Teljes méretre nyitVissza a linkek oldaláraCivilizációs legendák
Avagy "Amikor a shirályság leszállott az égből"

David Rohl: Legendás civilizációk

David Rohl: Legendás civilizációk

David Rohl neve már ismerős lehet azok előtt, akik a különféle, a tudományos életben gyanakodva fogadott elméletek iránt érdeklődést mutatnak. Előző könyvében (A Test of Time - Az idő próbája) új kronológia felállításával kísérletezett, amely nem aratott túl nagy elismerést, mivel számos, az eddigi kronológiában beváltnak tekintett szilárd pontot megkérdőjelezett, anélkül, hogy magyarázatokkal és elfogadható új viszonyítási pontokkal szolgált volna - érvelése néhol kifejezetten visszalépés, a mai ismereteink öncélú elvetése. Többek közt Jeruzsálem X. századi egyiptomi elfoglalását I. Sesonk (a bibliai Shishak fáraó) helyett II. Ramszesznek tulajdonítja, mintegy háromszáz évvel módosítva az elfogadott egyiptomi időrendet. (Még mindig jobb azonban, mint Heribert Illig, aki a középkorból tüntetett el háromszáz évet...)

Jelenlegi könyvében Rohl az ősi civilizációk eredetét kutatja, az Édentől az egyiptomi dinasztikus civilizáció kialakulásáig. Bibliai és mezopotámiai írásos forrásokra, nyelvészeti megfigyelésekre alapozva megpróbálja az Édenkert helyét meghatározni, és meglehetősen színtelen beszámolót nyújt az oda vezető felfedezőútjáról. Szerinte az Édenkert a mai Kurdisztán területén az Urmia-tó és a Van-tó környékén terült el, és innen erednek a folyamközi kultúrák, innen vándoroltak Mezopotámiába a sumérek ősei. Részletesen foglalkozik a vízözön problémájával is, és annak különböző helyeken talált régészeti nyomaival. Arra a - valószínűleg helyes - következtetésre jut, hogy a vízözön nem egyetlen esemény volt, hanem több, különböző helyeken különböző időpontokban bekövetkezett pusztító áradás emléke ötvöződött eggyé. Felhívja a figyelmet az ide kapcsolódó hagyományok különböző helyeken és kultúrákban feltűnően hasonló részleteket felmutató elemeire, és ezt arra használja fel, hogy az említett kultúrák rokonságát, de legalábbis kulturális kapcsolatát bizonyítsa vele.

Eddig nem is lenne baj.

A gondok ott kezdődnek, amikor Rohl nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkozik. Az egyes kultúrkörök mitikus helyeit kezdi egymással megfeleltetni és a térképen így próbálja meg elhelyezni őket. Megtudhatjuk, hogy szerinte Bahrein azonos a mitológiai Dilmunnal, ami a nyelvek fejlődésében (többek között) Tyrosz alakra is változott, így névadója lett a föníciai partvidék híres kereskedővárosának. (G. B. Shaw jut az eszembe róla, aki az angol nyelv fonetizálásáért folytatott propagandát. Egy élce szerint az angol "fish" - hal - szót helyesen úgy kell írni, hogy "ghoti". A gh=f az enough szóból, az o=i a women-ből, a ti=s a nation-ből származó hangjel.). Egészen odáig folytatja ez irányú gondolatmenetét, hogy a föníciaiak, Bahreinről elvándorolva, tulajdonképpen nem csak Levante partjait népesítették be, de ők lakták Punt (Rohl szerint a név helyesen Poen, ebből származik szerinte a "pun" népnév) országát, ami többé-kevésbé azonos Kússal is (ami eredetileg az Urmia-tótól keletre helyezkedik el) - és még folytathatnám. Hasonlóan szemöldökráncoltatóak a kultúrhéroszokra vonatkozó fejtegetései is, amelyekben például Adapát Ádámmal azonosítja. (Gilgames és Herkules nyilvánvaló azonosságát valahogy nem veszi észre...) :o)))

Valahogy kérdés marad az olvasó számára az, hogy Rohl mennyire van otthon a nyelvészetben, amit ilyen spekulációkra használ. Egy szakember, aki jártas a tudományában, általában egyszerű érvekkel indokolja is a fejtegetéseit - minél jobb szakember, annál érthetőbben és világosabban. Más esetben, főleg, ha szereti is a szakterületét, lelkendezve magyarázza el a részleteket, és egy szemernyi kétséget sem hagy az olvasóban afelől, hogy teljesen magától értetődő, amit éppen bizonyít. Rohl esetében mindkettő elmarad. Utalásai, érvei homályosak maradnak, és amolyan ex catedra kinyilatkoztatásoknak tűnnek. Nem értek a nyelvészethez, így nem tudom eldöntetni, hogy igaza van-e vagy sem, és nyilván nem is az én feladatom. De valahogy űr maradt bennem a fejtegetései és hivatkozásai olvastával, és ez megkérdőjelezi azt, hogy tényleg tudja, miről beszél. Lehet, hogy Rohl képzett nyelvész, csak nem akart untatni tudományoskodó részletezésekkel, így viszont az a kellemetlen érzésem támadt, hogy blöfföl. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg blöffölt-e, de óhatatlanul eszembe juttatott egy, mostanában napi aktualitássá vált figyelmeztetést: nem elég tisztességesnek lenni - annak is kell látszani. Nos, Rohl nyelvészi érvelése valahogy nem látszik tisztességesnek. Hangsúlyozom, hogy ettől még lehet, hogy az.

Érdekes és átgondolásra érdemes, ha nem is száz százalékos az a téma a könyvben, amely a fáraók Egyiptomának eredetével foglalkozik. Rohl itt is igen bátor (gyanítom, hogy tudományos szempontból megengedhetetlenül bátor) következtetéseket tesz, ezért inkább tartom érdekes ötletnek, mint használható elméletnek, amit állít. Mégis, érveinek figyelemreméltó alapjai, komoly előzményei és egyes, megválaszolatlanul maradt kérdésekre lehetséges feleleteket adó következtetései vannak. Ebben felhasználja az amrai (Nagada I.) és gerzehi (Nagada II.) kultúrák temetkezési szokásainak eltéréseit, a Keleti-sivatag sziklarajzain szereplő, valóban elég sok kérdést felvető hajóábrázolásait, sőt, még a Piramisszövegekben is használható támpontokat talál. Ezeket pontos referenciákkal idézi, lehetővé téve, hogy aki vitatkozni akar vele, megismerhesse a forrásait és azok ismeretében érvként, és ne blöffként kezelje az állításait. Ez így korrekt! Válaszai lehetséges magyarázatot adnak a predinasztikus paletták, kések, kerámiák és egyéb leletek motívumainak eredetére és jelentésére, és - kicsit nehezebben érthető és elfogadható, de elképzelhető - indokokat az írás látszólag hirtelen megjelenésére. Nem az elméletekkel van tehát összességében a hiba, hanem a tálalással, azzal a merészséggel, ahogy "nem kapaszkodik" eléggé a ma elfogadott ismeretekbe. Az ördög tudja, talán még igaza is lehet, de ha így érvel, sohasem fogja tudni bizonyítani. Elvégre Galilleivel is az volt a baj, hogy az addigi ismereteket egyszerre rúgta fel új elméletével, és ezt a "köz" mindig támadásnak veszi és szigorúan bünteti. Rohlt ugyan nem fenyegeti máglya és inkvizíció, de kiváló úton halad ahhoz, hogy "borderline effect" legyen (ezt a "címet" Vörös Győző már sikeresen kivívta magának), amiből ugyan jobban meg lehet élni, de attól még nem más, mint tudományos prostitúció. Ráadásul Rohl bátorsága még arra is kiterjed, hogy eszmék és fantomképek rabja legyen, így aztán hitelességről nem igazán lehet szót ejteni. Az Édenkert kereséséről szóló részben ismertetett, Bibliára vonatkozó álláspontja a csontig lecsupaszítva valahogy így hangzik: mivel a Biblia pontos és minden részletében igaz, a Bibliában fellelhető információk tények. Ha ezekhez a tényekhez találunk valamit, ami kicsit is (és megfelelő hunyorítással, kissé oldalra fordított fejjel) megfelel nekik, akkor a megfeleltethetőséget rögtön igazolja a Biblia autentikus forrás volta - hiszen az éppen megtalált tények is igazolják, hogy a Biblia pontos és minden részletében igaz. Rövidebben: "írva vagyon" tehát igaz, hiszen "írva vagyon". A kígyó meg boldogan harapdálja a saját farkát.

(Nem igazán tartozik ide, de hasonló érvelést a legelfogadottabb tudományos körökben is találni. Nem hallottam még olyan definíciókat az időre és a változásra [mozgásra], amelyek nélkülözték volna egymást. Már most, ha az idő definíciójában a mozgást, változást azok definíciójával cseréljük le, akkor kiderül, hogy a fizika alapjait képező két fogalom körkörös meghatározásokra épül, az időt önmagával definiáljuk...)

Rohl bizonyára sokakat el fog ámítani nagyszerű és új gondolataival, elvégre olyan mély, obskúrus és bölcs dolgokat kerít az igazsága mellé, mint a nyelvek fejlődése következtében előforduló hangzóváltozások szabályszerűségei és Flinders Petrie bizonyos tanítványainak felsorolása. De hát Rohl végülis tiszteli a tekintélyt és tisztában van azzal, hogy nagyon az elfogadhatóság határmezsgyéjén jár. Próbál is tenni ellene, hogy csalónak és szélhámosnak kiáltsák ki, megkísérli felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy amiket ír, azok amolyan tudományos apokrifek, olyan elképzelések, amelyek vagy termékenyítőleg hatnak az elfogadott nézetekre vagy elvesznek majd a Nagy Süllyesztőben; és ez helyes és tiszteletre méltó dolog. Az egyetlen gond ezzel csak az, hogy az ilyen kitételeket vajon hányan fogják elolvasni és szem előtt tartani? Mert hát az ilyen könyvek leglelkesebb olvasói általában azok, akik szerint az egyiptológus szükségszerű jelzője a "maradi" és "vaskalapos", és az elfogadott elméletek attól elfogadottak, mert mindenki összeesküdött a világ ellen, hogy az igazságot eltussolják. Lemesurier, Herbie Brennan és Graham Hancock hívei örömmel üdvözlik Rohlt, és már taszigálják is a Süllyesztő felé...

Pedig egy-két erénye is van a könyvnek. Felhívja a figyelmet olyan, a mostanában meglehetősen romantikussá vált szemléletben vadul maszatolt dolgokra, hogy létezhetett az írott történelem előtti Nílus-völgyben kannibalizmus, lehettek olyan rövid, de sorsfordító háborúk (például a hykszosz-invázió idején), amelyeknek nem maradhatott sem tárgyi, sem írásos nyoma (egyiptomi sajátosság: vesztes háborúról nem beszélünk!). Akár még az is előfordulhatott, hogy egy szűk réteg uralkodott egy szélesebb, elnyomott réteg felett, visszaélve ismeretbeli, technikai és gazdasági fölényével. Nagyon nehéz elfogadni, de kizárni is, hogy a dinasztikus időkbe véres háborúkon, népirtásokon át vezetett az út, és az ezekben győzedelmes hatalmi elit (akár generációkkal előbb) egy távoli őshazából hozta magával azt a tudásbeli többletet, ami a csúcsra feljuttatta. Csakhogy a lehetőség nem azonos a ténnyel, és a feltevés bizonyításához nagyon gondos alátámasztás szükséges. A mérleg másik serpenyőjében az az idilli álomvilág van, amiben olyan jól esik lubickolnunk: az Óidőkben minden tökéletes volt, mindenki egyenlő volt és nem szenvedett semmiben hiányt, a Két Ország egyesítése csak kisebb csihipuhikkal zajlott le és igazán nagy bajt az akkori technikával még nem is tudtak volna okozni egymásnak az emberek. Nincs olyan, aki felvállalná, hogy ilyennek képzeli az egyesítés előtti időket, de alighanem mindannyian így szeretjük látni magunkban.

Végül néhány szót kell ejtenem a könyvről is. A Gold Book igyekezett szép kiadással megajándékozni minket, de nem lett igazán sikeres a dolog. A fordítással, hála a kiadó példaértékű hozzáállásának, nem nagyon akadt már gond. A baj ott van, hogy a tipográfia, a képek és a felhasznált papír nem igazán találkozott. A matt ofszetpapíron az amúgy is sötét, alulexponált képek (rendszerint, gondolom, a szerző felvételei) csúnyán becsukódtak, néha alig kivehetőek. A jobb minőségű papírra nyomott színes tábláknál kisebb a gond, de ott látszik leginkább, hogy a felhasznált képanyag (feltételezem, hogy kötött volt, mi kerüljön a könyvbe) nem volt valami csúcs. Akad olyan fotógrafika is, ami szinte érthetetlen, hogyan kerülhet nyomdatermékbe - egy kicsit szerencsésebb kezű amatőr első próbálkozásra alkot hasonlót, ha Photoshop elé engedik.

A könyv tagolásában domináns szerepet kapnak bizonyos, sorszámmal is jelzett következtetések (tisztára a James Redfield-féle Tizedik felismerés stílusában), amiket keretben, egy egyszerű, de rendszerint látványos Photoshop-effekttel készült alapra szedtek, ami egy fényes műnyomópapíron szép szolid kiemelés lett volna. A könyv matt papírján azonban ez is besötétedett, és durva, tolakodó, néha még az olvasást is megnehezíti.

Követendő és jó dolog, hogy a szövegben szereplő idegen kifejezések, nép-, nyelv-, és személynevek a margón található megjegyzések révén helyben magyarázatot nyernek. Három dolog nem tetszik az alkalmazott módszerben. Az első az, hogy a hagyományos, függelékként alkalmazott kislexikonhoz bárhonnan oda lehet lapozni, és meg lehet keresni benne, hogy például kik azok a "Petrie kölykei". Ez a módszer az ilyen visszakeresésre teljesen alkalmatlan - bár lehet, hogy a Maurice Cotterell-en edződött célközönség ezt nem is fogja bánni. A másik, hogy sok helyen a magyarázatok alig elégségesek: egyes, többre érdemes kutatóknál például csak két évszám jelenik meg. A harmadik dolog ismét tipográfia: a szövegben úgy jelzik, hogy a lapszélen magyarázat található, hogy a kérdéses szót nagybetűkkel (ha már itt tartunk: kapitálissal) szedték. Számomra roppant zavaró volt eleinte, megtöri a szövegtömb folthatását, és ezzel a tekintetet elvonja az olvasott szövegről - vagyis a szem nem a sorokat követi, hanem időnként odaugrik, leellenőrizni, hogy mi is az. Nem véletlen, hogy a tipográfia írott és íratlan szabályai szerint kerülendő a kapitális kiemelés. Ha már a nagybetűkhöz ragaszkodunk, a Kapitälchen (kis-nagybetűs) megoldás helyesebb is, olvashatóbb is. Vagy pedig a régi, kissé poros, de jól bevált végjegyzet... Annak azonban határozottan örülök, hogy már csak ilyenek miatt kell morognom! :o)

Összefoglalásul, David Rohl könyve nem győzött meg igazán. Bevallottan is merész elképzelései egyrészt túl messzire mennek, néha indokolatlanul is, másrészt nem igazán sikerül bizonyító erejű érveket találni melléjük. A szerzőt jól láthatóan előre felállított koncepciók irányítják, és azokhoz keres igazolást, nem pedig egy kutatómunka eredményeként állít dolgokat. Ebben a könyvben is előkerülő kronológiája nagyon bizonytalan támpontokon nyugszik, és a hagyományosan elfogadott kronológia alapjait megfelelő indokok nélkül mellőzi. Ráadásul a stílusa még kicsit szürke is, altató helyett viszont kiváló. Mégis érdemes elolvasni, mert van benne néhány olyan meglátás és ritka, de figyelemre méltó nézet, amik ismerete (ami nem feltétlenül azonos az elfogadással!) szükséges ahhoz, hogy az ember önálló véleményt alkothasson. Néhány elgondolás akár még arra is érdemes, hogy folytassuk, eljátsszunk a problémával, és egyes részeiben akár még egy következő elmélet-nemzedék csíráit is sejteni lehet. De mindenképpen határozott kritikai szemlélettel, mérlegeléssel kell hozzálátni.

 

HoremWeb
horemweb(a)kemet.hu

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére