Teljes képernyőre nyitEgy szinttel feljebb

A kőbe zárt fény költészete

Ebben a témánkban ismét meglehetősen szubjektív megközelítést alkalmaztam. A megközelítés, amely a cikk alapja, aligha lehetett mindennapos az ókorban. Sőt, maga az élmény, amelyről szó lesz, nagyon kevesek kiváltsága volt, és talán nekik is csak ritka alkalmakkor - de az egyiptomiak nem a halandók szemlélődő szemének emelték építményeiket, és mégis, a saját szemszögükből szemlélve alkották meg az építészet szimbólumait. Az igencsak szubjektív felfogás miatt óva intelek attól, hogy a cikkben foglaltakat tényként kezeld, esetleg még idézd is. A célom sokkal inkább az, hogy az élményt, a rácsodálkozás élményét megosszam veled. Nem is annyira a műalkotásokra való rácsodálkozásét, inkább azt, ahogy az emberi alkotásban feltárul az istenivel való kapcsolat élménye.

A legősibb misztérium

Amikor a nap a látóhatárhoz közelít, minden nap egy új, káprázatos előadás veszi kezdetét. Foghatjuk a fizikára és a légkörre, a levegő por- és páratartalmára, nevezhetjük mindezt mikroszkopikus prizmák miriádjának, és becsomagolhatjuk az egészet a racionális magyarázat unalmas és száraz burkába, a látvány - főleg Egyiptomban - akkor is lenyűgöző. Egyiptomban ugyanis, mivel közelebb van az Egyenlítőhöz mint hazánk, a színjáték sokkal gyorsabban megy végbe. A levegő száraz, de poros, melegebb és kevésbé meleg rétegek törik még színesebbre a fényt, a hatás így drámaibb. Nálunk leszáll az éj, ott lehullik - nightfall, mondja rá a világuralma idején sokat tapasztalt angol.

Naplemente Medinet Habu mellett
Naplemente Medinet Habu mellett
© 2006, HoremWeb felvétele

Ahogy az előadás halad, nem sokkal a katartikus csúcspont előtt, előbukkan egy mindent megkoronázó motívum. A nap fényudvara megérinti a szemhatárt, majd lassan szétterjed rajta, és, ha szerencsénk van, felfedezhetjük a mitikus fényhegy ragyogó háromszögét. A nap közben eléri a földet és lassan, bár puszta szemmel is érzékelhető mozgással alábújik, hogy a hajnalig vezető további útját a "föld alatt" tegye meg. Ahogy a narancsban izzó korong eltűnik, a fényhegy ragyogása is alábbhagy, majd szétoszlik, és az esti szürkület sejtelmes, tompa fényei, majd az éj csillag- és holdfényes ezüstje emlékeztet már csak a világosságra. A dráma első felvonása véget ért, a szünet alatt átvonul keletre, és ott, szinte fordított sorrendben ismétlődik meg az előadás. A szürkület derengése után lassan megjelenik a fényhegy, majd egy vékony, narancssárga csík, ami előbb egészen lapos ellipszisnek, majd egyre nagyobb körszeletnek látszik, végül elszakad a horizonttól, felszökken az égre, és néhány perc múlva már senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy ki az úr a sivatagban, és ki élteti a Nílus termékeny völgyét.

Ez a dráma a neheh, az örökös megújulás és az élet körforgása alkotta örökkévalóság, a természet nyelvén elbeszélve. Az egyiptomiak csodálattal adóztak e megállíthatatlan, minden nap új teremtéssel, új keletkezéssel, állandó megújulással hivalkodó történetnek, és őszintén bíztak abban, hogy maguk is részesei egy kicsit ennek az öröklétet sugalló csodának. Az egyszerű ember talán nem - vélték az ősi időkben - de birodalmuk, kultúrájuk megtestesítője, a király, aki az egyetlen kapocs a profán és az isteni között, az bizonyára az. Tekintve, hogy rajta keresztül biztosított a maat, az isteni világrend fennmaradása, az ő vezetése eredményezi azt, hogy megfelelő termés legyen, jó áradás jöjjön újévkor, magának is isteni lényegűnek kellett lennie, így részesülnie kellett ebben a misztériumban. Természetes, hogy a király sem halhatatlan, hiszen öregszik - bár jóval gyorsabban, mint , de valószínűleg jóval lassabban, mint az egyszerű, a nehéz fizikai munkától és a nem éppen egészséges életkörülményeitől hamarabb elhasználódó parasztember. Aki, még ha nem is élte meg a negyven áradást, számos napkeltét és naplementét látott, és bizonyára rácsodálkozott a természet körforgásának más megnyilvánulásaira is. És hitt abban, hogy a neheh állandósága, a dzset, az állandó és változatlan örökkévalóság, ha neki nem is, de gyermekeinek, unokáinak is minden napra, újra és újra biztosítja majd a táplálékot, a vizet, a fényt - a maat nehezen felfogható, és csak a király közbenjárásával biztosítható rendjét.

 Napnyugta a Siwa-oázisban, Birket Siwánál
alászáll a Birket Siwa fölött, a Siwa-oázisban.
"Vajon a tüzes napkorong, amely hajnali
megjelenését jelzi, ugyanaz-e, mint amelyik előző
este a szemhatár alá ereszkedett?"
©2004 HoremWeb felvétele

A király - az Óbirodalom idején különösen - emberfelettinek, felsőbb hatalomnak számított. A IV. dinasztia idején, Dzsedefré volt az első, aki nem nagy istennek, hanem fiának neveztette magát, ami valószínűleg a Khnum-Khufu utódlása körüli zűrzavarban megingott királyi hatalom jele. De addig az uralkodó isten volt, aki a nap útját járja, és ha halálakor nyugaton lenyugszik, a naphoz hasonlóan felkél majd keleten. Lehet, hogy más néven, egy másik személy földi alakjában, de a király, a királyság intézménye biztosan megújul. Ki tudná megmondani, hogy a tüzes napkorong, amely hajnali megjelenését jelzi, ugyanaz-e, mint amelyik előző este a szemhatár alá ereszkedett? Ettől még megmaradt a Nagy Istennek lenni. A király lenyugvásával a királyság is meghalt egy kicsit, de ugyanúgy felkelt az új király megjelenésekor, mint a megújult napkorong révén.

Az öröklét formái a végtelenek határain

A hatalom leglátványosabb megjelenési formája a fény. Az ember isteni tulajdonságot vél látni a magasból szétáradó ragyogásban, és ki tudja, milyen ösztönöktől vezérelve még törekszik is felé - talán még az űrkutatás sem más, mint ezen atavisztikus vágy megvalósítására tett kísérlet. A Kezdet Kezdetén, a Szep Tepy névvel illetett "Első Alkalommal" kiemelkedett az Ősdomb Nun ősvizéből, és a nap fénye először érintette meg a világot. Minden egyiptomi templom az Ősdomb egy darabja, sőt, minden egyiptomi templom maga az Ősdomb. Itt keletkezett az élet, itt vált el a jó a rossztól, itt teremtette meg a Teremtő Isten (bármelyik volt is az!) a többi isteneket - a világot. A hajnali fényhegy az Ősdomb maga, a láthatóvá váló kezdet, a felemelkedés helye. Az a pont, ahol a dzset, az örök állandóság halott egyformasága színt vall, felfedi magáról, hogy élő, hogy változik, és a neheh ígérete felragyog benne. Az élet kiemelkedik újra és újra, a világ megújul a folyamatos teremtés közepette - ez az egyiptomi hiedelmek egyik érdekes csodája - és a világ lenyűgöző ciklusai megnyilatkoznak, miközben megmutatkozik az állandóság bennük. Nem a görögök eszméltek rá először, hogy minden változik. Lehet, hogy nem is Kemet népe - de alighanem nekik voltak a legnagyobb szabású elképzeléseik arról, hogy az egyetlen dolog, ami változatlan, az a változás - a neheh maga a dzset. Félelmetes, eónokat felölelő időelképzelésük túlmutatott az univerzum határain is azzal, hogy a teremtés és a pusztulás keringőjét kiterjesztették az egész világra. Szédítő dologra mutatott rá Kákosy professzor: az egyiptomiak felfogták, hogy a végtelenek - nem tévedés: nem egy, hanem több végtelenség! - egymást követik, egymás pusztulásából élednek újjá, az Ősvíz visszafogadja magába az Ősdombot, hogy újra kiemelkedhessen, és az örökös változás, az örökös megújulás az egyetlen dolog, ami állandó és szilárd. "Az újév: a neheh kezdete és a dzset vége" - idézett Kákosy László egy újbirodalmi papiruszt egy, az idő fogalmáról szóló tanulmányában. A pillanat a múlt, a mozdulatlan állandóság pusztulása, amint feloldódik a jövő dinamikus örökkévalóságában - súgja ez az idézet. Lehet, hogy rá kéne döbbennünk: mi magunk rossz irányból, fordítva nézzük az időt!? "Mérhetetlen naggyá tedd magad, a testből teljesen kilépve és minden időn felülemelkedve légy Aiónná - és ekkor megérted Istent... légy magasabb minden magasságnál, mélyebb minden mélységnél, fogadd magadba minden teremtett dolog érzékelését, a tűzét, a vízét, a szárazét és a nedvesét, úgy, hogy egyszerre mindenütt vagy, a földön, a tengerben, az égben, még meg nem születve az anyaméhben, fiatalon és öregen, meghalva és halál után..." - mondja egy ókori útmutató, hogy miként légy úrrá az időn, az örökkévalóságokon, hogyan emelkedj felül az emberin, hogy megérinthesd a hatalom örök szimbólumát, a fényt. Alighanem ez lehet az, amit az égből alászállott királyság révén a királlyá tett ember elér. És ehhez tér vissza, hogy újra megkezdje a maga természetadta körforgását, amikor eléri a vég.

A fény isteni teremtő ereje

A vég mindig valaminek a kezdete, a pusztulás a teremtés előzménye, a halál az új élet termőtalaja. A sír, ahová az uralkodót elhelyezik, kapu, amely a királyság megújulásához vezet. A megfáradt király az istenek közé, a magasba száll, hogy bárkáján társuljon a többi istennel; sírján, mely egy újabb teremtési fázis Ősdombja lesz, jön létre a megújult királyság. A masztaba is az Ősdomb, a keletkezés, a teremtés általi megújulás temploma, az isten megújulásáé, aki eleddig a királyságot gyakorolta a világ egyik végétől a másikig.

A lépcsős piramis más, valójában még több is: az a létra, amelyen két isten segítségével az égbe jut az eltávozott uralkodó, hogy elfoglalja méltó helyét. A magasba hág két dzsed-oszlopon, két isten az égbe emeli magával, és Ré társaságában ügyel arra, hogy továbbra is a maat érvényesüljön a világon. Felfelé törekszik, a fény felé.

A felhők között átszűrődő napfény sugarai a Ligur-tengeren, Portofino közelében
Fénydárdák a Ligur-tengeren
(San Fruttoso, Portofino)
© 2000 HoremWeb felvétele

A Nagy Piramis sziluettje, csúcsán a nappal
Akhet-Khufu - Ré Khufu Fényhegyén
© 2006 - HoremWeb felvétele

a fényhegyen nyugszik le este, és reggel a fényhegyen kel fel. A viharfelhők nyílásain a napsugár a fényhegyre emlékeztető háromszög alakjában ragyog át. Micsoda hatalmas erejű szimbólum ez, hogy ilyen közvetlenséggel emlékezteti az embert az isten (bármely vallás bármely istene!) jelenlétére? Legyen a homokvihar fekete fellege vagy a számunkra megszokottabb jégeső, zivatar komoran felgomolygó felhője, a résein áttörve háromszögbe rendeződő fénydárdák még a legelvetemültebb ateistát is alázatra és ámulatra késztetik.

Egyiptomban az ilyen fénydárdák nem gyakoriak, az év nagy részében az égbolt szinte felhőtlen, mély kék (bár a delta vidékén nem ritka a délutáni gomolyfelhők látványa). De a fényhegy megjelenik nap nap után, a misztérium, az újjászületés csodája minden nap alakot ölt benne, mert a fényhegy az elmúlás és az újjászületés helye. A fehér turai mészkővel burkolt piramis a fényhegy, kőbe faragva. A piramis a király távozásának, a királyság megújulásának helye, a Két Ország számára az örökkévalóság két aspektusa: a dzset és a neheh forrása és jelképe.

De nem a piramis az egyetlen épület, ami a fény révén jeleníti meg az isteni hatalmat. Egy kész piramis sosem áll önmagában - a piramis nem maga a templom, hanem csak egy része annak, mert a templom a világ esszenciája és nem pusztán a fény apoteózisa. Minden templom Ősdomb, ahol a teremtés folyamatosan megismétlődik - az egyiptomi teremtés-elképzelés sajátossága, hogy a Szep Tepy, az Első Alkalom minden nap jelen van, folyamatosan tart. A piramis mindig valamilyen templom alkotóeleme, a fény által jelzett isteni hatalom egyik megfogalmazása. A templomokban a fény más módon is hangsúlyt, szerepet kap.

Ellenpont

Egy olyan országban, ahol szinte állandó a vakító napsütés, a fényt a sötétséggel lehet legjobban ábrázolni.

Mentális utazás

Az oszlopos csarnok Dzsószer piramiskörzetében
A Dzsószer piramiskörzetébe vezető folyosó
© 1995 HoremWeb felvétele

Dzsószer piramisa az ureusz-frízzel
A Lépcsős Piramis és ünnepi udvara
© 1995 HoremWeb felvétele

Amikor az arra érdemes személy belépett a Dzsószer Lépcsős Piramisát magában foglaló templomba, a kinti fényözönből először egy oszlopos csarnokban találta magát. (Mindez ugyan nem történhetett meg, mert e nagyszerű komplexum el volt zárva az élők elől - a ma használt bejáratát jóval később vágták.) Ez a hely csak a mennyezet alatti nyílásokon kapott valami fényt, így, ha nem is volt benne sötét, de a kinti ragyogás után bizonyára kellett egy kis idő, amíg a szem megszokta a félhomályt. Az erőteljes, nádkötegeket formázó kettős oszlopok és a pálmatörzs gerendákat imitáló mennyezet ismerős lehetett ugyan az első monumentális kőépítménybe érkező látogatónak, de mégis idegen. A templomok korábban nádból, és a kincset érő épületfából készültek, no meg az olcsó, napon szárított nyerstéglából, és nem tudunk arról, hogy a kő, akár csak mint egyes fontosabb szerkezeti elemek alapanyaga, nagyobb szerepet kapott volna. A látogató feszülten érezhette magát az idegen közegben, az új, fenyegetően távolságtartó épületanyag között, a szent helyen, és bizonyára várt addig, amíg hozzászokott a szeme a félhomályhoz - már csak azért is, mert a hosszú folyosón végig kellett mennie, hogy a templom nagy részét elfoglaló udvarra lépjen. Amikor pedig kilépett e hatalmas térre, a balján hosszú fal húzódott, messze szemben vele egy fenséges kobra-frízzel, amely a déli sír kápolnájának falát koronázta. És a szemkápráztató fényben, amely az oszlopos előcsarnok félhomálya után szinte ütött, és a kőfalak még fel is erősítették, jobbra elöl, a maga puszta tömegét leplezetlenül elétárva magasodott elé a kor legmagasabb építménye, a Lépcsős Piramis. A kő tiszta vonalai, a nagy, szabad teret uraló piramis milyen hatást gyakorolhatott a természet látványához, nád és napon szárított tégla épületekhez szokott látogatónak? Könnyen elképzelhetjük az alapján, hogy még a mi, betondzsungelhez és aszfaltsivataghoz edződött érzékeinknek is jócskán kell idő, hogy befogadhassuk a ma már erősen romos, igazi pompájának töredékét felmutató látványt. Annak ellenére, hogy a piramis már messziről látható, és így ismerős formaként tekintünk rá a templom aprócska kapujától, eláll a lélegzetünk, amikor a templomudvarra lépünk és szemtől-szembe kerülünk vele. A nyers fény és a kövek rendje szinte dübörögve hirdeti: "a hely, a melyen állasz, szent föld."

Mennyire más ez, mint Gíza piramisai, a felfoghatatlan méretű piramisok kőbe fagyott fénysugarai! Tényleg - mennyire más?

Kilépés a fényre

Gíza piramiskomplexumai közül Khafré templomrendszere maradt meg a legjobban - és még ez a "legjobb" is micsoda pusztító időket vészelt át! Az építmények inkább csak felismerhetők, valójában csak maga a piramis és a völgytemplom az, amit az avatatlan szem is épületként fogad be. Pedig ez a nagyszerű épületegyüttes egységes koncepcióval, mesteri és művészi megoldásokkal használta fel a színeket, harmóniákat és a fényt az isteni felmutatására és az újjászületés helyének újrateremtésére.

Khafré halotti templomának T-alakú terme
Khafré völgytemplomának T-alakú terme
a monolit vörös gránit oszlopokkal. Szemben egy
kettős szoborfoglalat látható a padlóba süllyesztve.
© 2006 HoremWeb felvétele

Világítóablakok Khafré halotti templomának T-alakú termének falán
A T-alakú terem oldalfalán láthatók
a világítóablakok nyomai - a terem ezeken keresztül
kapott némi szórt fényt.
© 2006 HoremWeb felvétele

Khafré piramisa a feljáróút völgytemplom felőli végétől
A feljáróút eleje a völgytemplomnál
© 1999 ÉSzAH felvétele

Khafré halotti templomának udvarából ennyi maradt
A halotti templom udvarának maradványai
az északnyugati sarka felől. Az udvar átellenes
sarka nagyjából a kőfal jobb széle előtt látható.
Helyenként kivehetők a szobrok és a gránit
oszlopok helyei, és az alabástrom padló töredékei.
© 2006 HoremWeb felvétele

Khafré halotti templomának részlete
A halotti templom egyik szoborkamrájának
romjai közül nézve nagyjából érzékelhető,
hogyan hathatott a piramis a látogatóra. 
© 2006 HoremWeb felvétele 

Khafré halotti templomának udvaráról készült számítógépes rekonstrukció
A halotti templom vázlatos rekonstrukciója
a királyszobrok nélkül - hasonló látvány lehetett
a templom napkelte után egy-másfél órával.
© 2006 HoremWeb grafikája

Aki az Óbirodalom fénykorában látogatott ide, nem sokat láthatott a Nagy Szfinxből az előtte álló templom miatt, de az óriási szoborfej - ne felejtsük, a megszokott, hétköznapi léptékek akkor még kisebbek lehettek! - és a két piramis látványa már felkészítette arra, hogy különleges élményben lesz része. A völgytemplom előtt négy, egyenként nyolc méter hosszú, páronként egymással szembeforduló szfinx fogadta, közöttük a templom két bejárata. Amikor belépett a jókora, egyszárnyú ajtón (ami valószínűleg messzi földről hozatott cédrusfából készült), először sötétség köszöntötte. Ahogy beljebb lépett, előbb egy bizonyára még sötétebb, kisebbfajta labirintushoz hasonlító előcsarnokba érkezett, majd egy átjárón keresztül a templom oszlopcsarnokába. A tükrösre polírozott, vörös gránittal burkolt falak tompán izzó színt adtak a mennyezet alatti világítóablakokon beszűrődő fénynek, amely sejtelmes pászmákban vetült a homályba, ahol valamennyire felerősítette a messzi földről hozatott fehér alabástrom padlózat. Ezt a homályt, az alvilág, vagy talán Nun ősvizének földi mását egyetlen tömbből faragott gránit oszlopok tagolták, meg-megtörve, ritmusra igazítva a beragyogó világosságot. A gránit vöröse és az alabástrom fehérsége egy mély, zöldesszürke árnyalattal is kiegészült: a diorit árnyékba húzódó tömbjeivel. A fény kévéi között ugyanis fenséges alakok bontakoztak ki a sötétből - Khafré méltóságteljes szobrai. A híres, Kephrén a Hórusszal néven ismert dioritszobor, amit ma a Kairói Múzeumban őriznek, e szobrok egyike. Környezetétől megfosztva a tökéletes kidolgozása és a nyugalma hódít - de milyen erő lehetett abban, amikor a királyság isteni mivoltát hangsúlyozó, hatalomtól és nyugalomtól feszülő - tudom, oximoron képzavar, de erre a szoborra igaz! - kőszobor huszonnegyed-magával sejlett elő ebben az igencsak misztikusra hangolt térben?

A templom tetejére is vezetett egy feljáró, bizonyos szertartásokat ugyanis a tetőn, a napsütésben végeztek el. A tetőterasz egyik sarkában hat kis fülke állt, három közülük leért az alatta lévő szintre is. Nem tudjuk a pontos szerepüket, de a szimbólumok között ismét az Ősdomb és Nun furakszik elő. Egymásba fonódásuk, szimbolikus megjelenítésük különleges áramkörré alakította a templomot, a folyamatos teremtés egyfajta spirituális erőművévé, amelyben a nemlétből kiszakadó létezés nyert újra és újra értelmet.

Ha az oszlopcsarnokból jobbra, egy keskeny és sötét járaton indult el a látogató, útja hamarosan balra tért, és a halotti templomhoz vezető feljáróúton találta magát. Nem tudjuk, hogy Khafré feljáróútja fedett volt-e, de magas falak övezték. Ha nem volt mennyezete, akkor is a nap nagy részében árnyékos lehetett, és egy pontra, a piramisra irányította a tekintetet. Falait bizonyára reliefek díszítették, és valószínű, hogy ezek azt hirdették, hogyan mutatja fel a király az isteni egyensúlyt, ami birodalmát élteti, hogyan biztosítja az igazság és a rend uralmát, amely a Két Ország létezéséhez nélkülözhetetlen. De még ha fedett volt is e folyosó, mint Unisz piramisának feljáróútja, akkor is minden valószínűség szerint keskeny világítóablakok adtak benne valami fényt. Nem azért, hogy a képzelt látogatónk megcsodálhassa a domborműveket, hiszen azok nem neki, hanem az isteneknek szóltak - de tájékozódni kellett valahogy a közel másfél kilométeres folyosón.

A feljáróút felső része a halotti templomba torkollt, ahol megismétlődni látszott a völgytemplom misztikus fény- és árnyjátéka. Sajnos a halotti templomból nem sok maradt meg, de a monumentalitása még így is lenyűgöző. Itt is sötét oszlopcsarnokba érkezik képzelt látogatónk, amelynek folyosószerű oldalágai végén (talán alig kivehetően, vagy mécsesek, fáklyák táncoló fényében) derengenek az uralkodó isteni lényegének megtestesítői: óriási szobrai. De ne is tartóztassuk barátunkat, múltba vetített, képzeletbeli önmagunkat a sötétségben fenyegetően ismeretlennek ható, az emberre ügyet sem vető alakoknál, akik nem is annyira a királyt ábrázolják, bár az ő arcát viselik, hanem magát a királyságot, amely szinte elérhetetlen magasságba emeli a halandók fölé azt, aki e hivatalt viseli. Felfedező énünk, aki bizonyára lenyűgözve bóklászik a csarnokban, ismét fehér alabástrom padlóköveken jár, vörös gránit oszlopok között. A falak itt is fényesre polírozott gránitlapokkal vannak borítva, és onnan elölről világosság vetül közéjük. Induljunk el a fény felé!

Alighanem földbe gyökerezik a lábunk, ha megpillantjuk azt, ami az oszlopcsarnokból kiérve fogad! Monumentális udvarra érkezünk, amely méreteit tekintve talán nem nagy, de arányaival, színeivel önmagában nagyszerű, és szinte sugárzik belőle a hatalom! A vakító fényben ragyog az alabástrom, vaskos vörös gránitpillérek övezik a teret, előttük pedig tizenkét, bal lábával előrelépő királyszobor áll, minden pillérnél egy. Az oszlopok mögött az árnyékban domborművek borítják a falat, a pártázatot talán fehér turai mészkő fedi - és mégsem ez az oka annak, hogy a látogató, aki először lép ide, hirtelen mozdulni sem tud!

Szemben, egyszerre elérhetetlen távolságra, és mégis karnyújtásnyira, szikrázó fehéren magasodik rá a Fényhegy, elárasztja és körülveszi a ragyogás. A piramis fehér tömbje ott magasodik a templom oromzata fölött, és épp itt van olyan távolságban, hogy még felfogható a gigantikus mérete, de már egészen a tövében érzi magát az ember. Innen nem látszik, hogy a lábazata a gránit vörösével csillog, csak a fehérség, a kőbe zárt fény. Lehet, hogy a csúcsa elektrummal borított, és az fokozza ezt a ragyogást? Lehet, hogy a templom oszlopainak ritmusa még magasabbnak is mutatja a hatalom fényének, az elmúlásból kiinduló újjászületésnek e nagyszerű háromszögét? Egy biztos: az isteni szférák magassága, a nap ragyogásának ereje és hatalma szinte lesújt ránk, az elképzelt látogatóra, érezteti, mennyire apró részei vagyunk csak a folytonosan megújuló teremtésnek, a minden nap minden percében megismétlődő Első Alkalomnak.

Hiába minden tudás - hiábavaló dolog, ha ismerjük Ankh-haf, az építész nevét, hiába tudjuk, hogy emberek ezrei évtizedes munkájának eredménye ez a csoda, ők is csak részei voltak a Szep Tepy misztériumának, és az emberi kezek az isteni alkotásban igyekeztek munkájuk legjavával közreműködni. És mindezt azért tették, hogy a hitük szerint végbemenjen a teremtés, örök és szilárd legyen a maat, tartós legyen az istenekhez kötő erős kapocs, a királyság, amely a Két Országot élteti.

Ez a kőbe zárt fény ars poeticá-ja.

HoremWeb
horemweb kukac kemet pont hu

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére
Valid HTML 4.01 Transitional  Valid CSS 3