Teljes méretre nyitVissza a linkek oldaláraMese a szegény özvegyasszony legkisebb királylányáról

Jean-Pierre Montcassen: A fáraó lánya

 

Jean-Pierre Montcassen-től ez már a második regény, ami a honlapunkra kerül. Az előző egy korrupt és nekrofil balzsamozó eléggé visszataszító története volt, ezért egy kis fenntartással vettem kézbe a másfélszer testesebbnek látszó kötetet. A kezdetek nem nyugtattak meg, a stílus és az eléggé vázlatos alakok túlságosan emlékeztettek az elődre. Aztán, ahogy a történet elkezdett kikerekedni, egyre jobban el tudtam szakadni Anubisz szolgájának erőszakos meséjétől, hogy a maga valójában fogadhassam a szegény özvegyasszony legkisebb királylányáról szólót. Kiderült ugyanis, hogy ez bizony egy kedves és szerethető mese!

Tartozom egy vallomással. Ez a cím itt fent meglehetősen hatásvadászra sikeredett. Egyetlen mentségem az, hogy a történet népmesei gyökereit próbáltam egyértelművé tenni. Mert bizony ez a regény erőteljes népmesei hagyományokon alapul! A magányosan élő mosónő (aki nem is özvegy) nagy, ám tisztes szegénységben neveli egyetlen (tehát csak némi túlzással legkisebb) leányát egy kötélverő házának tetejére épített kalyibájában. A leány egy (szó szerint) egyéjszakás kaland gyümölcse, apja egy délceg, rámenős katona, Hakauré, aki egy züllésnek áldozott pihenőnapját koronázta meg ily módon. A leány egy különös és ritka tehetséggel van megáldva, aminek híre a fáraó füléhez is eljut. És, mivel a fáraó Szeszósztrisz Hakauré, vagyis a hajdani katona, és mindenféle (jól körülírt) okai vannak arra, hogy apai mivoltát a kislány előtt felfedje, ezt meg is teszi, és az udvarába hívja a lányt. Aki először nemet mond, de a (számomra a mesékben rendhagyónak tűnő, de a hétköznapokban elő-előforduló módon) később adódó lehetőségekkel már él, így egy kis kitérővel a fővárosban, Itj-Tauiban köt ki, a fáraó palotájában. Itt természetesen szerelem és intrika várja, némi misztikum, és rengeteg kaja-pia. A nincstelenségből felemelt (mi több, kirángatott) leánynak az új világ sokáig a paradicsom, és csak a csalódások révén döbben rá, hogy aranyketrecbe zárták. A folytatás már majdnem egyenesen következik, inkább nem mondom el, hogy legyen miért elolvasni a könyvet.

Talán már kiderült, hogy a regény elsősorban a tizenéveseknek szól, közülük is valószínűleg a lányok fogják jobban értékelni, bár nem az a fajta leányregény, amit fiúknak kár, vagy netán szégyen lenne kézbe venni. Leginkább azt értékeltem benne, hogy Montcassen Egyiptoma egész jó viszonyban van az ókor Egyiptomával. Nem törekszik tökéletességre, de a műfaj ezt nem is szereti. Nem professzorregényt írt, ahol minden egyes cselekedetet fél oldalas történeti, néprajzi vagy vallási eszmefuttatás követ, sőt, még a párbeszédei is elképzelhető, több személyes dialógusok. Nem ismerik egymás gondolatát a szereplők, és nem párhuzamos monológok hangzanak el, mint Violaine Vanoyeke vagy más hasonló írók könyveiben. Nem mondanám, hogy Montcassen világklasszis, de a műfaj ebben megint csak elég engedékeny, és nem is követel tolsztoji színvonalat. Montcassen szeret és tud mesélni, és ez ide éppen elég. Egyetlen bánatom, hogy a könyv kicsit kapkodva, kifulladva, elvarratlan szálakkal ér véget, mintha a szerző egyszer csak azt vette volna észre, hogy erősen fogytán a papír. De ha ennek egy készülő folytatás az oka, hát nem is bánom.

Ami régi vesszőparipánkat, a neveket illeti, természetesen itt is alacsonyabbak az elvárásaink, de Montcassen még az eredeti szintnek is ragyogóan eleget tesz. Nem csak egyiptomi hangzású neveket, de még korban jól elhelyezett neveket is használ. Ahol pedig nem, ott sem bántó, mert a hangzás legalább megfér a többivel. Vagy ahol mégsem, ott kiderül, hogy a név viselője idegen származású, mint például a belső-afrikainak tűnő Bjabe. A helyek nevével akadnak kisebb furcsaságok, de nem súlyosak. Leginkább az volt fura, hogy egy középbirodalmi történetben a friss és feltörekvő mezőváros, Théba nekropoliszát következetesen Királyok Völgyének nevezik. De hát ifjúsági regényben még ez is elfér! Ellensúlyozásul ott vannak azok az apró finomságok, hogy a napokat nem hetekben, hanem dekádokban számolják a szereplők, a hajó a magától értetődő közlekedési eszköz, és eszébe se jut senkinek, hogy lovagoljon (mert még nem volt min, ugye...). Sőt, a Nílus is a maga módján, nyár közepén árad - pedig ilyen hibákat akár még az egyébként kiváló Pauline Gedge is el-elkövetett, holott történelmi regényei egy magasabb kategóriát céloztak meg. Montcassen ismeri Egyiptomot, nem is rest beleképzelni magát, és ettől olyan kellemes egyiptomos hangulatú a könyv. Kicsit emlékeztet a Hegedűs Géza-féle Írnok és a fáraó-ra, bizonyos szempontból talán még jobb is.

A könyv misztikus-ezoterikus szála egy kissé kortévesztés, legalábbis a Későkort idézi, de egy asztaltáncoltatós jelenet egyenesen a XIX. századi Európát is a történetbe vonja. Nem örültem neki, de a mese folyamatába szükséges elemként illeszkedik, így hát fátylat reá. Ugyanígy elfogadhatók az eléggé vázlatosan ábrázolt szereplők, akik még így is verik Jacq Ramszesz-pentalógiájának karikatúra-figuráit. A könyv árához képest meglepően szép borítón is egy újbirodalmi falikép, Nakht sírjának három zenészleánya csábít, de még ez is jogot nyer az által, hogy a három leány alakja - kellőképp megalapozottan - a történetben is megjelenik. A középső lány ugyan szisztrumra cserélte a lantját, de ez is tökéletesen rendben van. És ez a jellemző az egész könyvre: mentes az öncélúságtól, túlzásoktól. Egyszerűen a történetbe simul minden. Talán csak Amonból van egy kicsit sok, az Elrejtett könyvbeli szerepe számomra megint a Későkort idézi. De hát, népiesen szólva: áldja-vigye - nem beszélve arról, hogy személyes benyomásról és nem tényről van szó!

Végül egy kritika, egy dicséret a kiadónak is: a terjesztéssel gondok vannak, igen nehéz a könyvre rábukkanni. (Én a saját példányomat a Nyugati melletti bevásárlóközpontban, az emeleti Könyvkuckó-ban vontam oltalmam alá, de azóta a madárkás emblémájú hipermarket-lánc polcain is láttam.) Viszont a kifejezetten olcsó könyvet kemény borítóval, kellemesen strapabíró kivitelben, cifraságoktól mentes, de kiválóan olvasható tipográfiával, és, ami sajnos egyáltalán nem megszokott: kitűnő helyesírással dobták piacra. Örök bánatom, hogy a legigényesebb művek is tele vannak nyomdahibákkal és elírásokkal. Ebben a könyvben alig egy-kettő akad. Köszönet érte a Puedlo Kiadónak és a franciás írói álnév mögé visszahúzódó magyar szerzőnek!

HoremWeb
horemweb kukac kemet pont hu

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére