Teljes méretre nyitVissza az előző lapraWilbur Smith: A Folyó Istene

BorítóAz ókori Egyiptomról nagyon nehéz jó regényt, novellát írni. Ez a letűnt civilizáció nagyon mély, de nehezen értelmezhető nyomokat hagyott. Aki azzal a céllal ragad tollat vagy billentyűzetet, hogy egyiptomi történetet írjon, először is rá kell hangolódjon erre az időben és térben egyaránt távoli kultúrára, ismernie kell az ókoriak világszemléletét, gondolkodásmódját - és ez nagyon nehéz! Alapvetően más tudni, ismerni az egyiptomi gondolatvilágot, és más azt érteni, alkalmazni egy elbeszélésben. Ezek akkora feladatot jelentenek, hogy a legtöbb író meg sem kísérli, hogy számításba vegyen ilyesmit, és az eredmény színtelen, unalmas és hiteltelen lesz. Christian Jacq Ramszesz-pentalógiája jó példa arra, hogy egy vastag könyv is lehet lapos. Szerencsére ellenpélda is létezik, és ez nem más, mint a Folyó Istene, Wilbur Smith ragyogó regénye.

Akik olvasták, nehezen tudják eldönteni, hogy a történet, amit leír, mennyire igaz. Ennek oka csak részben az, hogy Wilbur Smith egy régi papiruszokon álló eredetire hivatkozik, ismert egyiptológust nevezve meg forrásként. A másik ok az, hogy Wilbur Smith kitűnően ismeri az egyiptomi felfogást, és a frappáns hely- és időpont-választással megelőzte azt is, hogy az esetleges hiányosságait szemére lehessen vetni. A Folyó Istene ugyanis a második átmeneti korban játszódik - abban a zűrzavaros időszakban, amikor a Középbirodalom szilárd és szigorú centralizált rendje után a Birodalom megoszlott, egyidejűleg több uralkodó is önmagát tartotta fáraónak, és a hatalmi konfliktusok folyamatos polgárháborús fenyegetést jelentettek. Erről a korszakról, mint minden átmeneti korról, nagyon kevés adatunk van. Sok olyan kérdésben, ami a hétköznapi életre vonatkozik, legfeljebb találgatni és következtetni tudunk, bizonyos gazdasági-politikai szükségszerűségek alapján. Wilbur Smith ismeri ezeket a tendenciákat, ismeri az átmeneti korok zűrzavarát és kulcsfontosságú kérdéseit, és mestere a történetszövésnek - minden adott egy élvezetes könyvhöz.

A regény alapja tehát egy különös, papirusztekercseken talált írásmű, ebből születik meg a Folyó Istene, az író talán legjobb könyve. A történet feledhetetlen és mély nyomokat hagyó főhőse Taita, a kasztrált rabszolga - az egész könyv tulajdonképpen az ő visszaemlékezése. A nagy műveltségű, bámulatosan sokoldalú Taita úrnője sorsát és szerelmét meséli el, és a Két Ország történelmének egy olyan komor epizódját, amely alapjaiban rendítette meg az addigi kultúrát. A hykszosz-betörés és az átmeneti kor gazdasági átrendeződéséből kialakuló vadhajtások: az elképzelhetetlen méreteket öltő korrupció, a kiskirályok korlátlannak tűnő hatalmaskodása, rablóbandák garázdálkodása alkotják a hátteret egy tiltott szerelem történetéhez - vagy egy tiltott szerelem ad apropót e zavaros korszak megismertetésére? Akár így, akár úgy tekintjük, a könyv érdekes, élvezetes és élénk képet ad, olvastatja magát - annak ellenére, hogy a tempója elég egyenetlen. Az első ötven oldalhoz türelem kell, ami aztán busásan meghálálja magát. A könyv vége felé épp az ellenkezője a jellemző: felületesebb a beszámoló, amit Taita elénk tár. Erre azonban magyarázatot is kapunk, így nem válik zavaróvá a dolog - Taitának, az elbeszélőnek eleinte még van kedve múltat idézni és nosztalgiázni, míg a vége felé a bekövetkező események miatt egyre jobban kell igyekeznie elbeszélésével. A két vég és két véglet között azonban egy színes, pergő, cselekményes elbeszélés egzotikus tájakra, különleges korok különös népeihez, és meglepő, de valós problémáihoz vezet el, megismertetve minket a Núbiában és attól délre, Ethiópiában élő népekkel és a kor állatgyógyászati problémáival, szerelmi praktikákkal és az agynak tulajdonított szereppel egyaránt.

A történet a Kr. e. 1700-as évek második felében játszódik, és színes képet ad egy nagyhatalmú helyi kiskirály alávaló módszereitől kezdve a felső-egyiptomi uralkodó meglehetősen kiszolgáltatott helyzetéig, az elszaporodott rablóbandák hatalommal való összefonódásáig számos olyan dologról, amelyek összességükben az átmeneti korok zűrzavarának okozói és következményei egyszerre. Intef, a thébai hatalmasság perverz kegyetlensége és harácsolása semmire nincs tekintettel, a saját leánya is csak eszköz kezében az uralkodó behálózásához. Lostrist, Taita úrnőjét a fáraóhoz kényszeríti, elvágva szerelmétől, a hős katonától, Tanustól. Csak úgy mellékesen: Tanus apjának tönkretételéért és haláláért is ő a felelős, ezért minden eszközzel igyekszik a bosszúra szomjas Tanust is elpusztítani, legyen szó akár színjátszásról vagy isteni igazságszolgáltatásról. No igen, a módszerei merőben szokatlanok! :o) Nem áll tőle távol a méreg, testi és lelki erőszak sem - és ez még nem is meríti ki teljesen az aljasságát!

A történet azonban nem csak erről szól. Bár a vezérfonál Lostris és Tanus tiltott szerelme, a háttér hykszoszok elleni kétségbeesett, és az első jelek szerint kudarcra kárhoztatott küzdelem. E harcban Lostris úrnő egy meglepő és nehezen elképzelhető lépésre szánja el magát. Ez a lépés azonban végső soron akár meg is történhetett, és néhány nyitott kérdésre érdekes és frappáns választ ad. Többek között hidat húz fel a XIII. és XVII. dinasztia uralkodói közé. Mindkét ház thébai és feltételezhető a közös vérvonal - a regény pedig egy lehetséges változatát adja rokonságuknak.

Taita, a mesélő és főhős szenzációs figura. Művelt, intelligens orvos-filozófus-feltaláló, elbűvölő egyéniséggel. Találékonysága és ötletessége mellett azonban emberi marad, mert megvannak a szerethető hibái is - nem szuperhős, de hős, akit tisztelni lehet, mosolyt fakasztó egyéni hibáival kedvesen belopja magát az olvasó szívébe. Aligha túlzás azt állítani, hogy az egyiptomi tárgyú regények egyik legjobban megformált alakja. Lostris úrnő és Tanus, a két főszereplő is jól árnyalt személyiség, bár nem olyan színesek, mint Taita. De még a banditából lett katona Hui is életteli figura, hasonlóan még számos mellékszereplőhöz. És a szereplőkhöz méltóan részletes és színes a díszlet, Kemet is. Alig néhány mondattal, utalással teljesen élő kort és helyszínt rajzolt elénk Wilbur Smith, árnyalatgazdag és érzékeny képet festve az azt benépesítő emberekről is. A harcok, egy-egy győzelem utáni mámor és eufória, annak minden nagyszerűsége és túlzása, sőt, esetenként borzalma egyszerű eszközökkel ábrázolt, és megjelenítése részesévé teszi az olvasót az eseményeknek. Minden fűcsomó, minden göröngy a helyén van, és a dolgoknak tanúi vagyunk, az utcán mellettünk történnek.

A nagyszerű ábrázolásmód miatt fokozottan foglalkoztatja az olvasót, hogy mennyi az igaz, és mennyi a kitalált a történetben?

Nem tudjuk. Wilbur Smith hivatkozása szerint a tekercsek hieratikus szövegéből kikerekedő történet a nyersfordítás után került hozzá, és ezt az író egy-két helyen kipótolta, ahol kellett, tiszteletben tartva az eredetit.

Rengeteg a homályos pont - aki Egyiptommal foglalkozik, az jobb, ha hozzászokik ehhez. A történetben szereplő Mamosze fáraó nem ismert, de ez semmit nem jelent. A XIII. dinasztia igazi, hamisíthatatlan példája az átmeneti korok uralkodóházainak: még az is kétséges, hogy hány tagja volt, közülük hány ült valóban a trónon. Az egyes uralkodók neve körül is sok a bizonytalanság. Így az, hogy nem tudunk Mamosze nevű uralkodóról, csak kiemeli ismereteink hiányosságát, de nem vesz el a könyv hiteléből. Más a helyzet egyes nevekkel, ahol már az írói fantázia nyomai egyértelműek. Mamosze, Tamosze, Intef, Hui - ezek egyiptomi nevek, amelyek valóban létezhettek. A főhősök: Lostris, Tanus, Memnón feltűnően görögösen hangzanak - Memnón például egyértelműen görög név. De hol voltak még akkor a görögök? Keftiu (Kréta) virágzott, de hatása később nőtt csak meg, fénykorát még csak akkor kezdte elérni. A klasszikus görög kultúra pedig még távoli jövő volt, több, mint ezer évnyi messzeségben. Lostris úrnő nevében az "l" hang is kortévesztésnek tűnik. Az egyiptomi nyelvben ez a hang nem ismert a Ptolemaida korig. Akkor, nyilvánvalóan görög hatásra jelent meg, főként az idegen eredetű nevekben. Minden kiválósága ellenére Taita is időnként kitalált, összegyúrt személynek tűnik - vagy zsenialitása einsteini mértékű, vagy... Nos hát, lehet, hogy kissé füllentős öreg barátunk. De ha az, hát még az is csak a báját növeli!

Számos probléma nagyszerű megközelítése növeli a könyv értékét. Kezdve azon, hogy milyen szerepet tulajdonítottak az agynak, hogyan csináltak koponyaműtétet és hogyan gyógyították a nyíl ütötte sebet, egészen a gnú-csordák okozta fertőzések háziállatokra gyakorolt hatásáig - mindezek nagy valószínűséggel megfelelnek a valóságnak.

Mégis, a hitelesség kérdése ennél a könyvnél nagyon összetett kérdés. Általában véve nagyon meggyőző, elég, ha csak arra a nagyszerű jelenetre utalok, amikor a thébaiak először szembesülnek a hykszosz fegyverekkel: harci kocsikkal, lovakkal, mindaddig elképzelhetetlenül messze hordó visszacsapó íjakkal. A Két Ország akkoriban már közel kétezer éves történelme során először szembesült azzal, hogy esélytelen a fennmaradásra. Taita döbbenten bámulja mindazt, ami vesztüket fogja okozni, és le van nyűgözve szépségétől és látszólagos egyszerűségétől. Ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy ez a szépség mit tartogat számukra. A történet szerint Taita az, aki felismeri a hykszosz fegyverek jelentőségét és neki köszönhető alkalmazásuk is, ami végső soron esélyt adott az egyiptomiaknak, hogy jó kétszáz év múlva legyőzzék a puszták fejedelmeit. Véleményem szerint Taita időnként többet tulajdonít magának a valós érdemeinél, de tény, hogy ez a felismerés döntő fontosságú volt, bárki nevéhez is fűződjön.

Számos pontja van a könyvnek, amin érdemes elgondolkodni, és legalább annyi kedves részletet lehetne felidézni, melyek kérdéseket vetnek fel - és ezek a kérdések további kérdéseket szülnek, hogy aztán új fényben, tisztábban tekinthessünk a Két Országra. Hadd jegyezzem meg, hogy ezeket a kérdéseket mi is várjuk Fórumunk Taita & Co. témájára, ahol velünk és másokkal is megbeszélheted mindazt, ami a történet kapcsán felmerült benned.

A regény sikere folytatásért kiált, de valójában nem folytatható. Wilbur Smith fel is ismerte e kettősséget, és a Hetedik tekercs című könyvében, amolyan majdnem-folytatásként Mamosze sírjának felkutatását meséli el. Ez azonban már valóban másik történet.

HoremWeb

A könyvet 2001 májusában újra kiadták, aminek külön érdekessége, hogy ugyanekkor megjelent az újabb történet is Taitáról. Ez (véleményemnek némiképp ellentmondva) az eredeti (ókorban játszódó) történetet viszi tovább - erről a könyvről is olvashatsz a Taita visszatér című ismertetőnkben.

HoremWeb

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére