekhez hasonló!)

Újra és újra felröppen a hír, hogy ilyen-olyan cégek rekonstruálták az ókori egyiptomiak sörreceptjét, és ez alapján gyártani kezdték a "fáraók sörét". 2002 nyarán például egy japán vállalat állt elő ősi, Nílus-menti receptek szerint főzött sörrel. Hát nem is tudom... Nem lehet ez akkora üzlet, ha ennyiszer bele lehet vágni. Bár azt azért megnézném, hogy háromezer év múlva hogyan vélekednek majd a mi kovászos uborkánkról. Azt pedig még inkább, hogyan vélekedtek volna róla Kemet lakói. ;o)

A bor drága és előkelő dolognak számított. Számos sírban előfordul a szőlő, mint motívum, de a leghíresebb talán a thébai Szennofer sírja, ahol csodás szőlőlugas tárul a betolakodó szeme elé. Nagyszerűsége a művész zseniális ötlete révén még szembetűnőbb: a kő egyenetlenségeit úgy használta ki, hogy a fürtök kiemelkednek a mennyezet síkjából, így a lugas térhatásúnak látszik.

Borcimke
Borcímke - a felirat részben olvashatatlan, de az kivehető, hogy az évjáratot, termőhelyet, és a szőlőskert felügyelőjét is megnevezi.
(A Szépművészeti Múzeum tulajdona)

Ha már itt tartunk, érdemes tudni, hogy számos szőlőskert neve ismert, főleg a boroskorsókon talált gondos feljegyzésekről. A borcímkék hieratikus szövegeinek megfejtéséről ÉSzAH tudna egy-két elrettentő dolgot mesélni, de nagyon fontos forrásoknak bizonyultak. Többek között feljegyezték rájuk, hogy kinek és miért, vagy esetleg milyen alkalomra szállították az értékes italt, így például az Amarna-kor zűrzavarosnak tűnő viszonyai tisztázásához komoly információforrások a borcímke-leletek.

Nem csak helyben termelt bort fogyasztottak, hanem importáltak is. A korsókra nem csak azt jegyezték fel, hogy honnan származik a nedű és milyen fajta, de azt is, hogy mikori szüret, melyik borász ügyelő tekintete alatt ért nemes itallá. A szőlőskertek megbecsültek voltak, a vincelléreket elismerték.

A sírokban ugyan kék szőlőt látunk a festményeken, de oka a tradíció is lehet, önmagában még nem jelenti azt, hogy nem ismerték a fehér szőlőt és a fehér bort. Az viszont már arra utal, hogy nem különböztetik meg a boroskorsók mindent gondosan dokumentáló címkéin, hogy az edény vörös, vagy fehér bort tartalmaz-e? Így aztán nyugodtan feltételezhetjük, hogy a fehérbor nem volt ismert.

A bort keverték, gondosan beállították a kívánt ízhatást. Feltételezhető, hogy vizezték is, hogy az erejét mérsékeljék, ami az ókorban - a fűszerezéssel együtt - elég elterjedt dolognak számított. Kiváltképp azért, mert a nagy melegben az erős bor komolyan "üt", ami a mértékletességet eszményinek tartó egyiptomiak számára - egyes alkalmaktól eltekintve - nem volt kívánatos.

Napjaink egyik legnagyobb felfedezése, a Baharija-oázis nekropolisza egy görög-római kori, virágzó város temetője. A város a sivatag mélyén megbúvó hatalmas oázisban a szőlőtermelés révén emelkedett fel. Gazdagságát az is mutatja, hogy a leletegyüttes az "Aranymúmiák" néven került a köztudatba. Zahi Hawass szerint közel tízezer múmia lehet a nekropoliszban, és érdekességük, hogy keveredik az egyiptomi és a görög-római hatás, nem csak a díszítéseken, de a temetkezési szokásokban is. Az egyiptomi módra mumifikált halottak az alvilági révésznek szánt obulust szorongatják. Díszítésükben is erősen keveredik a római ízlésvilág és a késő-egyiptomi motívumkincs - egy háromezer éven át tündöklő kultúra utolsó csillanásai ezek.

A gyümölcsök közül elsősorban a datolya volt elterjedt. A mai napig meghatározó az egyiptomi gyümölcstermesztésben: a datolyapálmák pontos nyilvántartásba kerülnek, és tulajdonosuk adót fizet utánuk. Mellette a füge játszott még fontos szerepet. Érdekes módon a citrusfélék, mint a citrom, narancs, és a többi, ma már Egyiptomban is megszokott gyümölcs, mint a banán és a mangó, csak jóval később lettek ismertek. Az almát a hykszosz-kor juttatta a Két Országba.

Az élelemre nem kellett sokat költeni, bár a föld művelése kemény munkát igényelt. Az árterület fekete iszappal borított talaja kiválóan termett, de a megfelelő vízellátás a csatornák gondos ápolását és a víz megfelelő kezelését, tárolását és termőhelyre vezetését mindennél fontosabbá tette. A Moirisz-tó vízkészlete miatt volt oly értékes termőterület a Fájjúm-depresszió, amelynek termőképességét III. Amenemhat komoly vízszabályozással növelte meg. A termés növelésének igénye mind újabb és újabb területek megművelését tette szükségessé. A szűzföldek feltörése nagyon nehéz feladat volt, mégis szükség volt rá, egyrészt a népesség gyarapodása miatt, másrészt a gabonát tartalékolták is, az Újbirodalom korától kezdve pedig kereskedtek is vele. III. Ramszesz például segélyként gabonát küldött a végnapjait élő, tengeri népektől szorongatott Hattinak. A római korban Egyiptomra Róma éléskamrájának feladata jutott, iszonyatos adóterhekkel, kényszermunkával sújtva az egyszerű egyiptomiakat, aminek érdekes, de logikus módon fontos szerepe lett a Kr. u. III-VI. században a remeteség és szerzetesség kialakulásában. A gabona kereskedelméhez, vagy éppen Róma ellátásához jelentős mennyiségű terméstöbbletre volt szükség. Ennek megtermelése a parasztokra hárult, ám részt nem kaptak a haszonból, az óriási adók a várható termés szerint változó mértékkel sújtották őket. Az adókat a fáraókorban az áradás mértéke alapján szabták ki, ennek megállapítása pedig a templomok feladata volt, és a nilométerek jelezte vízszintből számították, a várható terméshozam - matematikai számításokon alapuló - becslésével. A Ptolemaida uralkodók is ezt a rendszert követték, és ezt alkalmazták a római császárok is. A mérték azonban igen magas volt, és korántsem a földműves érdekeiben figyelték a várható termést. Az adó valószínűleg elérte, vagy meg is haladhatta a termés - gyakorlatilag a jövedelem - ötven százalékát is. A római uralom alatt tömegesen vonultak el különféle sivatagi rejtekhelyekre a parasztok, ahol egyedül, vagy miniatűr közösségekben, vallásosságuknak élve, megpróbálták levetni az igát. A remeteségek, majd a későbbi kolostorok ezért nehezen megközelíthető, eldugott helyeken alakultak ki, és ebben nem a vallásgyakorlás zavartalanságának igénye volt a fő indíték, hanem az adószedők. A kolostorok tulajdonképpen önvédelmi közösségekként jöttek létre, elzártságuk, védhetőségük, amely voltaképp a Kr. u. XVII-XVIII. századig fennmaradt, innen ered. (Tény, hogy a védhetőség hasznos volta és az elzártságot megindokló vallási ideológia segítette azt, hogy a kolostorok rejtett, jól védhető helyeken létesüljenek.)

Már említettem, hogy az egyiptomiak táplálékuk egy részét közvetlenül a Nílusból szerezték. A halak gazdag választéka jelenik meg az óbirodalmi masztabák halászatot ábrázoló jelenetein. A sokféle hal változatosabbá tette az étrendjüket, ám egyes halak tiltólistán voltak. Létopolisz görög neve például egy ott tiszteletnek örvendő halfajta nevéből származik. Egyáltalán nem kizárt, hogy ugyanez a hal máshol megvetés tárgya volt. A római korból fennmaradt egy valóságos kis vallásháború írásos emléke, ami azon tört ki, hogy az egyik faluban szentnek tartott bu-halat a másik falu lakói fogyasztották - az ellentét odáig fajult, hogy komoly gondokat okozott a római hatóságoknak is.

A gízai piramisvárosban, amelynek feltárásán dr. Mark Lehner dolgozik, nem csak pékséget és serfőzőt, hanem több száz ember ellátására alkalmas halfeldolgozó műhelyt is találtak. Lehner munkatársainak nagyon komoly fejtörést okozott, hogy a padlót borító, lisztre emlékeztető port beazonosítsák, és meglepetést keltett, amikor kiderült, hogy halpikkelyek maradványai. (Ennyit az ókori egyiptomiak tisztaságáról...) A nagy arányúnak mutatkozó halfogyasztás ellenére a halakhoz fűződő kettős viszonyt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az "undor" szavát hal determinatívummal írták.

A Nílus nem csak "halat, s vadat" adott, de növényi eredetű táplálékot is. A cukornád az ókorban még ismeretlen volt, de a papirusz bele ehető, és igen magas a cukortartalma. Ennek rágcsálása széles körben elterjedt, mivel édes, nagy energiatartalmú eledel. A nyűgös kisgyereknek is papiruszbelet adtak, hogy elcsendesedjen - tulajdonképpen a csokoládé mai szerepét is betöltötte. A benne lévő cukor mennyisége aztán meg is bosszulta magát: az ókori egyiptomiaknak sem lehettek sokkal jobbak a fogaik, mint mai utódaiknak - talán annyival, hogy a dohányzás közel sem volt annyira elterjedt, mint manapság, hiszen a dohány amerikai "találmány", a Kr. u. XVI. századig ismeretlen volt. Christian Jacq zsályalevelekkel tömött pipából pöfékelő Homérosza meggyőződésem szerint merő kitaláció, egyik példája az író sablonos alakjainak. A nagy költő szükségszerűen pipázik - még jó, hogy nem Borkum Riff dohányt szív, mint én. ;o) A dohányzás mellett a kokain-múmiák néven ismert rejtély sem ad elfogadható érveket. (Egy papnő múmiájának hajában találtak kokainra és nikotinra utaló kémiai nyomokat. Később több más múmiában is sikerült nikotin-nyomokat kimutatni. A dologra nincs megnyugtató magyarázat, és hiába cáfolhatatlan a két említett anyag jelenléte, önmagában bizonyítéknak sem fogadható el arra, hogy már az ókorban is lett volna kapcsolat az Óvilág és Amerika között - sokkal elképzelhetőbbnek tartom, hogy valamilyen, azóta kihalt, nikotintartalmú növényből eredhetnek ezek a kimutatott nyomok.)


Az ősi Egyiptom mindennapjai érdekes kihívást jelentenek, megismerésükhöz apró részletek gondos vizsgálata, izgalmas nyomozómunka szükséges. Nincsenek pontos leírások, nem ismerünk például szakácskönyveket, ételrecepteket - elejtett szavakból, félmondatokból, domborművek "mellékesen odavetett" alakjairól kell kideríteni mindent. A legtöbbet még csak nem is a falak és tekercsek, hanem a szemétdombok árulják el - a régészet számára gyakran kincsesbányák ezek, ám az egyiptológiának hihetetlen gazdag, megindítóan emberi vagy éppen felemelően fennkölt anyag áll rendelkezésre, így a hulladék érthető módon nem köti le annyira a kutatókat, mint mondjuk a honfoglalás kora esetében. Így lehet, hogy a vallásról és a nagypolitikáról többet és részletesebben tudunk, mint az egyszerű emberek életéről. Mindezek következtében ez a témánk csak amolyan rövid áttekintés lehet, teljességre még csak nem is gondolhattam. Mégis, abban bízom, hogy sikerült annyit elmondanom, hogy ezek alapján könnyebben ráakadhass olvasmányaidban Szehtihotep (=
az elégedett paraszt - nevezzük így Gipsz Jakab egyiptomi ősét) hétköznapjainak nyomaira. Jó vadászatot!

HoremWeb
horemweb kukac kemet pont hu

_____

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére