Teljes méretre nyitVissza a linkek oldaláraAmon leánya nyomában

Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa: Asszony a fáraók trónján

 

Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa: Asszony a fáraók trónjánErre a könyvre már számtalanszor hivatkoztunk, így igazán itt az ideje, hogy részletesebben is írjunk róla. Már csak azért is, mert méltánytalannak érzem, hogy mennyire nincs visszhangja. Meggyőződésem, hogy ha valamelyik "nagy nyelven" - angolul vagy németül - jelent volna meg, ma egy Nobel-díjassal gazdagabbak lennénk, így viszont egy kiváló könyvvel vagyunk gazdagabbak, ami talán még jobb is. Mindenesetre az Asszony a fáraók trónján kiállja az összehasonlítást Sienkiewicz Quo Vadis-ával, csak hát az utóbbi vallási vonatkozása miatt erős hátszéllel indult... Megjegyzem, hogy legjobb tudomásom szerint Boleslaw Prus-t is jelölték Nobel-díjra, ám a lengyel nyelvet nála sem kompenzálta bibliai szál, ami úgy látszik, hogy feltétlenül szükséges a mérsékeltebben európai íróknak. :o\

A regény fő erénye az, hogy nagyon hiteles légkört teremt. Az események menete egykorú feljegyzéseken, papiruszokon, iratokon és nagyrészt egyes templomok annales-feliratain alapszik, főleg a Karnak templomén. A dolgok egymásból következnek, feltárva a legvalószínűbb politikai indítékokat is. Átérezhetjük a papi csoportok közti feszültségeket, bepillantást nyerhetünk a hatalmi harcot jellemző fondorlatos manipulációkba. Mindezt jól felépített, izgalmas történetbe ágyazta a szerző, amely folyamatosan fenntartja az érdeklődést, ha kell, akár néhány éves ugrásokat is alkalmazva. A fő szereplők jól megformált, összetett karakterek, akikben életszerűen keverednek a szimpatikus és az ellenszenves vonások. Sőt, esetenként ugyanaz a tulajdonságuk ébreszt bennünk ellentétes érzelmeket! Lehet őket szeretni, lehet drukkolni nekik, de egyéniségükben megjelennek azok a vonások is, aminek láttán az ember megcsóválja a fejét. Jacq-kal ellentétben ezek az ellenpontok nem mesterkéltek, hanem egymásból fakadó tulajdonságok finom elegyéből kelnek életre.

A regény felvet néhány problémát is, amely mindenképpen szót érdemel. Az első rögtön kronológiai-genealógiai jellegű: kicsodája volt Hatsepszutnak III. Thotmesz? Annyit tudunk, hogy a hercegnő I. Thotmesz és Jahmesz nevű főfelesége leánya volt. A Nagy Királyi Feleségnek volt állítólag több leánya is, de fia nem - ez pedig trónutódlási gondokat vetett fel. A fáraó egy másik feleségétől született II. Thotmesz, csakhogy benne nem folyt fáraói vér. Az ugyanis anyai ágon öröklődött, mivel a fáraó nemzőatyja valamelyik isten, és csak az anya a "látható fél". Így aztán fáraó abból lehetett, akinek az anyja királyi vérből származott - vagy aki ilyen származású királyi hercegnőt vett feleségül, mint ahogy I. Thotmesz is tette.

II. Thotmesz Iszet nevű ágyasa hozta világra III. Thotmeszt, aki így elvileg teljesen el volt vágva a tróntól. A regény azonban, a cselekmény menetének biztosítására áthelyezi őt, és I. Thotmesz gyermekeként mutatja be. Így válik lehetségessé a történetben, hogy Szenmut és Tuthmószisz szinte egykorúak legyenek, amely az események drámaiságát hangsúlyozza. (Érdekes megoldás, hogy még hercegként II. Thotmeszt Thotmesz, III. Thotmeszt Tuthmószisz néven említi a szerző, mesteri módon téve különbséget a két, azonos nevű királyfi között.) Valójában elég bizonytalanok Thotmesz születésének körülményei, de uralkodásának tényei alapján arra hajlok, hogy első trónralépésekor még erősen kiskorú kellett legyen, semmiképpen sem lehetett Szenmuttal egyívású. Szenmut és Hatsepszut között azonban nem lehetett nagy a korkülönbség. A történet azonban ilyen értelmezésben erőteljesebben érvényesíti azt a feszültséget, amely a Thutmoszidák hatalmi harcát jellemezte.

Bár a regény Hatsepszutról szól, az igazi főszereplője mégis inkább Szenmut. Az ő alakja nagyon érdekes, pályafutása szinte egyedülálló Egyiptom történetében. Hasonló formátumú, mint Hemiunu vagy Dzsedefhór a IV. dinasztia idején, csakhogy e két óbirodalmi személy a királyi családból származott - Dzsedefhór Hufu fia volt, Hemiunu Sznofrué -, míg Szenmut közönséges kézműves sarjaként vált a Két Ország egyik meghatározó alakjává. Ebben csak részben játszott szerepet a fáraóhoz fűződő - feltételezett - viszonya, sokkal inkább képességei és becsvágya volt az, ami felemelte. Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa alaposan tanulmányozta a Saruhordozó személyiségét, és nagyszerű képet alkotott róla. Következtetései igazolhatatlanok, de rendkívül valószínűek. Személyiségének körvonalazásában nagy segítséget jelentett a Szenmut titkos sírjában található különleges portré, amelyet a szerző maga is látott. Ez a rajz feltehetően önarckép, és gyilkos őszinteséggel mutatja be a kegyencet, meglehetősen lazán alkalmazva a síkábrázolás korabeli szabályait. Ráncos arca intelligenciát és bizonyos önbizalmat sugároz, tekintete kutató, az egész összhatásában van valami távolságtartás - mintha a Saruhordozó fölötte állna környezetének. Rendkívüli ember, nagyratörő és tehetséges, aki a rajzról figyel. Nagyonis elképzelhető, hogy tényleg a legfőbb hatalom megszerzése volt a célja, mint ahogy az is belefér a képbe, hogy az "atyai tanító" címében a jelző nem puszta formalitás volt, hanem leplezetten nyilvánosságra hozott tény. Azok a szobrai, melyek Nofruré hercegnővel ábrázolják merőben szokatlanok - de erről már részletesebben szót ejtettünk A Saruhordozó című témánkban.

Milyen lehetett III. Thotmesz? Erről is már részletesen írtam a Témáink egyik cikkében. Semmi esetre sem volt az a jóképű dalia, mint ahogy a könyvben ábrázolják. A kiváló és merész harcos hírében álló uralkodó viszonylag alacsony lehetett - de legalábbis átlagos magasságú, az akkori emberekhez képest - és sok mindent el lehetett róla mondani, de azt elég nehezen, hogy jóképű. Még erősen idealizált szobrán is az látszik, hogy - hogy is mondjam csak? :o) - hosszútávfutó alkat: szívós ugyan, de vékony csontú, szálkás izomzatú. Maspero a deir el-bahari-i cachette feltárásakor azt írta róla, hogy legszembetűnőbb a hatalmas thutmoszida orra lehetett, és összességében ugyancsak híján volt a kellemes külsőnek. De hát szerepelhet-e egy regényben ronda és cingár hősszerelmes? :o)

Volt már szó a vallásról, a papság konfliktusaival kapcsolatban, ám Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa még egy érdekes kérdést felvet. Ez pedig egy rejtett, a látható vallások fölött álló hit léte vagy nemléte. A szent Ranofer, Amon templomának Nagy Machinátora, akárcsak az On-béli Intef, a méltatlanul háttérbe szoruló, minden bölcsesség kútfőjeként megjelenő Látók Legnagyobbika, egy titokzatos sivatagi remete tanítványai, aki az Elrejtett, egy istenek fölött álló isteni entitás prófétája. És valóban, Egyiptommal foglalkozva lépten-nyomon találkozhatunk olyan jelekkel, amelyek egy ilyen isteneknél istenebb isten jelenlétét juttatja eszünkbe. Sajnos azonban semmiféle bizonyíték nincsen egy ilyen transzcendentális lény kultuszára. A legtöbb esetben a látens egyistenhit csak illúzió, éppen a sokistenhitből fakadó bizonytalanság eredménye. Az azonosítások, megfeleltetések főleg a kései korokban voltak jellemzőek, és sokkal inkább a rendszerezés igénye, semmint a hit átalakulása hozta létre őket. Ebben bizonyára jelentős szerepe volt az eredeti egyiptomi kultúra felhígulásának, amit az idegen népek - líbiaiak, görögök, zsidók, perzsák, és még sorolhatnám - beáramlása okozott. Eleinte még Echnaton monoteistának tekinthető kísérlete sem volt tisztán egyistenhit, Aton mellett fel-felbukkant Ré, Hórusz és Ré-Harakhti, aki még Aton korai nevében is szerepelt. Echnaton alighanem jó úton járt az egyistenhit felé, de teljes térnyerésére nem jutott elég idő. Azok a történelmi-politikai szükségszerűségek, amelyek a vallási reformot kikényszerítették, ekkora reformot nem bírtak el. Amikor pedig egy, meghatározatlan isten említésével találkozunk a korabeli szövegekben, akkor jellemzően a bármely vagy minden jelzőt kell elégondolnunk. "Bármely isten, ki elhatároztad ezt a szökést, békülj meg!" - írja az eredeti Szinuhe ismeretlen, de zseniális szerzője. Mindazonáltal a könyvben leírt felsőbb istenség léte nem is kizárható, hiszen minden nagyobb vallásban megvan a mélyebb, belső kör. A mohamedánoknál a szufi, a kereszténységnél a gnosztikusok, a zsidóknál a kabbala, és még folytathatnám. Az ilyen pedig szükségképpen rejtett ("okkult", vagy éppen "hermetikus" (bár ez utóbbi a Thot istennel azonosított Hermész Triszmegisztosz nevéből ered), nem ritkán üldözött (mint a gnosztikusok, vagy az esszénusok), és általában nem áll tőle távol, hogy a valódi istenséget egy, a köznapi hitvilágban tisztelt istennél magasabb isteniben képzelje el. Így az ilyen fajta magasabb rendű isten tisztelete teljesen nem zárható ki - csak éppen semmi bizonyíték nincs rá.

Külön értéke a könyvnek, hogy nem csak Egyiptomot, hanem Krétát és Türoszt is nagyon szemléletesen és hitelesnek tűnően mutatja be. A történet mellékszála Unasz és Meritré tragédiákon átívelő, és erősen mesebeli szerelme, néha nem is akar belepasszolni az összképbe, mégis mindig a helyére kerül. Ez a szerelem, főleg Unasz utazása ad alkalmat arra, hogy megismerjük Krétát. Türoszba is Meritré nyomában jutunk el, és elég komoly betekintést kapunk a föníciai kereskedőváros politikai helyzetébe és motivációiba. Az egyetlen komolyabb szépséghibája ennek a szálnak Mágó, Ithobaal fia, akivel nem tud mit kezdeni a szerző, ráadásul beleviszi egy olyan szituációba, amiből aztán csak elég sután tud kikecmeregni. Ez a törés azonban nem tud ártani a könyv nyújtotta nagyszerű élménynek.

Sajnos a könyv névhasználata nem igazán korszerű, de eltekintve attól, hogy a mélybeható vizsgálódásra kapható olvasó időnként nehezebben azonosíthat egyes isteneket és helyeket, nem hibás, és nem zavaró. A legtöbb név - mint például Chons Honszu helyett, vagy Sobk Szobek helyett, Kemóze Kamósze helyett - viszonylag kis elmefeszítéssel megfejthető.

Számos dolgon el lehetne tűnődni még a könyvvel kapcsolatban, nagyon sok erényét és még néhány érdekességét fel lehetne említeni, de a Könyvajánlónk célja elsősorban az, hogy érdeklődést ébresszünk, és nem az irodalomkritika. Ezért csak annyival fejezem be: egyik legnagyszerűbb egyiptomos könyvélményem ez a vastag, de túl rövid könyv. Az első kiadása még 1975-ben jelent meg. A második, javított kiadása, amely 1997-ben a Metropolis gondozásában került a könyvesboltokba, még kapható, és nem is vészesen drága. E kiadásnak csúnya könyvészeti hibája, hogy a borítójára az első kiadás Hatsepszut-portréja helyett Tutankhamon trónszékének hátlapján látható arany domborművet tették, és a gerincen futó hieroglif szövegek is Tutankhamon nevei. Nagyon örvendetes lenne már, ha a kiadók odafigyelnének az ilyen durva hibákra - hiszen Hatsepszuttal kapcsolatban annyi szép kép áll rendelkezésre, hogy talán még látványosabb borítót is lehetett volna azokból csinálni. De ez a könyv értékeit cseppet sem csökkenti, és az élmény, amit az olvasása nyújt, közel hatszáz oldalnyi mámorítóan valódi Egyiptom, úgyhogy mindenkinek ajánlom!

Metropolis Press Kft,
ISBN 963 85804 1 0

HoremWeb
a.k.a. Born 2B Wide

csík

Egy szinttel feljebb Előző oldal Oldal nyomtatása (többi keret nélkül) Következő oldal Vissza a lap tetejére