Teljes méretre nyitVissza a linkek oldaláraII. Ramszesz öt menetben
Christian Jacq II. Ramszesz-pentalógiája

Christian Jacq: II. Ramszesz - pentalógiaAz egyik szemem sír, a másik nevet (vagy Udzsat?), ha erről a könyvről van szó. Többen szóvá tették már, hogy miért tartjuk "irodalmilag sótlannak" ezt az egyébként fordulatos, hatalmas művet? Eleinte én is bizonytalan voltam abban, hogy mi nem tetszik benne. Hiszen cselekményes, olvasatja magát, különösebben durva tévesztések nélkül élő és érdekes képet rajzol az Újbirodalom korának életéről! Aztán lassan összeállt a kép: a könyv azzal a feltett szándékkal íródott, hogy kasszasiker lesz, és Jacq jó iparos módjára semmit sem bízott a véletlenre. Fogott egy jó receptet a "hogyan írjunk bestsellert" című szakácskönyvből, és módszeresen, mérlegen adagolva az összetevőket, elkészítette az ötfogásos ebédet. Együk meg, amit főzött! Nos, nem rossz, de... hm... recept-ízű.

Az első, ami feltűnik, az a szereplők egyszínűsége. Maga az összkép tarka, de az egyes személyek rendkívül lapos, sztereotip figurák. Jellemük nincs, tehát fejlődni sem tud. Mindig pontosan lehet tudni, hogy ki hogyan fog reagálni, mit fog mondani vagy tenni. Nincsenek tévesztéseik, jó vagy rossz napjaik, nincsenek kilengéseik, amik a sémákból kiemelnék őket. Olyanok, mintha valamennyien egy egyiptomi relief alakjai lennének. Jacq a legnagyobb felületek elvét, ami az egyiptomi síkábrázolás legerőteljesebb szabálya, átültette az írott szóra. Kísérlete sikerült, csakhogy igazán nem lett volna rá szükség. Az irodalom egyik előnye, hogy sokkal több dimenziót: a lélek, a gondolatok és az érzelmek dimenzióit, sőt, azok változásait is tudja ábrázolni. Ezt a Gilgames-eposz óta ki is használják (vagy már az előtt is éltek vele), kár volt szakítani ezzel a hagyománnyal. Egy-két alak mutat ugyan hajlandóságot arra, hogy alakuljon egy kicsit, de még ez is minimális. Mózes nem egy fejlődési folyamat révén válik az Exodus népvezéréve, hanem hirtelen változik egyet. Előzőleg ugyan már tipródott és nem találta a helyét, de ez sokkal inkább a figura egyik jellemzője volt (egy tétova ív az amúgy elnagyolt alakon), mint a jellem alakulása. Améni, az írnok és szandálhordozó (ezzel az erővel lehetett volna surranóhordozó is...) egyedül zsémbességében mutat árnyalatnyi változást, hajának ritkulása kivételével ő sem alakul a történet során.

A többi szereplő még jobban elnagyolt, általában egy-egy vonás hangsúlyozása az egyetlen, amivel Jacq megpróbálja egyedivé tenni őket. Sztereotípiák, nem karakterek. Dolant (még a neve sem egyiptomi!) aggodalmaskodó bajkeverő, akit az intrikákon kívül csak zsíros bőrének ápolgatása érdekel; a látványos pálfordulással Ramszesz szolgálatába álló hajdani kalóz, Szerramanna, a szárd testőr pedig soha nem tanul semmiből, és mindvégig teljesen valószínűtlen figura marad.

Nagyon furcsa, az ismereteinknek ellentmondó Ramszesz feleségeinek bemutatása is. A nagy királyi feleség valóban Nofertári volt. Ramszesz második feleségét valójában Iszetnofretnek hívták (a könyvben Iszet). Kettejük viszonya a könyvben egészen irracionális, még akkor is, ha Nofertári a valóságban is olyan csodálatosan ragyogó és bölcs teremtés volt, mint a könyvben. Ami egyébként számomra valószínűnek tűnik. Iszet viselkedése azonban teljesen hiteltelen - és ezzel nincs egyedül. Hasonlóan egysíkú és elnagyolt a hettita hercegnő is, mintha a Cartoon Network valamelyik bugyuta rajzfilmjéből kölcsönözték volna. Történelmi szerepe is jóval komplikáltabb volt, ebből annyit jól ad vissza a regény, hogy személye feszültségekkel telítette az egyiptomi-hettita kapcsolatokat.

De felesleges és hosszadalmas lenne valamennyi szereplőt felsorolni. Egy valakit azonban hiányolok. Az öt kötetben egyetlen egyszer esik említés, akkor is csak futólag, Paser vezírről, aki több uralkodót is kiszolgált hosszú hivatali ideje során. Még I. Széthi alatt nyerte el magas tisztségét, és  II. Ramszesz uralmát is huszonöt évig szolgálta a legfőbb polgári tisztségviselőként. Alakjának markáns, és minden bizonnyal pozitív formában kellett volna megjelennie, többet érdemelt volna egyetlen futó említésnél. Ahogy Hatsepszutról nem lehet Szenenmut nélkül szót ejteni, és Dzsószerről sem szólhatunk úgy, hogy Imhotepet ne említenénk, Paser is hozzátartozik a Ramesszidák aranykorához.

Különleges felvetéssel rukkol elő a szerző Ramszesz gyermekeinek számát illetően. Ez a lehetőség már az én fejemben is megfordult, kissé más variációban egy novellámban is megkockáztattam - mégsem tudok hinni benne. Arról van szó, hogy Ramszesz, hogy az utódlást feltétlenül biztosítsa, örökbe fogad gyermekeket - így lesz 167 gyermeke. Azért arra kíváncsi lennék, hogy Kent R. Weeks mit szólna ehhez, ő tárja fel ugyanis II. Ramszesz fiainak sírját, a KV5-öt. Az erről szóló, hasonló című könyvében viszonylag részletesen összefoglalja, hogy mit is tudunk a nagy uralkodó sarjairól.

Maga a cselekményszövés abból a szempontból kiváló, hogy mindig történik valami, ami fenntartja az érdeklődést. Ám az egyes fordulatok, talán éppen a kiszámítottságuk miatt előre sejthetők. Az ismert tényeket és eseményeket némi szabadsággal (esetenként szabadossággal) kezeli a szerző, ami nem lenne baj, ha időnként a valóság nem lenne érdekesebb. A nevezetes kádesi csata például lecsupaszítva jelenik meg, teljes egészében Ramszesz isteni tombolására hagyatkozva. A csata bemutatása istenítésben még az eredeti beszámolókat is felülmúlja, ami azért nem kis teljesítmény, mert azok alapján sokan egyszerűen megszállott hencegőnek titulálták a fáraót - természetesen a mi kortársaink, és nem az övéi. :o) Az "ügy érdekében" még az olyan fontos, és a meseszövés szempontjából is jól kihasználható tényeket is elvetette Jacq, hogy a hettita harciszekereken a kocsison kívül két harcos küzdött (egy-egy mindkét oldalon), míg az egyiptomiakon csak egy, ami által a hettiták sokkal hatékonyabban tudták e fegyvernemet alkalmazni, kompenzálva ezzel a feltételezhető sebességveszteséget is. A regényben Ramszesz egyedül küzd kocsijáról, míg a fennmaradt leírások elismerőleg említik hajtóját, Menát. Mena egyébként a könyvben gyáva, meghátráló figura, aki sehogy sem illik bele abba a képbe, amit az eredeti szövegek rajzoltak róla. És ez csak a legjellemzőbb példa; a regényben számos hasonló akad.

Aki foglalkozott állatokkal, az tudja, hogy egy igazán karizmatikus személyiség döbbenetes hatással tud lenni rájuk. Az azonban, ahogy II. Ramszeszt körüludvarolják a vadállatok, nem ezt ábrázolja, hanem ismét a rajzfilmfigurák kerülnek elénk Vérengző, az oroszlán és a núbiai vad hímelefánt képében. Ismét egy kiábrándító részlethiány! Pedig kis figyelemmel, részletezéssel elfogadhatóbbá és élvezetesebbé lehetett volna tenni alakjaikat, főleg annak ismeretében, hogy Vérengző, ha nem is ezen a néven, de valóban létezett.

Különlegessége a könyvnek, ahogy a mágiát, a király személyét övező ka-t ábrázolja. A mágia nála nem annyira elrugaszkodott, mint Wilbur Smith-nél, viszont megkapja azt a helyet, amit Egyiptomban elfoglalt. Sajnos Jacq-nak itt is van pár tévedése.

Az univerzum energiáját, mely az uralkodó körül összpontosul, ka-nak nevezi. A ka az egyiptomiaknál valójában a lélek egyik része, leginkább a mai ezoterikában ismert doppelgänger-rel lehetne azonosítani - a születéskor jön létre, de halhatatlan. Viseli tulajdonosa vonásait, azzal szoros kapcsolatban van, amíg az él. Az egyiptomiaknak kissé eltérő, és nem is mindig egységes volt a felfogásuk róla, a temetéssel, halállal foglalkozó írások legalábbis erre utalnak. Az azonban kijelenthető, hogy az energiához (a kínai csi, vagy a japán ki megfelelőjéhez) nem a ka illik, hanem sokkal inkább a ba - bár az sem tisztán a lélek energiáját képviselte. Az egyiptomiak ismerték és használták ezeket az energiákat, de hogy milyen szinten, az nem egyértelmű. Biztos, hogy nem törekedtek olyan fokú alkalmazására, mint amennyire a piramidológia lelkes, vagy csak simán szenzációhajhász hívei gondolják. Viszont a templomok előtti kettős obeliszkek állítása, Karnak hiposztül csarnokának mesteri hangolása egyértelműen jelzik, hogy törekedtek kiaknázásukra. Ennek tudatos voltát legfeljebb akkor lehetne bizonyítani vagy cáfolni, ha mi magunk pontosan ismernénk ezeket a hatásokat - csakhogy jelenleg annyira keveset tudunk mi is ezekről, hogy a sok szemfényvesztő miatt, akik ebből akarnak megélni (lehetőleg fényűzően), a komoly kutatókat is sarlatánoknak tartják. Mindenesetre az biztos, hogy ez a terület Jacq számára sem teljesen fehér folt, és az ókorban is tudtak bizonyos hatásairól. Mivel azonban a radiesztézia ma sem általánosan elfogadott, jobb, ha nem bonyolódom bele a részleteibe. Annyit azonban érdemesnek tartok megemlíteni, hogy a vízkeresés könyvben leírt módja, ha nem is teljesen így, de ismert lehetett, és az, amikor Széthi a sziklák "mélyére látva" jelzi a megfelelő gránittömb helyét, az egy beavatott számára (nagy koncentrációt igénylő és rendkívül fárasztó) rutinfeladat. Azt pedig több forrás is megerősíti, hogy a Két Ország uralkodójának át kellett esnie bizonyos beavatásokon.

Jacq Ramszesz-pentalógiája összességében tehát erősen kétarcú mű. Erősen heroizál, irodalmi értéke kétséges - ám szórakoztató azoknak, akik könnyed, mozgalmas, és nem túl fárasztó olvasmányra vágynak, és szeretik a hosszú meséket.

HoremWeb

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére