Teljes méretre nyitVissza a linkek oldaláraFáraó - Isten, vagy király?

 

A minap azon gondolkodtam, hogy vajon hány százszor szerepel a honlapon a "fáraó" szó. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez a szó fordul elő leggyakrabban az írásainkban. A Kislexikonba is bevettük, lévén idegen szó, még ha oly elterjedt is, de mindig is úgy éreztem, hogy sokkal tágabb leírást érdemelne, mint amekkorát az a keret megenged.

Az egyiptomi király fogalma mögött igen széles és árnyalt ideológiai és vallási háttér, illetve rendkívül összetett intézményrendszer húzódott meg. Ebbe szeretnék most némi betekintést adni, a már megszokott egyéni szempontjaimból. Célom az, hogy rámutassak az egyiptomi királyság - mint eszme és intézmény - egyedi vonásaira, különlegességeire és ezeken keresztül arra, hogy mitől volt egy egyiptomi király fáraó, mitől volt "istenkirály" mit tette őket istenné, és mi tette őket királlyá?

A fáraó, mint szó és cím az óegyiptomi per-aa, azaz "nagy ház" kifejezés görögösített változata. A királyi palotát, és közvetve az udvart jelölték ezzel a névvel, mely aztán az Újbirodalom idején átragadt annak lakójára, a király személyére is. A történelemben nem ez az egyetlen példa erre a képzettársításra. A török szultán palotája, a Fényes Porta is azonosult a benne lakó uralkodóval. A "fáraó", mint cím, tehát meglehetősen késői fejlődés eredménye. Sokkal általánosabb volt a király megszólítására a nsw (niszu vagy niszut), azaz király, uralkodó, illetve a hm-f (hemef), azaz őfelsége. Ezek persze csak rövidített címek voltak, a teljes titulatúra bekezdéseket tett ki. A királynak öt címe volt és mindegyikhez tartozott egy név. A címek állandóak voltak, a nevek szabadon választottak, és általában politikai programot fogalmaztak meg.

A Hórusz-név a Hórusszal, mint Egyiptom jogos isteni uralkodójával való azonosságot fejezte ki. Ez a legrégibb királyi titulus, már Narmernél is szerepel. A Két Úrnő-név (nebti) a Két Ország, Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítésének szakrális kifejezésére szolgál. Azzal, hogy a király a Két Úrnőként nevezi meg magát, kiterjeszti hatalmát mind a két országrész fölé. Ez a cím is nagyon régi, először Ménésznél jelenik meg. Az Arany Hórusz-név a királynak a különböző helyi Hórusz-formákkal való azonosságára utal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden istennek megvoltak a helyileg tisztelt, lokális formái, melyek lényegükben ugyan azonosak voltak a birodalomszerte tisztelt istennel, mégis kifejezte a helyiek vallási egyéniségét. Az Arany Hórusz-név egyben Hórusz Széth felett aratott győzelmét is kifejezte, és először Dzsószer fáraó vette fel. A Felső- és Alsó-Egyiptom királya-név, a niszut biti már az 1. dinasztia korától a Két Ország politikai egyesítését fogalmazta meg. A Ré fia-név (sza Ré) először Dzsedefré fáraónál jelenik meg, a napkultusz térnyerésének idején. Az Újbirodalom fáraói a Hórusz-név után szinte mindig odatették az Erős Bika címet, mely a király fizikai potenciáját volt hivatva jelezni. Talán ez a név fejezi ki legjobban a követelményeket, melyeknek a király meg kellett, hogy feleljen. Mivel személye egyet jelentett az országgal, bármiféle gyengesége egyben az ország gyengesége is volt. A fáraó ereje az ország ereje, a fáraó egészsége az ország egészsége, jóléte a nép jólétének biztosítéka, gyermekeinek száma az ország termékenységének, sokasodásának jelképe volt. A szed-ünnepség valójában nem a király jubileumának ünnepe volt, hanem megfiatalítása, erejének megújítása.

Az egyiptomi uralkodónak három hagyományos feladata volt:

  • Fenntartani a kapcsolatot az isteni és földi szféra között.

  • Biztosítani az ország gazdagságát, termékenységét.

  • Megsemmisíteni az ország ellenségeit.

Ezek a feladatok adták az elsődleges témát a királyt ábrázoló jelenetekhez. Szinte minden templom falán megtalálhatóak az ellenség nyakát letaposó fáraót, az ellenséget kötélen vezető fáraót, a kalászt levágó fáraót és az isteneknek áldozatot bemutató fáraót ábrázoló reliefek.

Ezeknél is fontosabb volt azonban egy újabb kötelesség, mely, ha jól meggondoljuk, valahol magában is foglalja a felsorolt három feladatot. Ez volt a maat, az egyetemes igazság és rend fenntartása. A különbség az, hogy míg az első három funkció a népével, az országával szemben kötelezte, addig a maat fenntartásával az isteneknek tartozott. A király a maat-ot ajánlja fel az adott istenségnek, és cserébe kapja a koronát és a királyi jelképeket, valamint a hosszú uralkodást és sikereket (pl. katonai győzelmet) az országa felé irányuló kötelezettségeiben. Az istenek és a fáraó közötti viszont elsősorban ez a kölcsönösség jellemezte.

Az istenekkel, az isteni szférával való állandó kapcsolat azt eredményezte, hogy az egyiptomi királyság sohasem hagyta el a vallási, szakrális alapokat, melyekre kezdetben épült. Ez a kapcsolat annyira intenzív volt, hogy végül átfedéseket eredményezett: az istenek gyakran megjelentek királyként (ld. Hórusz és Széth harca), a királyok pedig istenként.

Az istennel, istenekkel való kapcsolat többféle formában jelent meg. A fáraó lehetett az isten gyermeke (mint pl. Hatsepszut, kinek anyját Amon látogatta meg és nemzette vele a királynőt), lehetett az istenek egyenrangú társa (mint pl. Nagy Ramszesz, aki az abu szimbeli temploma szentélyében az istenekkel együtt fogadja az áldozatokat), lehetett az istenekkel egylényegű (ahogy minden király életében Hórusszal azonos, halálában pedig Ozírisszel), az istenek fölött álló (mint Kheopsz, akit úgy neveztek: "Nagy Isten"), és persze szükségszerűen az istenek által kiválasztott (mint III. Thotmesz, akit Amon személyesen vezet be a szentélybe), és ebből következően az isteni akarat közvetítője - hiszen Egyiptomban az isteni legitimáció érvényesült, így csak az lehetett uralkodó, aki vér vagy kiválasztás jogán az isteneket képviseli. Állandó ingadozás figyelhető meg a királyok és az istenek viszonyában. A király néhol alárendeltje az istennek, máshol egyenrangú társa vagy éppen felette álló ura.

De vajon hitték-e ezek a fáraók, hitték-e valójában, hogy ők istenek? Engem az egész királyistenítéssel kapcsolatban ez a kérdés foglalkoztat a legjobban, pedig szinte bizonyos, hogy soha nem fogunk rá választ kapni. De vajon kereshetjük-e ezt a választ napjaink "királyainak" viselkedésében? Aligha! Hiszen ma az a "király" akinek pénze van, és ezen a pénzen hatalmat vesz. A pénz, a gazdasági erőforrások mindig is ott álltak a királyság hátterében, mint a hatalom egyik előfeltétele, a különbség csak abban rejlik, hogy ez a hatalom a fáraók számára egészen más arányban tartalmazott jogokat és kötelességeket. Azoknak, akiket manapság csak a pénz tesz királlyá, nincsenek kötelességeik. Nincsenek olyan szabályok, melyeknek meg kell felelniük, nincsenek sem isteni, sem emberi törvények, melyeket be kell tartaniuk. Nem felelnek a tetteikért sem ember, sem isten előtt. Legalábbis ők így hiszik, és semmi sincs, ami ebben a hitükben megingatná őket. Legalábbis evilági életükben nincs. A fáraók viszont tudták, hogy felelni fognak tetteikért az Igazság Csarnokában, Ozírisz színe előtt. Ennek tudatában egészen másképp él az ember a kezében összpontosuló hatalommal. Persze a fáraók sem voltak angyalok, legalábbis nem mindegyik. Egy háromezer éves történelem biztos, hogy "termel" rossz uralkodókat is. De egészen más elvek vezérelték őket az uralkodásban, mint azokat, akik napjainkban "uralkodnak". Az isteni hatalom eszköz volt a kezükben, mely elméletben semmiképpen sem lehetett öncélú. Persze mindig is voltak olyanok, akik ezzel a hatalommal visszaéltek. A kivételek erősítik a szabályt. De a fáraók akkor is több joggal nevezhették magukat isteneknek, mint bárki, aki ma a kezében lévő hatalom jogán istennek tartja magát. Pedig jó sokan vannak ilyenek!

De vajon mennyire tartották az alattvalók istennek a fáraót? Sokat sejtet az a tény, hogy az ókori Egyiptom 3000 éves történelmében csak elvétve találunk királygyilkosságról szóló beszámolót. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lázadtak fel a király ellen, nem próbálták átvenni tőle a hatalmat, de az önjelölt fáraók igencsak ódzkodtak attól, hogy a kettős korona legitim viselőjét eltegyék láb alól. Bármely más eszközhöz előbb nyúltak, mint a királygyilkossághoz. Több jel is utal arra, hogy a nép - "mely elvérezni boldog lenne érted" (Madách: Az ember tragédiája 4. szín) - a jó dolgokért a fáraót dicsérte, a rossz dolgokért viszont nem őt hibáztatta, hanem az alárendelt vezetőket. A későbbi történelem is szolgál példával a király személyének ilyen mértékű idealizálásáról. A Szovjetunióban az éhező, szenvedő nép imádta és áldotta Sztálint, mert meg voltak győződve róla, hogy Vezérük nem tud az őket sújtó nyomorról, csak beosztottjai sanyargatják a népet. Az egyiptomi paraszt is így érezhetett a fáraó iránt.

djoserfut.gif (67031 bytes)
Dzsószer futása - a fáraó futása szertartás a fáraó erejének megújítását célozta, és ilyen formában kihatással volt az egész ország állapotára

maatofferingr4.gif (24420 bytes)
IV. Ramszesz felmutatja a Maat-ot a halotti bárkán, kosfejjel ábrázolt Ré előtt.

maatofferingr9.gif (34210 bytes)
IX. Ramszesz felmutatja a Maat-ot Nofertum előtt - az isten sajnos nem látszik Robert Hay akvarelljén.

sznofrulesujt.gif (49843 bytes)
Sznofru lesújt ellenségeire,
jelen esetben egy líbiaira

tengerir3.gif (28039 bytes)
III. Ramszesz a tengeri népek ellen vívott csatában. A Medinet Habu pülonjának domborműve II. Ramszesz kadesi csatát ábrázoló reliefjének másolata.

kadesrajz1.gif (25429 bytes)
II. Ramszesz a kadesi csatában - a Ramesszeum reliefjéről készült rajzon

rams2audits.gif (28492 bytes)
II. Ramszesz kihalgatást tart - a távolság elég látványos az istenkirály és a népe között

 

A propagandacéllal készült írásokban az ideális fáraó mindig egyedül hozza meg a döntéseket. Meghallgatja tanácsadóit, de ha igazán bölcs, akkor nem úgy dönt, ahogy ők javasolják, hanem saját isteni intuíciói és bölcsessége alapján. Ezt teszi III. Thotmesz Megiddó ostroma előtt, Pianhi is így mutatja meg erejét Memphisz falainál, és Szekenenré is saját bölcs feje után megy az Apóphisz és Szekenenré vitája című történetben. Ennek ellenére biztos, hogy államügyekben nem mindig az ő egyszemélyes döntése érvényesült. Félreértés ne essék, a demokráciának nyoma sem volt. A tömegeknek semmilyen szinten nem volt beleszólása a döntésbe. Prus nagyon szépen megfesti szavaival az egyiptomi szavazást a Fáraó című könyvében, de ezt teljességgel hiteltelennek tartom. Madách Imre ezzel szemben az egyszemélyes despotikus uralmat jeleníti meg az Ember Tragédiájának 4. színében, amikor a "milljók egy miatt" intézményét írja körül. Ez a fáraóról, és az által képviselt abszolút monarchiáról kialakult általános, sztereotip kép, ezzel a pár szóval címkézték fel évezredek óta. Azonban mind Prus, mind pedig Madách igen erősen túloz. A politikai döntésben egy nagyon szűk papi és hivatali elit vehetett részt, mely feltétlenül korlátot jelentett a király számára. Az erőskezű király minden eszközzel igyekezett lerázni magáról ezt a korlátozást, száz százalékosan azonban nem tudta megszüntetni.

A fáraó, mint eszmény tehát teljhatalmú úr, kinek ereje, bölcsessége felülmúlhatatlan. Olyan uralkodó, aki személyében testesíti meg mindazt, ami az ország számára jó. Az ideális uralkodó kegyetlenül és kíméletlenül vágja le országa ellenségeit, vaskézzel tartja fenn a rendet - a maat-ot - a Két Országban, ezzel biztosítva a jólétet, és rendszeres áldozatokkal biztosítja az isteni szférával való kapcsolatot, illetve az istenek kegyét. Persze a valóság meglehetősen ritkán felel meg az eszményeknek. Főleg ha egy embert állítunk szembe egy eszménnyel, és tőle várjuk azt, hogy személyében testesítse meg az előirányzott tökéletességet. Mindennél többet árul el erről az ideológiáról az a két szó, mely szinte minden királyszobron, feliraton megjelenik: nefer netjer, azaz tökéletes isten.

Az ideális király leírása sok királyfeliratban megjelenik, melyek arról szólnak, hogy a fáraó miként teljesítette a nép, az ország és az istenek felé a kötelességét.

III. Szeszósztrisz így ír magáról egyik határkőfeliratában:

"Én olyan király vagyok, aki beszél és cselekszik is. Amit a szívem kigondol, az megtörténik a karom által. Heves a támadásban, határozott a sikerre való törekvésben. Nem alszik el a szó a szívében, gondol alattvalóira, ... (de) nem szelíd az ellenségeivel szemben, aki megtámadja őt."

Horemheb trónralépéséről szól az alábbi felirat:

"Rendbe hozta ezt az országot, s berendezte jobban, mint Ré idejében volt. Megújította az istenek templomait a Delta mocsarától, Núbia földjéig."

II. Ramszesz így "nyilatkozik" saját királyi szerepéről:

"Én Ramses vagyok, az, aki felnevelem az ifjakat, táplálván őket."

Míg ebben a feliratban Ramszesz a jólétet biztosító fáraóként jelenik meg, addig a kádesi csata leírása harcos, heroikus aspektusát emeli ki:

"Mikor őfelsége meglátta őket, gyorsan felállt és úgy dühöngött ellenük, mint atyja Montu, Théba ura. Magára öltötte harci díszét, felvette páncélját, olyan volt, mint Baal az ő órájában."

A Nagy Harris Papirusz III. Ramszesz számos "isteni" és királyi cselekedetéről említést tesz, melyek között kiemeli, hogy a zűrzavar időszaka után miként állította vissza a király az istenek áldozatait és szertartásait:

"Ellátta a templomokat isteni áldozatokkal, hogy átnyújtsák (ezeket) az isteni kilencségnek szokásuk szerint."

Biztos, hogy a Két Ország urai között is voltak megalomániás, önimádó uralkodók és voltak olyanok is, akik bár erős akarattal voltak felruházva, de kellő alázattal fogadták el az istenektől Hórusz trónját. Nem szabad, hogy az alapján ítéljük meg őket, hogy mekkora építményeket, szobrokat emeltek a saját tiszteletükre! Már csak azért sem, mert ezek az építmények nem az embert, hanem a benne megtestesülő istenséget tisztelik. A templomokat és sírokat nem a fáraók féktelen és határtalan önimádata hozta létre, hanem a vágy és igyekezet, hogy az istenekhez méltót alkossanak.

". itt e művel, mellyet alkotok,
Azt tartom, hogy meglelem az utat,
Mely a valódi nagysághoz vezet."

(Madách: Az ember tragédiája, 4. szín)

Lezárásként hadd osszam meg veled Anne Rice tolmácsolásában azt a képet, mely bennem él arról, hogy milyen lehetett egy fáraó.

"Életében először értette meg a királyi jelző valódi értelmét. . Egyszeriben ráébredt arra, hogy a férfi nem kis részben arckifejezésének köszönheti szépségét. Bámulatosan okosnak, mégis érdeklődőnek tűnt, ugyanakkor egyszerre higgadtnak és hidegvérűnek. Túlviláginak, mégis tökéletesen normálisnak. Hatalmasabbnak az embernél, mégis kétségkívül emberinek."

(Anne Rice: A Múmia - avagy Ramszesz, a kárhozott)

Nem tagadom, hogy a kép nagymértékben idealizált, akárcsak az ókori Egyiptom királyportréi. De ha ők megengedték maguknak a képzeletben való tökéletesítést, talán megengedett - sőt, talán úgy méltó - hogy én is kövessem őket.

ÉSzAH

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) stepnonext.gif (1454 bytes) Vissza a lap tetejére