Teljes képernyőre nyitEgy szinttel feljebbTúl életen, túl halálon

Nagymamám emlékére

 

Hányszor olvassuk, halljuk, érezzük azt, amit Anne Rice úgy fogalmazott meg: az ókori egyiptomiak szerelmesek voltak a halálba? Hányszor találkozunk azzal a véleménnyel, hogy Kemet népe csak a haláláért élt? Hányszor szembesülünk az igyekezettel, amellyel az élők a haláluk utáni körülményeiket akarták biztosítani? Gyakran az a benyomása az embernek, hogy az egyiptomiak egész életükben a halálra készültek, és minden cselekedetükben a halálvárás vezette őket. Mi késztethet arra generációkat, hogy ennyire a halál árnyékában éljenek?

 

A halál a mi számunkra egy borzalmas, elfogadhatatlan, mindenképp elkerülendő dolog, és a legtöbb ember számára iszonyat még csak rá gondolni is - különösen, ha a saját haláláról van szó. Döbbenetesen durva sértés lenne tisztességes temetést kívánva köszönteni a megbecsült vendéget, és velejéig gonosz embernek tartanánk azt, aki mondjuk születésnapi ajándék gyanánt a sírunkhoz hozna valamit, például egy szép sírkövet. Még gondolni sem akarunk arra, hogy elmúlik az élet, és még a hívők számára is kétellyel terhes azzal akár csak gondolatban is szembesülni, hogy mi lesz velük a halál után. Bizonytalanság és félelem övezi a távozásunkat, a nihil és a bűntudattal átitatott ítéletvárás szorongatásában élünk, ki-ki világnézete szerint. A keresztények tudják, hogy Jézus meghalt a bűneikért a kereszten, mégis vallásuk éppen e bűnök súlyával fenyeget. Az ateisták még rosszabb helyzetben vannak, a mennyországot elvették tőlük, és nem kaptak helyette semmit. Vígasztal az bárkit is, hogy a sírján virágok fognak nyílni? Elhervadnak majd úgyis. Semmiből jöttünk és semmik leszünk.

Hogy volt ez az egyiptomiaknál? Nézzünk pár példát... Khufu és a varázsló történetében Dzsedefhór herceg hosszú hajóutat tett meg, hogy találkozzon Dzsedivel, a varázslóval. Illendően köszöntötték egymást:

"Így szólt Dzsedefhór királyfi:

- Oly tisztes kort értél meg, mely másoknak már a távozás, a megtérés, a halál ideje, de te itt a napon fekszel, nem kínoz betegség, még csak nem is köhögsz! Köszöntelek, Tiszteletre Méltó! Az Igaz Hangú Khufu király, az én atyám parancsával jöttem, hogy hozzá idézzelek. Egyél a drága ételekből, melyekkel a király ellátja követőit! Atyáid hosszú életidejében legyen részed és a nekropolisz étkeiben!

Így válaszolt Dzsedi:

- Üdv, üdv Dzsedefhór, herceg, ki kedves az atyjának! Légy a te atyádnak, az Igaz Hangú Khufunak dicséretére! Helyezzen téged az idősebbek fölébe! Ka-lelked dühe sújtsa le bármely ellenségedet! Ismerje meg ba-lelked a koporsó ösvényét az Elfedett Tekintet Kapuján át! Köszöntelek herceg!"

(Khufu és a varázsló - saját fordítás)

Dzsedi azt a kívánságát fejezte ki, hogy Dzsedefhór lelke találja meg a túlvilágra vezető utat. A herceg nem sértődött meg, hanem illő, tiszteletteljes gesztusnak vette a vén varázsló szavait. Uni, a Merenré fáraónak tett szolgálatai elismeréséül szarkofágot, álajtót és egyéb (nem igazán értelmezhető) sírfelszerelést kapott a királytól a sírjához:

"Őfelsége pedig elrendelte, hogy az ’Isten pecsétőre’ keljen át - hajósok csoportjával a felügyelete alatt -, hogy elhozza nekem ezt a koporsót Rau-ból. Ő visszajött ezzel egy nagy fővárosi teherhajón a fedővel, egy álajtóval, ajtókővel, két ajtósarokkal, és egy padlókővel együtt."

(Uni életrajzi sírfelirata - Kákosy László fordítása)

Szinuhe legfőbb életcéljaként említette, hogy visszatérhessen a Nílus völgyébe meghalni, és az uralkodó különleges kegyéből piramist építettek neki, amit ő maga is a legnagyobb kegyek között emlegetett. Szenenmut, amint bírta anyagiakkal, díszes sírt építtetett elhunyt szüleinek, és áttemettette őket, majd pazar sírbolt építésébe fogott saját maga számára. De még ez sem volt elég: Hatsepszut halotti temploma, az Amon Dzseszer-Dzseszeru mellett titkos sírt építtetett magának, amelynek szentségtörő elhelyezkedése lehetővé tette volna az akkori hit szerint, hogy a templomi áldozatokból részesülhessen. Nem kizárt, hogy eltűnése is kapcsolatban lehet e sírral, lehet, hogy éppen ezért kegyvesztett lett - tény (bár van, aki vitatja), hogy egyik sírjába sem temették el. Érdemes lehetett ezért kockára tenni a boldogulását? Szenenmut jeles tudású államférfi volt, korának polihisztora, úgyhogy nem valószínű, hogy ilyesmit csak úgy megkockáztatott volna, pusztán a sír, mint ingatlan kedvéért - komoly indítéka kellett legyen. Mondhatni életbevágó. Túlvilági életbe.

A mi bizonytalan és homályos túlvilághitünkkel szemben az egyiptomiaknak jobbára elég eleven elképzeléseik voltak a halál utánról. Ez persze nem jelenti azt, főleg Egyiptomban nem, hogy egységes és rögzült túlvilágképre számíthatunk, de azt igen, hogy az éppen érvényben lévő elképzeléseket a vallás széles körben elterjesztette, és az markáns módon meghatározta az emberek gondolkodását. Olyannyira, hogy az még a hétköznapokra is kihatott. Szehtihotep (ezzel a névvel az egyiptomi átlagembert szoktuk illetni, ő az "egyszeri ember", Gipsz Jakab távoli őse) igyekezett gondoskodni arról, hogy mindenféle amulettekkel védelmezze magát, oltalmazó szövegeket tartalmazó papiruszokat, varázsigéket szerzett be, és reménykedett, hogy lesz, aki tisztességesen eltemesse. Nagy pompára, maradandó sírra nem számíthatott, bár, ha ügyessége és szorgalma révén például Szet Maat válogatott munkásai közé vezérelte a sorsa, a sírépítők deir el-medinei falujába, akár még abban is része lehetett. Szerencsés esetben a forró sivatagi homok megőrizte a testét, néha még jobban is, mint a drága mumifikálás.

Elöljárója, akit találomra nevezzünk mondjuk Paweraa, azaz "a nagy főrangú" néven (hiszen ő is a fantázia és az általánosítás szülötte, nem pedig konkrét személy), már azon volt, hogy sírja minél díszesebb legyen, szarkofágra, feliratokra, usébtikre hajtott. Nem a felvágás miatt, és nem is azért, hogy cool, sőt, trendi legyen, vagy, mert a szomszédság előtt villantani kellett valamit. Bízott benne, hogy sírját nem fogják látni belülről, legfeljebb a sír előterét. (Erről még szó lesz később.) Bent a sír mélyén a díszítések, feliratok, képek és tárgyak egyetlen célja egyfajta fehér mágia: az élet újrateremtése, színvonalának biztosítása, és az istenek tartós jóindulatának elnyerése. Az egyiptomiak ugyanis nem a halálba, az életbe voltak szerelmesek! Minden összekuporgatott tárgy, dekoráció és felirat mágikus jelentőséggel bírt. Meg kellett mutatni az isteneknek, hogy Paweraa méltó a kegyeikre, érdemes a társaságukra, és elég tiszta ahhoz, hogy eljuthasson a túlvilágra. Csakhogy az odajutás nagyon nehéz, egyszerű ember önmagától talán nem is juthat keresztül a rettenetes démonok, Őrök csapdáin és próbáin át vezető úton. Az alvilágba vezető út őrei ugyanis olyan hatalmas ellenségek, amelyektől az uralkodók isteni lelkei, sőt, néha maguk a nagy istenek is féltek! Paweraa önerőből képtelen lett volna átjutni közöttük, meggyőzni, leküzdeni vagy lekenyerezni őket; minden segítségre szüksége volt, hogy megfelelően köszöntve nevükön nevezze mindannyiukat, és így valamiféle hatalmat szerezzen fölöttük, hogy tovább engedjék. Eredjünk egy kicsit nyomába, nézzük, hogyan igyekezett hősünk segíteni magát a Mission: Impossible e korai változatában!

Az arra érdemes halandó, halála után (ha minden jól megy) az istenekkel parolázhat majd, helyet kaphat Ré bárkáján, vagy éppen csatlakozhat Ozíriszhez, mi több, a nagy istennel azonosulva Ozírisszé lesz maga is, és boldogan élhet az Alvilágban, Iaru bőven termő mezein. De addig el is kell jutni, ezer veszélyen, ádáz démonok és mindent látó őrök között. Az utóbbiak azon fáradoztak, hogy a túlvilágra csak az igazak juthassanak. Az igazság viszont bonyolult dolog, olyan isteni tulajdonság, amit földi halandó fel nem foghat a maga teljességében, tehát sohasem lehet elég biztos abban, hogy minden szempontból megfelel az elvárásoknak. Még egy fáraónak is istenné kellett lennie ahhoz, hogy az igazságot, az isteni világrendet, vagyis a Maat-ot megőrizhesse, és felmutathassa azt az istenek előtt. Az őrök ezért éppen olyan potenciális veszélyt jelentettek, mint a sötétség démonai, és minden módon fel kellett készülni a velük való találkozásra. A sír belseje ehhez adott segítséget.

A falakon a megfelelő előkészületeket, elvégzett szertartásokat igazoló jelenetek mellett különféle útmutatók segítették Paweraat a túlvilágra vezető úton, korról korra mások. Az itt bemutatott sírművészet főleg az Újbirodalom hanyatló szakaszának szokásaira épül, így nagy valószínűséggel a Kapuk Könyve nyújt tájékoztatást a veszedelmes úton vándorló léleknek (de más, hasonló jellegű szövegeket is alkalmazhattak). Korábban is használtak hasonló segítségeket, az Óbirodalom legjellemzőbb ilyen alkotása a Piramisszövegek néven ismert mű, a Középbirodalom pedig leginkább a Koporsószövegekkel igyekezett elhunytjai segítségére. Érdekes jellemzőjük, de már egy másik téma tárgya kellene legyen, ahogy az említett szövegek "vándoroltak": pályafutásukat a királysírokban kezdték, de az idő haladtával az egyre alacsonyabb rangúak is hozzájutottak. Talán ezért is kellettek a magasabb rangúaknak újabb és újabb mágikus szövegeket, amolyan "Súgókat" igénybe venni - elvégre mégsem járja, hogy egy királynak hasonló utat kelljen bejárnia a Túlvilág felé, mint Szehtihotepnek, nem? Közös jellemzőjük ezeknek a szövegeknek, hogy a fohászok, imák, könyörgések, sőt, zsarolások mellett helyek leírása, az őrök nevei (mert a megfelelő név kimondásával hatalmat lehet nyerni az őr felett!), gyengéi, akár még apróbb trükkök is szerepelnek benne. Az Igaz Hangú Nu mutat Paweraa-nak (és nekünk) egy példát:

"Az Ozírisz-Nu, a Pecsétőrök Elöljárója így szól, mikor Ozírisz Tizenkettedik Kapujához ér:
- Eljutottam idáig, ismerlek, és ismerem a neved, és ismerem az ő nevét is, ki benned lakozik: 'Két Országod Megsegítője, Tűzzel Érkezők Elpusztítója, Lelkek Úrnője, Ura Szavának Engedelmes' az ő neve."

(Halottak Könyve - saját fordítás angolból)

 Az egész egy számítógépes mászkálós játék leírására emlékeztet, pontos útmutatásokkal, varázsigékbe és titkos nevekbe csomagolt cheat-kódokkal, amelyek nélkülözhetetlenek az örökélet-bónusz elnyeréséhez. Az örökélet azonban itt nem a gép kikapcsolásáig, vagy a programból való kilépésig tart! Ebből a "játékból" hiányzik a Game over felirat. Egy egyiptomi számára az örökélet időtartama végtelenül hosszú idő, túlmutat azon is, amikor az egyik örökkévalóság a másikba folyik (mert "a neheh eleje a dzset vége", az európai elme meg takaros füstcsíkokat eregetve próbálja felfogni ezt a nagyszabású idő-képet). Még a kutató csákánya és a régész ecsetje sem mondható természetes finálénak.

De a sikerhez még az is szükséges, hogy az elhunyt eljusson a Kettős Igazság Termébe, ahol a végső próbatételre sor kerülhetett, és mérlegre tehette a szívét.

Látszólag megoldhatatlan próba ez! Ha a szív nehezebb Maat tollánál, Ammit, a rettenetes Lélekfaló martalékává vált Paweraa, és minden hiába volt, ugrott a boldog, kiegyensúlyozott élet Iaru boldog mezein. Paweraa számot kellett adjon előbb Ozírisz, majd a negyvenkét bíra előtt (mindet sorban nevén szólítva!), és ő a tagadó vallomással tette ezt meg, elsorolva azokat a bűnöket, amiket nem követett el. Hiszen mit soroljon fel az, aki teljesen bűntelen? Hogyan érveljen bűntelensége mellett? A Halottak Könyve az alábbiakat tanácsolja, jelen esetben nem csak úgy általában Paweraa-nak, hanem egy konkrét személynek, ismét az Igaz Hangú Nunak:

"[A következő] szavakat kell kimondja a Pecsétőrök Elöljárója, Nu, az Igaz Hangú, amikor belép a Kettős Igazság Termébe, hogy elválasztassék minden bűntől amit valaha is elkövetett, és az istenek orcáját megpillanthassa.

Ozirisz-Nu, az Igaz Hangú ekképp szól: Hódolat Neked, Ó nagy Isten, Kettős Igazság Ura! Ím színed elé járulok, Ó Uram, eljöttem hozzád, hogy szépséged megpillanthassam! Ismerlek téged, ismerem neved, ismerem a Negyvenkét Istenek neveit akik itt laknak veled a Kettős Igazság Termében, kik őrködnek a bűnösök felett, és azoknak vérével táplálkoznak ama napon, midőn az emberek lelkiismerete számot kell adjon Unnefer isten előtt. Az ők igazi neve Rekhti-Merti-Nebti-Maati. Igazságban jöttem el hozzád, a Maat-ot hoztam el hozzád. Megtagadom a bűnt teérted. Nem követtem el bűnt az emberek ellen. Nem fordultam szembe családommal és rokonságommal. Nem követtem el csalárdságot az Igazság Széke előtt. (...) Nem fosztottam meg a nálam kisebbet a javaitól. Nem tettem az istenek utálatára. Nem becsméreltem a szolgát az ura előtt. Nem okoztam fájdalmat. Nem éheztettem senkit. Nem ríkattam meg senkit. Nem követtem el gyilkosságot. Nem adtam utasítást gyilkosságra. (...) Nem dézsmáltam meg a templom áldozati javait. (...) Nem kisebbítettem meg az isteneket áldozati kenyereikben. Nem vettem el a Lelkek fenkhu-kenyerét. Nem követtem el paráznaságot. Nem maszturbáltam [a városom istenének szentélyében]. (...) Nem tettem hozzá a mérleg súlyához. Nem tartottam vissza a mérleg nyelvét. Nem vettem el a tejet a gyermekek szájától. (...) Nem oroztam el a ludakat az istenek libaóljából. Nem fogtam halat ugyanolyan hal csontjából való horoggal. Nem akadályoztam a vizet a folyásában. Nem vágtam el a folyó víz csatornáját. Nem oltottam ki a tüzet, amelynek égnie kellett. (...) Nem vezettem el borjakat az istenek legelőjéről. Nem fordítottam hátat az isteneknek a megjelenésük idején. Tiszta vagyok. Tiszta vagyok. Tiszta vagyok."

(Halottak Könyve - saját fordítás angolból
A zárójelbe tett pontozás kihagyást jelöl,
a kapcsos zárójelben lévő részek
más források alapján rekonstruált hiányok.
)

Ha minden a szándékai szerint alakult, a szíve nem vallott ellene, és áldozataira emlékezve a hozzá legközelebb álló isten, avagy istenek is kiálltak mellette. Anubisz pedig, szintén az áldozatokkal kivívott jóindulattól vezérelve, odafigyelt a mérleg nyelvére, és úgy igazította a dolgot, hogy Maat tolla nehezebbnek bizonyuljon. Thot feljegyezte az eredményt, Ozírisz pedig, mint az Alvilág királya, remélhetőleg kegyesen elfogadta azt. Ha sikerült mindezt elérni, Paweraa gondtalan, boldog életet élhet a túlvilágon, a bőségesen termő földeken, vadakban gazdag vadászterületeken. Időnként ugyan dolgozni hívják, de... Álljunk csak meg egy pillanatra! Dolgozni? Ott is?

Lehet, hogy a túlvilágon is akadnak kellemetlenségek? Paweraa minden erejével azon volt, hogy az ilyenektől is megóvja magát. Körülvette magát usébtikkel, amelyek őt magát ábrázoló szobrocskák voltak. Ha munkára szólították, az usébti válaszolt a hívásra, ugrott, és elvégezte azt Paweraa helyett - hiszen az is ő volt, viselte az arcát és a nevét, így senki nem tehette szóvá, hogy miért nem maga látja el a feladatait. Még az "usébti" szó is azt jelenti, hogy "aki válaszol". Lehet, hogy Paweraa sírjának hétköznapi tevékenységeket bemutató díszítései is arra szolgálnak, hogy a túlvilágon dolgozni lássák, és ne kelljen mindenféle fárasztó dolgokkal foglalkoznia? Talán igen. Az azonban bizonyos, hogy Paweraa ezeken a jeleneteken családja, elsősorban felesége társaságában, fehér ünneplő ruhában dolgozik, mint Szennedzsem is a deir el-medinei TT1 sír falain. A túlvilági munka már önmagában is ünnep, amit örömmel végez Paweraa. Vagy valamelyik usébtije, faragott, vagy éppen falra festett képmása. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen egyek és azonosak.

De más veszedelmek is leselkedhettek elhunyt barátunkra, nem csak az út viszontagságai és a túlvilági munka: rontás, bűbáj, démonok, rosszindulatú ellenfelek, ellenségek. Azt már láttuk, hogy ezek ellen a túlvilági úton is védekezni kellett, mert hiába a sok varázsige és elősorolandó név, ha valami gonoszság révén el sem jut odáig, hogy kimondja azokat. Paweraa tehát körülvetette magát amulettekkel, amelyek az ilyen fajta bajokat kellett elhárítsák, részben saját oltalmazó erejük által, részben azzal, hogy a hatalmas istenek segítségét hívták. Az amulettek szó szerint körülvették, nem csak a sírkamrában, hanem múmiájának pólyájába is elhelyeztek belőlük a balzsamozók. Tulajdonképpen minden testrésznek, minden fontosabb szervnek megvolt a maga amulettje. Egyfajta amulettként, pontosabban mágikus védelemként funkcionáltak a kanopusz-edények is, amelyek a beléjük helyezett belső szerveket védelmezték a négy Hórusz-fiú: Amszet, Hapi, Duamutef és Kebehszenuf által, akiket egyes időszakokban gyakran meg is jelenítettek az edények fedelén. (Más esetekben az elhunyt arcát őrizték meg szoborrá formált a kanopuszfedők - a legismertebb példa Tutankhamoné, de korántsem egyedülálló. Hogy miért, arról mindjárt szót is ejtünk!)

Maga a koporsó, a szarkofág is egyfajta amulett volt, ami a fizikai védelmen túl mágikus oltalmat is nyújtott. Paweraa vonásait legalább a múmiamaszk viselte, de ha elég tehetős volt, vagy elég nagy kegyben állt egy ilyen ajándékhoz, a szarkofágon is az ő arca volt. Muszáj volt megőrizni az arcvonásait, nevét, hogy lelkei rátaláljanak. A szarkofágon vagy a koporsón oltalmazó istenek, istennők sorakoztak, varázsigék bűvös ereje áradt a feliratokból. Korábban még (úgy a XIII. dinasztia végéig) a bal oldalára fektetve helyezték a koporsóba az eltávozottat, fejét délnek (amerről az élet, a fény, a Nílus jön), arcát nyugatnak fordítva (amerre a túlvilág található). A koporsó oldalára (a XVIII. dinasztiától fogva néha a vállára) szemek voltak festve, így kiláthatott a világra, hozzájuthatott az áldozatokhoz. Később már hanyatt fektették, és a koporsó, szarkofág arca viselte vonásait, annak szemén tekinthetett ki. A koporsó oldalának szemei azonban nem tűntek el (mert az egyiptomiak bölcsen megőrizték, ami már egyszer bevált), hanem az éppé tevő, oltalmazó Udzsat-szemként átlényegülve tovább védték a halottat. A koporsófedél belső oldalán Nut kitárt karral, vagy éppen kitárt keselyűszárnyakkal oltalmazta testét. A XVII-XVIII. dinasztia idején divatban volt szárnyas, un. risi-szarkofágok még erre is rátettek: az ember alakú szarkofág nemesz-kendővel ékített feje őrizte Paweraa arcvonásait, testét borító, szárnyakat imitáló toll-mintázat pedig egyszerre képviselte az istennő keselyűszárnyainak oltalmát, és ábrázolta Paweraa ba-lelkének madarát. A szarkofág külsején oldalról a négy Hórusz-fiú, fejtől-lábtól pedig Ízisz és Nebet-het védelmezte, utóbbiak az arany hieroglifáján kuporogva, a védelem erőteljes jelképét: a sen-gyűrűt tartva kezükben. Paweraa halála után az istenek társaságában, Ozíriszként kívánt nyugodni, vagyis inkább szórakozni, vadászni - akár még dolgozni is, ha az élet úgy hozta. Ozíriszi mivoltát jelezte, hogy a túlvilág istenének kijáró védelmet kapott Ízisztől és Nebet-hettől, akik szerepe szorosan összefonódott az Alvilág Királyával. A mítosz, ami elmondta, hogyan gyilkolta meg őt tulajdon testvére, Széth, majd milyen viszontagságokon keresztül jutott hatalomra Ízisz és Nebet-het segítségével, annyira közismert volt, hogy még leírni sem tartották szükségesnek - kis híján el is veszett számunkra. Szerencsére pár helyen, például az edfui templom falán, Plutharkosz Izisz és Ozírisz című művében végül csak megörökítették. Ez a triviális történet mélyen befolyásolta az egyiptomiak túlvilágképét, és, bár az egyes változatai bizonyos apró részletekben eltértek egymástól, a mondanivalója ugyanaz maradt. És a mondanivaló, a halál legyőzése, az élet diadala reményt ültetett minden egyiptomi szívébe. Jellemző a mítosz (és Ozírisz) népszerűségére, hogy a Későkorban, amikor Amon abszolút uralmának kiterjesztése politikai érdekké vált, hívei megpróbálták Ozíriszt is lecserélni alvilági trónusán, de nem jártak sikerrel. A meg- és felfoghatatlan Elrejtett nem tudta azt a reményt és megnyugvást nyújtani, amit a meggyilkolt, majd feltámadt termékenységisten. Ozírisz ugyanis példákkal igazolta magát minden évben: az iszapból kisarjadó vetés, az Ozírisz-ágyak sötétségben, "halott" magvakból is életre kelő növénykéi, az élet megújulása és győzelme a sivatag forrósága fölött: ezek megkérdőjelezhetetlenül hirdették a halál szükségszerű kudarcát. Lehet ebben nem hinni?

Mégsem ez volt az egyetlen mítosz, ami meghatározta az egyiptomiak halál utáni életre vonatkozó elképzeléseit - de hiszen említettük is már! Az oziriánusnak nevezett túlvilágkép mellett párhuzamosan jelen volt egy szoláris elképzelés is, amely ugyanúgy a halál és újjászületés örök körforgásával bíztatta a híveit, ráadásul bizonysága nem évente, de naponta ismétlődött. A két, nagyon távoli múltban gyökerező diszciplína évezredeken át békésen megfért egymás mellett, hála az egyiptomiak derűs pozitivizmusának, amellyel az egymásnak ellentmondó dolgokat is igazságként tudták fogadni.

A szoláris elképzelés szerint az eltávozott lelkét Ré bárkája fogadta be (persze nem minden próbatétel nélkül), és a Nap nappali és éjszakai útján osztozott az istenek királyával. Ezt az elképzelést is számos sír falán megtalálhatjuk, Ré kosfejű alakjával, ami az ilyen ábrázolásokon a legjellemzőbb. A napbárka éjszakai utazását és a bárka utasaira várakozó veszélyeket, azok legyőzését egy másik "könyv", az Amduat ("Ami odalent van") őrzi meg. Természetesen ez sem a számunkra hagyományosnak tekintett könyv alakjában, hanem reliefek és szent szövegek révén, melyek tizenkét órára osztva jelenítik meg az újjászületés e nagyszerű misztériumát azzal, hogy bemutatják Rének az éjszakai, alvilági Níluson nyugatról keletre végigvezető útját.

Ha Paweraa nem engedhette meg magának az eddigiekben leírt gazdagságú sírt, és nem állt akkora kegyben, hogy a király adományozza neki a vagyont érő sírfelszerelést, akkor legalább varázsszövegekkel igyekezett biztosítani magának a lehető legnagyobb biztonságot. A Halottak Könyve versei, papiruszra írva, bizonyára ott voltak a testén vagy a feje alatt. Épsége, túlvilági boldogulása ugyanis az élőknek is fontos volt.

Életükben ugyanis az egyiptomiak rettegtek a halottaktól. Igaz, nem úgy, mint mi: megszokták a halál jelenlétét, bizonyára nem sokkolta őket annyira egy holttest, mint napjaink emberét, aki minden erővel igyekszik távol tartani magát ettől az élménytől. Halott a házban - ez számunkra sokkal borzasztóbb dolog, mivel legtöbbünk kórházba viszi haldokló szeretteit, nem szoktuk a halál közelségét. Természetesen az egyiptomiakat is megrázta egy-egy haláleset, gyászolták és megsiratták (de még hogy!) a halottaikat, az eltávozott szeretteik után ők is ugyanúgy űrt éreztek, mint mi. A hiányt gyakran ők sem tudták teljesen feldolgozni, ezért is maradhattak ránk például elhunytnak szóló levelek (persze a mágikus kézbesítésben akkor valószínűleg nem kételkedtek - egy másik szerepükre pedig később még utalni fogok). Náluk sem az a fajta felfogás dívott, mint ami a trákokról fennmaradt, vagyis hogy a születést gyászolták és a halálnak örvendeztek, hiszen az egyiptomiak őszintén szerették az életet. De a halottaktól való félelmük más volt, mint nekünk. Mi a holttesttől rettegünk, a fertőzésektől, bomlástól, valójában pedig az elmúlástól. Az ókori egyiptomi a holtak szellemétől, a visszajáró kísértetektől rettegett. A halott látványa egy olyan kultúrában, ahol generációk népes serege élt egy fedél alatt, és otthon, háznál távoztak a család tagjai, nem volt idegen és ijesztő dolog, "csak" megrázóan szomorú. De ha a halott visszatért valamiért, és zaklatta a még élőket - no, az már az egyiptomiaknak is túl sok volt. Hogy ez ne fordulhasson elő, az életükben használt, avagy viselt különféle oltalmak, amulettek egyrészt az elhunyt túlvilági megnyugvását segítették - ma úgy mondanánk, hogy "megoldották a beilleszkedési problémákat" - másrészt az otthon maradottak védelmét szolgálták, távol tartották az ártó lelkeket. A halott javait, a neki dolgozó embereket, a számára előállított használati tárgyakat azért is kellett a sír falán bemutatni, hogy Paweraa ne szenvedjen hiányt semmiben, és ne vágyjon visszatérni. Az Újbirodalom idején a nemesi sírkamrákat (és itt most csak a kamráról van szó!), így bizonyára Paweraa sírkamráját is, nagy-nagy körültekintéssel festették - már ha kifestették egyáltalán. Tartózkodtak minden olyan dologtól, ami az elhunytat túlvilági életében megzavarná. Ha valamilyen okból állati vagy emberi alakot kellett ábrázolni (akár csak felirat részeként is!), azt "hatástalanították": kettévágták vagy csonkának vésték-festették, hogy ne lehessen életre kelteni, ne okozhasson semmi bajt.

*Megjegyzés a pótfejekhez:

A pótfejek e tulajdonságára van egy sokkal prózaibb magyarázat is, ami azonban nem el-vetendő, és bizonyos értelemben még kézenfekvőbb is. Ezt Varga Edith említette egy előadáson. A pótfejek kidolgozására hívta fel a figyelmet, arra, hogy a gondos mintázás szigorúan csak az arcra korlátozódik. Még a haj is csak egy jelzésszerű vonal, minden, ami az arcvonásokról elvonná a figyelmet, legfeljebb jelezve van. A fülek szintén ennek az absztrahálásnak estek áldozatul, és szerinte nem mágikus célok miatt hagyták le őket.

A különös ebben a magyarázatban annyi, hogy a fülek szinte minden más szobron erőteljesek, hangsúlyozottak, gondosan formáltak - azaz jelentőségük van az egyén ábrázolásában. A személyes véleményem az, hogy a két megállapítás együtt igaz, és mindkét szempont közrejátszott a fülek ilyen fokú elhagyásában.

Kicsit hasonló ez az Óbirodalom idejéről, a IV. dinasztia sírjaiból származó, úgy nevezett pótfejek esetében is. Ezek a gyönyörű, realisztikus szobrok teljesen életszerűek, egy dolog kivételével: a fülük következetesen hiányzik. Az okot a szakemberek is csak találgatják, de az egyik, és nagyon is képbe illő elmélet szerint azért nincs fülük, hogy ne hallhassák meg, ha meg akarják őket idézni. (Ld. az oldalsó megjegyzést is!) A halottidézés, mint a fekete mágia egyik legdurvább módszere, a jelek szerint vagy bevett gyakorlat volt - vagy nagyon féltek attól, hogy azzá válik. Írásos nyomai csak a Későkortól maradtak ránk, ebben az időszakban a mágiába vetett hit amolyan menedéket nyújtott a korszak viszontagságai, megoldhatatlannak tűnő problémái elől, és ez szentesítette a halottidézést is. A megidézett halottól rendszerint információkat, segítséget vártak. De még akkor is igen nagy hatalmú, kellőképp felkészült varázsló kellett legyen, aki ilyen mágiára vetemedett, hogy ne járjon úgy, mint az a bizonyos bűvészinas, és ne szabadítsa az eltávozottakat az élőkre. Mert a visszajáró halott megzavarta a hátramaradottak nyugalmát, vagy akár az elméjét is, betegségeket hozott, elvette az élők életerejét - kicsit emlékeztet ez a napjaink vámpírtörténeteire, sőt, az ezoterikus vámpír-elképzelésekre is. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a holtak szellemével, a megidézett, visszajáró halottakkal kapcsolatban mennyire hasonló hiedelmek élnek és éltek a legkülönfélébb kultúrkörökben és korokban!

A halott jó közérzetét és az utódokkal való jó kapcsolatát biztosíthatták azok az ünnepek is, mint a Völgy Gyönyörű Ünnepe Semu második hónapjának újholdjakor, vagyis körülbelül május közepén. Ezek során az élők családostul átzarándokoltak az ősök sírjaihoz, és ott "közös" lakomát ültek. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor a sír előterének, bejárathoz közeli dekorációjának fontos szerep jutott. A sír bejáratánál ugyanis, ott, ahol az áldozatokat hozó látogatók láthatták a díszítést, Paweraa emlékeztette őket arra, hogy milyen kegyes vezető volt, milyen jó apa, mennyit tett másokért. Itt az életéből vett, megfelelő jeleneteknek kellett állniuk, hogy a látogatók megőrizzék emlékezetükben, és a következő alkalommal is elhozzák áldozataikat, imádkozzanak boldogulásáért. Esetenként életrajzi feliratok is segíthettek, amennyiben Paweraa a még élőkkel tudatni akarta kiválóságát. Az életrajzot akár kozmetikázni is lehetett: ami le van írva, az valósággá lett, ellentétben a megtörtént, de múlt ködébe húzódó eseményekkel, amiket persze az időbeli távolság is megszépített. Ezt nem szabad ám a véletlenre bízni, ha rá is lehet segíteni egy kicsit a megfelelő előadással! A hazudni ugyan nem lehet, mert az igazság, a Maat nem sérülhet semmiképp, de a kedvező megvilágítás sosem árthat.  Nincs szívem kihagyni az önbizalom hiányától valószínűleg egyáltalán nem szenvedő Ankhtifi önméltatását, bár ő nagyon távol áll még az Újbirodalomtól, hiszen a nevezetes hierakónpoliszi nomarkhosz az Első átmeneti kor végének volt meghatározó alakja (a X. dinasztia idején).

"Őméltósága, a papok felügyelője, az idegen országok felügyelője, a zsoldosok felügyelője, Behdet és Nehen (azaz Edfu és Hierakónpolisz) nomoszok legfőbb ura, Ankhtifi, a bátor mondja:
- Én voltam az emberiség kezdete és a vége (szó szerint: összeomlása), mivel hozzám hasonló még soha nem létezett és nem is fog létezni; soha olyan, mint én még nem született vagy fog születni. Túlszárnyaltam őseim hőstetteit, és a jövendő nemzedékek sem tudnak majd az én hőstetteimhez hasonlót cselekedni millió év alatt sem. Kenyeret adtam az éhezőnek, ruhát a mezítelennek; olajjal kentem meg azt, kinek magának nem volt; sarut adtam a mezítlábasnak; asszonyt adtam ahhoz, kinek magának nem volt asszonya."

(ÉSzAH fordítása)

 Az áldozatok nagyon fontosak, azok biztosítják a túlvilági mindennapok szükségleteit. Cserébe akár még felajánlásokat is tett Paweraa, közbenjárást, oltalmat ígért. Szobekhotep már eddig is sokszor idézett szavait kapom elő most is:

"Nem jelent ez kiadást ládátokból, nem fáradságos a szájnak ezt kimondani. Aki megteszi azt, amit mondtam, védeni fogom annak egészségét, és oltalmazója leszek gyermekeinek."

Ugyanígy a rossz szándékkal közeledőre fenyegető átkot mondhatott barátunk, nehogy az élete munkáját, következő életének zálogát bárki is megrontsa, vagy éppen elbirtokolja nehezen megszerzett sírját. Ha Paweraa tarthatott az ellenségeitől, meg is tette ezt. Míg óbirodalmi őse krokodillal, vízilóval, oroszlánnal riogatta rossz szándékú látogatóit, addig Paweraa leginkább az istenek ellenszenvével, rosszindulatával fenyegetőzött. Mivel akár az oziriánus, akár a szoláris elképzelés állt hozzá közelebb, az istenek társaságát élvezhette, lehetőségében állt elérni, hogy fenyegetőzése ne maradjon üres szó. Az utódok ebben biztosak lehettek.

Az ünnep alkalmából összegyűlt hozzátartozók megemlékeztek az elhunytakról, "megmutatták magukat", a legifjabbak megismerhették őseik kiválóságát és példaképként tekinthettek rájuk. A család tagjai együtt voltak eltávozott szeretteikkel, feltételezve, hogy ez mindkét részről megnyugvást és jóindulatot eredményez. Nem utolsó sorban arra is lehetőséget adhatott egy-egy ilyen ünnep, hogy összejöjjön a nagycsalád, ellátogassanak egymáshoz azok, akik távolabbra vetődtek - milyen különös, hogy a mi korunkban is rendszerint a temetések adnak erre alkalmat! Mégis, a valódi indíték az volt, hogy az élők és az eltávozottak kapcsolata (jó kapcsolata, természetesen!) ne szakadjon meg. Az erre való törekvést is példázza a sok levél, amit már elhunyt személyekhez írtak: a hozzájuk szóló beszámolók, kérések, örömhírek és panaszok fenntartották a kapcsolatot, és bizonyos fokig bevonták őket az evilági mindennapokba is.

Az, hogy a halál mennyire nem egy végleges, befejezett elmúlás volt az egyiptomiak szemében, azokon az eufemizmusokon (szépítő kifejezéseken) is látszik, amiket elhunytjaikra használtak. Akinek véget ért az élete, az "megtért a túlsó partra" vagy a "nyugati hegyek közé". Igaz Hangú lett, vagy éppen "eltávozott", esetleg "felszállt az örökfényű (vagy pusztulást nem ismerő) csillagok közé", "ah-há lett". Az ah az egyiptomi lélek-elképzelés legnehezebben megfogható része, fénytermészetű dolog, amely a halál után jön létre a ka és ba lelkek egyesülésekor, majd elhagyja a testet, és nem tér vissza. Energia-aspektusa is lehet, már az óbirodalmi felfogás szerint is a cirkumpoláris csillagok közé száll, a Szah csillagképet, vagyis Ozíriszt kísérő istenek körébe. De az ah veszélyessé is válhat. Hatalma a démonokéval vetekszik, ez az a lélekforma, ami visszatérve a legtöbb kellemetlenséget okozhatja az élőknek, kísértetként ez háborgatja őket, ha valami sérelem érte az elhunytat. Ugyanakkor az ah az az alakja a léleknek, amelyik a legkevésbé körvonalazódik a fennmaradt emlékekben, így a legkevesebbet tudjuk róla. Ha mindenáron megpróbáljuk a mi fogalomrendszerünkbe erőltetni, talán még leginkább a mi szellem fogalmunk illik rá, de ez egy rendkívül távoli hasonlóság.

Mindezek után jogosnak tűnik a kérdés, hogy miként vélekedtek az egyiptomiak a reinkarnációról? A válasz pedig némileg meglepő: nem hittek benne. Paweraa nem a földi árnyékvilágba akart újjászületni, ahogy azt a reinkarnáció európai hívei remélik. Nem tekintette az életét egyfajta leküzdendő fejlődési út állomásának sem, amely az újjászületések láncolatán át vezet, ahogy azt a keleti reinkarnációs elképzelések tartják. Mégis, egy-két esetben találkozunk a reinkarnáció említésével, például a Szetna-regényben, vagy a Két testvér története című műben. Ám ezekben az újraszületés, a visszatérés rendkívüli feladatokkal indokolt, és nem egy kívánatos új élet reményében történik, hanem azért, hogy helyreálljon az igazság, és a halál révén ne maradjon a Maat-ot veszélyeztető zavar.

Mennyire hittek az egyiptomiak a túlvilági életben? Ez az eddigiek alapján azt gondolnánk, hogy teljes mértékben, akár fanatikusan is, ezért furcsa kontrasztként szembesülünk azokkal az alkotásokkal, amelyek pesszimistán szólnak a túlvilágról, és a carpe diem jegyében a napról-napra élésre, az élet pillanatainak maradéktalan élvezetére hívnak. A hárfás-dalok, vagy az Életunt beszélgetése a lelkével ezek közé tartoznak.

"Hallottam Imhotep és Dzsedefhór mondásait, melyeket gyakran idéznek, mint szállóigéket. Mit lett a helyükkel? Falaik összedőltek, helyük sincsen meg, mintha soha nem is lettek volna. Nem jön vissza senki onnét, hogy beszéljen helyzetükről, elmesélje ügyeiket, s megnyugtassa a szívünket, amíg mi is eltávozunk arra a helyre, ahová ők mentek. Légy vidám, hogy elfeledtesd a szíveddel, hogy téged is meg fognak dicsőíteni! Kövesd a vágyadat, amíg vagy, tégy mirhát a fejedre, öltözz finom vászonba... valódi értékes dolgokkal kend meg magad az istenek áruiból. Növeld tovább a jólétet, ne fáradjon ki a szíved. Kövesd a vágyaidat és az élvezetet"

(Antef-dal, Nagy Harris-papirusz 500. - Kákosy László fordítása)

"Kihurcolják az embert a házából, ledobják a dombra. Nem fogsz feljönni hogy lásd a napot!"

(Az életunt beszélgetése a lelkével - Kákosy László fordítása)

Jellemző, hogy az Antef-dal az Amarna-kor alkonyán gyakran feltűnik még sírokban, akár papok sírjaiban is - a régi és az új hit konfliktusa feloldhatatlannak tűnő problémákat, és komoly kétségeket ébresztett még a túlvilágot illetően is. Az ilyen költeményekből kicsengő pesszimizmus azonban sokkal ritkább hang. Ha általánosságban nézzük a túlvilághitet, inkább csak arra figyelmeztetnek, hogy az élet nehézségei már akkor is megvoltak, és akkor is a hétköznapok bizonyosságát jelentették az ismeretlen jövő ígéreteivel szemben. A középbirodalmi szobrok komorsága sem a túlvilágba vetett hit hiányát, hanem a megélt élet küzdelmeit tükrözi. A lakomáknál körbehordott múmia-makettek is csak azt jelzik, hogy az egyiptomiak igenis szerették az életet, és ki akarták élvezni, mielőtt a másik élet más, ismeretlen, és talán korlátozottabb örömei elérkeznek.

Az ókori egyiptomiak alighanem dőreségnek tartották volna, hogy a túlvilági gyönyörök érdekében bármiről is lemondjanak evilági életükben. Az aszkétizmus Egyiptomhoz közel állt ugyan - de az ókor emberétől távol. Az időszámításunk kezdetét átölelő évszázadok mindent felborító gazdasági, politikai, etnikai és egyéb változásai kellettek ahhoz, hogy az aszkézis erénynek tűnjön egyes emberek szemében - és jegyezzük meg: az oszlopszentek és más önsanyargatók igazi gyűjtőhelye inkább Szíria volt, nem Egyiptom. Az egyiptomiak ugyanis az életbe voltak szerelmesek, mindhalálig, és még azon is túl.

HoremWeb
horemweb kukac kemet pont hu

_____

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére