"Szobrokat vittem a hajón, hatalmas arcuk névtelen. Szobrokat vittem a hajón, hogy álljanak a szigeten. Az orr s a fül porca között kilencvenfokos volt a szög, különben rajtuk semmi jel. Szobrokat vittem a hajón, én így süllyedtem el."
Az aktuális trip legszebb részlete következik, mármint számomra. Ugyan a fenti versről elsőként természetesen a Húsvét-szigeteki melákfejek ugranak be, mégis idetettem', majd meglátjátok, miért...
Abu-Szimbel kissé hát csalódás volt, az embertömeg miatt, bár mondom, felfedeztem Őfelsége pár szopottan-kopottan is gyönyörű sztéléjét, főleg abba lettem szerelmes, ahol trónon ül, s kétoldalról két pap imádja Őt buzgón. Egykedvűen bevagoniroztam magam a buszba, s készültem a nagy kalandra, végre egy kis magányosan-séta', irány Kalabsha... A sziget a versből... Keritettek nekem egy taxist, vicces lehettem, ahogy, ismét pirochgáborosan', elhagytam a nagy buszt, a többiek még integettek elmentemben. Lepukkant kikötőbe vitt a sofőr, ahol aztán egy ingatag, s keskeny deszkapallón kellett volna egymagamnak átegyensúlyozni a stégre. Hát, ez még Őfelsége kedvéért sem ment, a bal felem bőszen hangoztatta hátrányos helyzetét, mire a sofőr kézen fogott s áthúzkodott mint egy gyereket - "Géééézengúúúúz..." - ugrott be a sláger. A kishajó épp visszafelé tartott egy hangosan karattyoló francia hölggyel, aki annak próbált hangot adni, mi a fenéért követelnek tőle nyolcvan fontot, mikor a bedekkerben' - amit a jobbjában lobogtatott - csak negyven áll. Nekem is negyvenet mondott a vezetőnk, s még igy is sokalltam kicsit, elvégre nekem az sem baj, ha bosszúból otthagy a révész a ramesszida cuccal. A francia paprikásan jegyezte meg, százról indult a menet, persze csak amikor már visszafelé hömbölögtek, akkor, eredetileg ötvenet alkudott ki, megfejelendő a negyvenet valamicske baksissal. Végül aztán hatvanban megegyeztek, én viszont leszögeztem a révésznek, hatvannál nem több. El is húzta a száját, mondtam, akkor vezetem én a hajót, elvégre csak be kell röffenteni a mocit s utána kormányozni.
A sziget stégje vészesen imbolygott, csinos, hosszú fapalló - ezúttal hikomatos' - korálttal ellátott - vezetett a tulajdonképpeni "Hely"-re, bár egy-két lépcsőfok rendesen recsegett s mozgolódott. Körbenézve megint a tenger-feeling... Szemben valami ptolemikus' dolog terpeszkedett, s figyelt balról a Kertassi (?) - kioszk is a tehénfőkkel. Gyorsan bemutattam a papirokat, s a földön heverő emberek heves csodálkozása közepette meg is fordultam, hogy megkeressem, amiért jöttem... valami oziriádos'-pilléres udvarocskának kell itt lennie és persze a csudás-szines Beit-el-Wali sziklatemplomnak. A sziget furamód mintha maga is szürkegránitból lett volna, ezt egy későbbi diszkét, parit pisilés közepette meg is tapasztaltam, nagyon szépen volt kialakitva, csinos kis kövezett úttal, kétoldalt refikkel, s az út végén ott állt maga a Csoda. Nem tudom, eredetileg mi a neve ennek a helynek, szerintem nem ez Gerf Husszein, de bárcsak tévednék... Ott állt Őfelsége két megmaradt kolosszusa, bájosan randán-bumfordin, mögöttük a kék viz, hasonló oszlopkompozició, mint otthon, a Ramesszeumban, csak kisebb léptékben. Az ágyékkötős - jogaros melákok közül az egyiknek az arca majdnem teljesen ép volt, a másikénak azonban jáksólacis' állat szopott az Idő. Dr. Leblanc ebből irta a doktoriját, hányféle Ozirisz-pillér is van a világon. Van ugye a klasszikus, a múmialeples, van a koronás-ágyékkötős, van a nemeszkendős-ágyékkötős, van a meztelen... Többre nem emlékszem... Meztelent még nem is láttam sose'...
Kifeküdtem a közepére s az eget bámultam. Szeretem ezt, életem legszebb pillanatai hasonló szituációban érnek, fekszem a kőpadlón, távol-s-közel senki, becsukom a szemem s nem gondolok semmire... Vagy ha nézek, nem látok... Később lórúgás a sziv munkája a bordákon, hajtja a meleg, s a szomjúság, nemsokára a füledben is ott lüktet. Adj innom, az istenért, dörömböli, de nem, lusta vagyok felállni, mit felállni, a fejemet is felemelni, aztán mikor már fájón dübörög a fülemben, felállok. Őfelsége széles kőarca pedig nyájasan mosolyog felettem, mit is mondjak, fenséges...
Persze se cerka, se papir nincs nálam, de lehet, nem is baj...
Vonakodva végigfotóztam a köveket meg pár megmaradt sztélét s töredéket, aztán visszafeküdtem... Egyszer csak eszembe jutott, kell itt lenni valami kis szines cuccnak, de merre vajon? Sokfelé vezettek a kővel kirakott utak, egyiket-másikat követtem is, de kivétel nélkül ptolemikus' dolgokhoz kanyarodtak. Egyszer csak megláttam pár madarat, azaz turistát, egy helyierő kiséretében, na, gondoltam arra méh elnézek.
Olyan érzés volt, mint mikor a gyerkőc kibontja a karácsonyi ajándékot...
Kicsi, keskeny ajtó, az egész cucc elférne egy nagyobb teherautón... Őfelsége alakja az ajtófélfán', s ni', egy lovag is, ide is elért tehát a Sötét Középkor. A kis nudvar reliefjei fehérre szopva, akár Őfelség sirja, gyönyörű, jó minőségű ábrázolások, különösen a balról-utolsó, közvetlenül a kamrák előtt. Őfelsége szeme igaz, sérült, de az arca barátságos, finom mosoly az ajkán, kezét mintha köszöntésre emelni. Hatalmas korona a fején, diszruhában trónol. Előtte a vezir, akinek aranyláncokat aggatnak a király papjai, mig a derék katona extatikus örömében a magasba emeli két karját... Ki lehet ő, PaSer talán? Mögötte núbaiaik delikát cuccokat hoznak, egzotikus jószág, déligyümölcs, állatbőr, kaja... Ugyanebben a sorban a hercegek, kis harci szekereiken... Átellenben Őfelsége még nagyban tizedeli az ellent, egy erőd is látható csak úgy röpködnek a falakról a sebzettek. A kamrák bejáratát szintén megfaragták' a derék lovagok, keresztek mindenfelé - becsületükre legyen mondva, Őfelsége arcait nem rongálták meg. Az első kis terem tán kicsit nagyobb, mint az otthoni szobánk. Van benne négy, szegletes oszlop, s csomó, gyönyörű, szines ábra. Érdekes, ez itt domború technikával készült, s ugyan sokan provinciálisnak mondják a núbiai templomok diszitését, ez minden, csak nem az. Rögvest a bejárat mellett, mindkét oldalon, Hősünk a hajuknál fogva csokorba kötött ellenfeleit rémisztgeti, arcán eltökélt bátorság. Utána persze tiszteletét teszi mindenféle istennél, a falakon is, s két kis szoborfülkében ott ücsörög két Földöntúli társaságában. Az egyik szoborcsoporton még festés is megmaradt, Őfelsége "farka", azaz a derékon viselt, hátul lógó hosszú izé például még mindig ragyogó sárga, finom, hullámos vörös csikokkal. Még beljebb már dúl a szakralitás, gyönyörű szinekben, belefekszem ebbe is s bámulom, illetve bámulnám, ha nem kezdene el csurogni a könnyem, le a kőpadlóra, egészen kis tócsáig, mikoris' széttörik a varázs - megcsörren a telefon...
Anyám az, csodálkozik is, hogy visszhangzik a kis templom, én meg kotrok' kifelé az udvarba, mert nem illik ilyen helyen beszélni, s hiába próbálom sugalmazni, tegye már le, csak nem, kérdezi, mi van körülöttem, kénytelen vagyok visszamenni, s mesélni a falakról, mint egy képeskönyvből... Aztán csak leteszi, s én visszafekszem... Ha elég hosszúra nyújdódzkodom, majdnem elér a középső ujjam hegye s a cipőm orra a falig...
Most már igazán elmondhatnád, mit keresek én itt... Tudod, ehhez képest semmi az athéni völgykatlan... Ha megkérdeznéd, mit szeretnék jobban, ott állni a dobogó valamelyik fokán a Paralimpián, vagy itt feküdni órákon át egymagamban... Te tudod, hogy a másodikat választanám, s azt is tudod, sokan megütköznének ezen... Ezekből a percekből meritek erőt, Ramszesz, s ha valamivel beszennyezem magam, erre a tisztaságra emlékszem majd vissza, erre a csendre, a mozdulatlan szélre és napsugarakra, amikben vidáman fickándoznak kint a porszemek, hogy ha valami bánt majd, csak becsukjam a szemem s itt lehessek gondolatban... Egy darabig kitart az érzés, aztán tudod, újra jönnöm kell...
Ha megkérdeznéd, mit szeretnék jobban, mire megvénülök, napkeltétől napnyugtáig itt üldögélni s a cerkát húzkodni' a papiron, enni ami jut s aludni ahol ér, beérni kevéssel, s nem lenni senkié sem, vagy otthon, ahol én születtem, olyan életet élni, amit a legtöbben a másokból, persze te is tudod, az elsőt választanám...
Bár ha megkérdeznéd, mit szeretnék jobban, a munkámat, amit most csinálok otthon, ahol születtem, vagy idejönni s egy szálloda recepcióján' bobizni' azért, csak hogy itt lehessek, s ha letelik a munkaidő, beérni templomaid sziluettjével, s hetente egyszer fáradtan elballagni valamelyikbe - lehet, elcsodálkoznál, az elsőt választanám... Hisz tőled kaptam azt is, a képességet... Apropó, képzeld, mennyire meg voltam ütközve a restaurátor-felvételin, az istennek sem bírtam az agyaggal, pedig a végén már kiegyeztek volna egy koponyával is, mikor látták, nem birok az akanthusszal, de nem ment... Visszaemlékezte, a földvári műhelyre, amikor az apró fejet mintáztam Dr. Leblancnak, az nem az én kezem volt, hanem valaki másé tán, vagy az enyém s Te vezetted, tény, nem ugyanaz a kéz volt, mint ami a felvételin bénázott...
Lassan indulnom kellett, s mivel ugye cerka nem volt nálam, lőttem pár fotót itt is, s távolodóban újra eleredt a könnyem, még a hajóban is sirtam, még a taxiban is... Megint kaptam valami elképesztően gyönyörűt...
"Keserű Keserű volt a tenger, amikor a sziklatorkon legörögtem, csigalépcsőn kavics, pörögtem, búgott a csigahéj utánam, mint az emlék a pusza házban, zörögtem, mint vasszilánk a koponyában.
Aztán kigurultam a partra. És szobrok voltak ott.
Egy talapzaton, bőrrel fedett teknőctojás: koponyám forrt, forrt a napon, elgurult fehér sisakom, egy buborék a homokon, feküdtem, sziklát ért a vállam, mocskos, mocskos fehér ruhában.
Kié ez a tömb? Ki volt, aki hegynyi palából irtózatos indulatával hasogatta ki ezt a közönyt?
S a bádogok rajtam, a bádogok. Horpadt szelencék, amint a fényt dadogva visszaverték, egy repülőgép roncsa fénylik így, de bent még mozdul, ami él, karóraszíjon némi vér, feküdtem a szikára kenve, az elevenség mocska a kövön.
Nincs makacsabb, makacsabb, egy kőbe dobod magadat, egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod, eleven nyakadat, ez már kőbeli évszak, lecsavarva az élete félvak, ki véste ki ezt a közönyt? Ki volt, aki hegynyi palából eleven nyakadat?
Só és homok és fent a kőtömb, mint egy barlang az égbe vájva, ez a viszonylagos öröklét, ez az ásványok félhomálya - zúg, zúg a víz, egy Föld az ágya: keserűsége kőedényben."
"Qui multum peregrinatur, raro sanctificatur..." Homérosz
|