Ramszeeeesz' má' megin' én vagyok!!!

Conquistador

Tíz óra töretés után harc a taxisokkal az utolsó kairói reggelen, végül megegyezek húszban' s újfent anyázok, mert messze van a szállás, magamtól innen, a Giza pályaudvarról nehezen találnék el oda. Ledobtam a cuccomat, csak cerkát meg papirt vettem magamhoz, bakaptam valami madáreledelt, aztán irány a Múzeum. Iszonyatos dugó volt. Ági kétszer is telefonált, hogy hamarosan Kairóba érnek, milyen ciki, gondoltam, én itt ülök a dugó közepében, lehet, ők elébb odaérnek, mint jómagam... Átsanditottam a szomszédos, dugig tömött buszokba, az emberekről szakadt a viz, csuda' hogy nem ájulnak el, gondoltam, még mi szidjuk a BKV-t a komfort hiánya miatt, bár az ár-érték arány ezt érthetővé teszi, itt majdnem háromszázból, amennyi lassan egy jegy ára akár Pesten, akár Miskolcon, taxiban meresztheti az ember a ♥♥♥♥ét...

Menetidőnk egy óra tizenöt perc volt... A múzeumkert csurig volt turistákkal, fenébe, mindig ez a cirkusz, behajózni a cuccot, magaddal hozni ha ki kell jönni cigizni, újból behajózni... Egy árva vázám s pár szkarabeuszom maradt, a vázánál szokásos fakirmutatványaimat adtam elő, a szkarabeuszoknál az őr a fenekem alá tolt egy állványt. Megjött a csoport is, végérvényesen elvesztettem az esélyét annak, hogy itt felejtsenek... Kezdtem magam alá zuhanni, ha az "enyéim" nincsenek ott, még bőgtem is volna, de szerencsére ott voltak. Végeredményben ez sem rosszabb, mint a "magánosan sétáló-lét", bizony sokszor magam alá zuhanok kint, mikor egyedül mélymerülök' a "Hetes" lépcsőin, vagy ha összeveszem valakivel s nekiállok magam rágni, s olyankor sokszor nincs kihez szólnom, nem csupán a nyelvi nehézségek miatt, más kultúra - más lélek a brit, az amerikai s az egyiptomi, más lélek, más ember, ami nekem lehet, gond, nekik fel sem tűnik.

Igy végül nem sirattam meg, hogy vissza kell mennem a saját országomba, pedig nagyon nem volt hozzá kedvem. Ha az asztalomon tornyosuló cseréphalomra gondoltam, elborult az agyam rögvest', a főnökömnek hamarosan le kell adni a cikket...

Az utolsó cigizésből visszafelé menet - ez már a harmadik vagy negyedik áthaladásom volt a röntgenkapun - visszazavartak hogy tegyem ki a fényképezőt - aki amúgy Hajni' (EOS) névre hallgat - a fakkos nénihez... Nem, ez nem lehet, kimenni, végigállni a sort, visszafelé is végigállni a sort... Nem baj, kitettem, visszamentem még, hogy a nagycsarnokba bezsúfolt, eldugott ramesszida köveket simogassam. A méltatlanul félretolt 400 év sztélén Őfelsége fancsalin vigyorgott a kis szarvakkal elátott Széth-Baal előtt, a cucc élvezhetetlenül volt letéve, szerencse, hogy a bécsi Régészeti Intézetben - igaz, ott is a falra tolva - ott a pontos mása, májusban nyalakodtam is rajta órákat. Gondoltam, ha ott dolgoznék, Őfelsége orra hamarosan fényesedne az állandó taperolásomtól... Három óra tájt bevégeztem, s többedmagammal elcsattogtunk facsart dzsúzt' inni, finom volt, de közben meg kellett dumálnom Őfelségével, vigyázzon, rosszul ne legyek. Fájt a szivem, eper, banán s minden földi jó volt ott beturmixolva, én meg csak egy narancsig merészkedtem el...

Este meglepetten vettem tudomásul, a pakkom elég kicsi, nem csupán az itthagyott ruháim miatt, volt ugyan most is pár asszuáni gránitdarab, üvegben külömböző szinű homokok, amit az "enyéim" hoztak nekem a sivatagokból. A tündérpofák még ramszeszkartust' is húztak ujjukkal a homokba, a kedvemért. Illetve a kedvünkért, Őfelsége gondolom nagyot röhögött miközben figyelte őket. Szuvenir semmi, egy szivamulettet vettem, két hétig udvaroltam nek a boltban, mire rászántam magam, ötven' is sok volt érte, de Őfelsége neve van rajta, "Ramszesz szíve"... Jött vele egy kis, világoskék Ozirisz, s "Kék" testvére, fehér lepelben, barnásvörös arccal s kezekkel, Stanék ajándéka. Más csak a rajzaim... Igy még másnak is hajóztam át cuccost... Két órát ha aludtam, hullafáradt voltam... A reptéren már alig álltam a lábamon, végigaludtam az utat Rómáig... Ott - megint sűrű, Oziris-Setepenre-hez intézett fohászok közepette megettem egy szelet pizzát s ittam rá valami lónyálat. Aztán megint csak aludtam...

S arra ébredtem, a saját országomban vagyok... De hogy itthon-e, azt én nem tudom...

Conquistador

A visszamenetnek egyetlen gátja volt - nem volt a kezemben vonatjegy. Fox, az utazási iroda embere volt hivatott a bilétát beszerezni, de napok ota nem értem el, nem mintha különösebben izgattam volna magam, ha kell, megveszem egyedül. A cuccaim nagy részét egy sporttáskába - egy kamu világmárkába, ha jól emlékszem, Replay-ba - hajóztam be, s letétbe helyeztem Ragabnál. Megittam az utolsó kávét Salah-val, módszeresen felzabáltam a fele tál babot - az egyetlen helyi aki nem fűszerezi agyon - s mikor egyszer felpillantottam a tányérból, egy arab kancát pillantottam meg, nyergében egy európai férfi pattogott. farmer, bézbólsapi', angol kantár, de arab szügyellő, bálamadzaggal rögzitve a hevederhez, csizmaszárba dugott "whip", azaz lovaglópálca, jelenség volt, annyi szent. ja, persze angolnyeregben nyomta... Nevettem, kérdeztem is, ki ez a figura, mire az étterem tulaja mondta, a pasas a környék egyik legjobb lovasa, minden évben jön vissza, persze amerikai, mi más is lehetne... A fickó leszállt s leült a rabaab-ot húzó bácsika asztalához, aki az étteremnek állandó tartozéka, mármint a bácsi. Egyszer a kezembe nyomta a hangszert, jót nevettünk, mikor a bálamadzag nyekergésére elénekeltem neki hogy "Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem..." Szerintem Őfelsége is szakadt a röhögéstől...

Vérszemet kaptam, hogy felüljek a jószágra, csak a szoknya tartott vissza, hiába bizonygatta később, már ismét nyeregben a lovasa, Salima igen tüzes. Itt minden ló tüzes, érdekes, minden ló nagy kapukulcsot hord a szájában... Az ipse Nobinál tartotta Salimát, a saját lova volt. Megbeszéltük, decemberben ha visszajövök ide, elmegyünk jaszkarizni a sivatagba.

Aztán elballagtam a Ramesszeumba, s, ahogy az előző bejegyzést befejeztem, hanyatt dobtam magam s az eget bámultam, amikor már nem birta a szemem Őfelsége vörös fényességét a szemhéjam mögött, akkor pedig a plafont, a guanó tetején fekve...

Hú, Ramszesz, egyszer még megfizetek én ezekért, amiket itt átélek...
Ha hazamegyek, az orvosok majd megint mindenféle csöveket dugnak minden nyilásomba, tévén nézem majd a saját ♥♥♥♥ meg a gyomromat, hú, de megalázó... Gondolj majd rám, adj nekem méltóságot...

A sör után már nem volt kedvem visszamenni mert elővett a szomorúság, barry egyenest a komphoz vitt. A szállodából már kijelentkeztem, mosakodni nem tudtam, nem volt hol. Szemfülesen egy váltás ruhát a pakktetejére csomagoltam, az egészet behajóztam a vécébe, a pakkot a becsukott ajtó elé húztam, belülről, s nekivetkőztem, a mosdót használva kádnak. iszonyatos disznóólat csináltam, de legalább tiszta voltam. Útban idefelé - miccsa' véletlen - az utazás irodák hosszú sorából egyszer csak nem egy ballonügynök, hanem maga Fox ugrott elém, a bilétával, leültetett egy kávéra, s mondta, kikisér az állomásra, mert ez van neki ukázba' kiadva...

Mintha attól kellene félteni, itt maradok...

Fürdés után vettem a nagy pakkot s még utoljára meglátogattam az én egyetlen, csudás Naccemű' szobromat, ott üldögéltem pakkostul a lábánál. Sokáig üldögélhettem volna, a vonat órákat késett, a vége felé már nagyon sajnáltam a testőrségemre kijelölt Foxot, aki hősiesen darvadozott mellettem a betonpadon... Aztán persze elhagytam Luxort, Őfelsége Lélekházát, Barryt, Stant, Salah-t és Ragabot, mindenkit, aki kicsit az enyém...

Egy elég hangos, vöröshajú lány és egy indiai pár voltak a hálótársaim, az egymás felé forditott négy ülést azonban nem lehetett forgatni, igy egy idő után mindhárman eltűntek az alvégen, átadván a helyet egy hosszú franciának, akinek az arca olyan volt, mint Jean-Michel Jarre-é, és aki iszonyatosan forgolódott és nagyokat nyögött, majd amint fájdalommentes pozitúrát talált, horkolt is rendesen, egész Kairóig. Őfelsége engem is megszánt pár óra nyugodt alvás erejéig, igy kevésbé voltam fáradt, mire odaértünk, mint ahogy a legelején attól tartottam...

Conquistador

Másnap sem volt másképp a reggeli szertartásrendet illetően, bár már előre keseregtem a harmadnapi visszamenet miatt. Egész napra bekvártélyoztam magamat Őfelsége Lélekházába, s nem tettem semmit, csak bámultam az eget meg a plafont, beszélgettem a munkások maradékával, s arról álmodoztam, télen talán már hivatalosan "cuccozhatok" itt. Menetrendszerűen kiballagtam Stanékkel sörözni, aztán megjelent Ashraf is, tudjátok, akitől "Kék"-et vettem. Persze kifizettem neki a maradék pénzt, és rém büszke is volt erre, milyen ﻓﺺ gyerek vagyok, hogy nem léptem meg a pénzzel. Elvitt megmutatni a szállodáját, aaaazta' - Hotel Desert Paradise. Stan régi házához közel, a sivatag szélén van, hatalmas hodály, benne egy kedves, ideszakadt majd muszlimmá átváltozott svájci hölggyel, Mama Farida-val. Ellentétben a kint uralkodó alig negyvenkét fokkal, farida kuckójában kellemesen hűvös volt. Az egyik szobában csodaszép afgán agár nyúlt el a heverőn, a szomszédos pamlagon pedig egy kisebbfajta tigris nagyságú macsek ásitozott. Ez még nem minden, egy hosszú ládában két nyuszi lihegett a melegben, külön ventillátor csapta nekik a szelet', egy hasonló alkotmányban pedig teknőcök laktak. A kertben két csacsi fürdött a porban, az egyiknek egy tűzvészben égtek le a fülei, Farida úgy mentette meg az ACE (Animal Care of Egypt) segitségével. A neve Caruso, reggelente állitólag piszkosul tud orditani a hálószoba ablaka alatt, hogy Farida dobja már meg őt és normál fülekkel megáldott szomszédját egy kis száraz kenyérrel. A másik jószág egy besült kis csődör, az egyik heréje a hasüregben maradt, igy a csacsi sem nőtt túl nagyra, igy hasznát sem vették, jött az ACE s Faridához költöztette.

Hát, szivesen lennék állat magánál, Mama Farida.

A ház egy kisebb palota, egyszerű de minden kényelemmel ellátott, az udvaron belül pár apartman, saját fürdővel, kiskonyhával, a nagykonyha, a közös, s a társalgó a tévével az átellenes sarokban. érdekes módon hűvös volt mindefelé... Szivesen ellaknék itt, gondoltam, de Ashraf kijelentette egyszer Faridának - nem szereti a szegény embereket - mire Farida jól letolta, s Ashraf nem is gonodlta ezt ilyen élesen, de elárulja róla, mennyire szereti a pénzt. Igy valószinű - hiába a szép brosúra', többek között azzal a mondattal, akár ásatási csapatok is lakhatnak itt - nem hiszem, hogy bárkinek is lenne 200 fontja éccakánként', jó, lenne, de ki akarna egy ilyen istenhátamegetti' helyen lakni, mármint azok közül, akik meg tudnák fizetni.

Én szeretnék, az sem zavarna, hogy távol-s közel nincs bolt.
Csak a Ramesszeum van messze...
Szeretnék igy, s itt megöregedni, mint Mama Farida.
Ashraf mondja, ő a szellemi anyja...

Ashraf rákattant a vázafestésre, látva a kairói rajzokat, mondom nekik, miért árulsz má' megint ennyi giccset, festek neked olyan vázát, mint emez itt... sajnos azonban fazon nem volt, mármint olyan alakú váza, mint a képeken, ezért kiegyeztem egy nú-edény alakú cuccal... Megfestem itthon, mondom, s küldöm a képet, de nem, már került is az alkoholos filc, s pár darabot ramesszida edénnyé alakitottam sebtiben, elfolyt tinta-irást imitálva, mint a párizsi kék darabokon. Ashraf boldog volt, s bevallom, nekem is tetszett a cucc.

Este jótékonysági vacsorára mentem Barryvel. Karnak - ami amúgy a templom nevét adja, lévén egy városrész vagy falu, nem is tudom, hogy mondjam, na jó, önálló kerület Luxorban - szóval Karnakban van Gerda Kertje. Azaz a Gerda's Garden nevezetű méregdrága vendéglő, ahová mára egy halom amerikait meg britet vártak, hogy a pénzt, ami abból, amit fizetnek a kajért, befolyik, a luxori gyereksegélynek ajánlják fel. Barry duplán jótékonykodott, az én cechemet is ő fizette. Gerda echte' német, egyiptomi férjjel, igy nem volt nehéz a tudtára adnom, milyen kényesek a beleim mostanság, azért elővigyázatosságból bekaptam egy tablettát s leguritottam egy ampulla kálciumot. halat kértem, kikötöttem, minden fűszer nélkül, de mire az információ a konyhába ért, a legfontosabb dolgok feledésbe merültek. Igy a hal jött, piros fűszerkabátban, hagymás krumplival, ha megenném, helyben meghalnék, vissza az egész, marad a hal, citromlébe nyomkodva s olajon megfuttatva. Gerda tanácstalan volt, a többiek előre megrendelt, igen drága kajájával szemben - ha jól emlékszem, valami bárány meg marha - nekem egy csoffadt hal kellett... Sütit-édességet ugyancsak nem ehettem, s mikor George meg akart lepni valamivel - "A te országodban tudom, van ilyen, hoztam neked, gondolom, hiányzik! - s felém nyújtott egy alkar hosszúságú Tobleronét, na, az volt a neheze... Az éjszakát rosszullét nélkül megúsztam, másnap mehettem Őfelségéhez hálálkodni...

Megint csak az eget bámultam, meg a mennyezetet... Vissza kell mennem Kairóba, a fenébe is...

Conquistador

Egy rövid éccaka' után a buszon folytattam az alvókúrát, csordultig eltelve Őfelsége gyönyörűséges kis cuccaival, a java még csak most következett, két nap csavargólét Luxorban, igaz, a dologot technikailag jelenősen nehezitette a keleti parton lévő szállásom. Feledős volt a hajnali gyalogtúra, a napkeltenézés - ez utóbbi már csak az évszak miatt is - hiányzott is kegyetlenül. Visszatértem az aszkézisre, reggel narancslé s egy darab vajas kenyér, egész nap pörgés, este megint valami madáreledel.

Első reggel vidáman indultam neki a Völgynek, de kaptam is akkora pofont, hogy a takony leirta a spirálist... Első meglepetésemre az egy hete még takaros inspektor-kuckót már nem találtam, a helyén ásatás folyt, két pöffeszkedő ifjú régésszel. Megyek fel, lám, van ideiglenes iroda, egy függöny meg pár kartonpapir takarja, benne a már jól ismert magas, nyájas inspektor. Oké, rendben, emlékszik rám, hát menjek...

Huh, Ramszesz, bárcsak minden ilyen simán menne...

Nem is megy...

Épp átlépem a kordont a hetessel' szemben, mire az eddig pöffeszkedő fiatal régészek közül megcsip az egyik, mi a fenét is akarok én itt.
Mondom neki, mit, élesen felel vissza, ezt nem lehet.
Na, erre én kikérem a hangnemet, elvégre is nővel beszél, kettő, kedvesen is ki lehet dobni a macskát sz...ni, három, az inspektor megengedte.
Ja, lehet, a Völgy inspektoránál jó vagyok, de ők Zahi emberei!
Ki az a Zahi, mikor nekem II. Ramszesz dirigál? Különben is, vegyél vissza, kollégák lennénk, vagy miafene', nehogy azt higgyétek, odahaza' nincs ásatás!

Nem szarozok, megyek vissza az inspektoromhoz.
Széttárja a karját, ja, igen, Zahi emberei...

Milyen szerencse, hogy betettem a virágot a hetesbe'...

Elkettyentem rendesen, hivtam is Mohamedet, aki csudálkozott, milyen gyorsan is végeztem. Mondtam, vigyen el Salah-hoz, aki amúgy régész de nem fogadta be az elit banda, valamelyik nap együtt keseregtünk egy tál bab felett, most is ezt tettük, meg is nyugodtam hamarjában, fél tál bab, egy pizza, két kávé után komótosan ballagtam "kicsi" hajlékom, a Ramesszeum felé, elébb persze belebotlottam Stanbe s Barry is bejelentkezett. A fegyveres őr - aki valamelyik nap kérdőre vont - látott ám engem Leblanc-kal dohányozni tavaly, emlékszik - de hogy én iszom is...
Persze Abraham fizetett egy rahedli sört, igy kellőképp beálmosodtam, csak annyi erőm volt, hogy befeküdjek a kőhasadékba, két kődarabbal a fejem alatt, s el is aludtam. Kávé illatára s halk beszélgetésre ébredtem, meg Eufémia rikácsolására, de az idő is későre járt, össze kellett magam szedni... Igy telt az első igazi, megszokott punyanap'...

Conquistador

"Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
én így süllyedtem el."

Az aktuális trip legszebb részlete következik, mármint számomra. Ugyan a fenti versről elsőként természetesen a Húsvét-szigeteki melákfejek ugranak be, mégis idetettem', majd meglátjátok, miért...

Abu-Szimbel kissé hát csalódás volt, az embertömeg miatt, bár mondom, felfedeztem Őfelsége pár szopottan-kopottan is gyönyörű sztéléjét, főleg abba lettem szerelmes, ahol trónon ül, s kétoldalról két pap imádja Őt buzgón. Egykedvűen bevagoniroztam magam a buszba, s készültem a nagy kalandra, végre egy kis magányosan-séta', irány Kalabsha... A sziget a versből... Keritettek nekem egy taxist, vicces lehettem, ahogy, ismét pirochgáborosan', elhagytam a nagy buszt, a többiek még integettek elmentemben. Lepukkant kikötőbe vitt a sofőr, ahol aztán egy ingatag, s keskeny deszkapallón kellett volna egymagamnak átegyensúlyozni a stégre. Hát, ez még Őfelsége kedvéért sem ment, a bal felem bőszen hangoztatta hátrányos helyzetét, mire a sofőr kézen fogott s áthúzkodott mint egy gyereket - "Géééézengúúúúz..." - ugrott be a sláger. A kishajó épp visszafelé tartott egy hangosan karattyoló francia hölggyel, aki annak próbált hangot adni, mi a fenéért követelnek tőle nyolcvan fontot, mikor a bedekkerben' - amit a jobbjában lobogtatott - csak negyven áll.
Nekem is negyvenet mondott a vezetőnk, s még igy is sokalltam kicsit, elvégre nekem az sem baj, ha bosszúból otthagy a révész a ramesszida cuccal. A francia paprikásan jegyezte meg, százról indult a menet, persze csak amikor már visszafelé hömbölögtek, akkor, eredetileg ötvenet alkudott ki, megfejelendő a negyvenet valamicske baksissal. Végül aztán hatvanban megegyeztek, én viszont leszögeztem a révésznek, hatvannál nem több. El is húzta a száját, mondtam, akkor vezetem én a hajót, elvégre csak be kell röffenteni a mocit s utána kormányozni.

A sziget stégje vészesen imbolygott, csinos, hosszú fapalló - ezúttal hikomatos' - korálttal ellátott - vezetett a tulajdonképpeni "Hely"-re, bár egy-két lépcsőfok rendesen recsegett s mozgolódott. Körbenézve megint a tenger-feeling... Szemben valami ptolemikus' dolog terpeszkedett, s figyelt balról a Kertassi (?) - kioszk is a tehénfőkkel. Gyorsan bemutattam a papirokat, s a földön heverő emberek heves csodálkozása közepette meg is fordultam, hogy megkeressem, amiért jöttem... valami oziriádos'-pilléres udvarocskának kell itt lennie és persze a csudás-szines Beit-el-Wali sziklatemplomnak. A sziget furamód mintha maga is szürkegránitból lett volna, ezt egy későbbi diszkét, parit pisilés közepette meg is tapasztaltam, nagyon szépen volt kialakitva, csinos kis kövezett úttal, kétoldalt refikkel, s az út végén ott állt maga a Csoda. Nem tudom, eredetileg mi a neve ennek a helynek, szerintem nem ez Gerf Husszein, de bárcsak tévednék... Ott állt Őfelsége két megmaradt kolosszusa, bájosan randán-bumfordin, mögöttük a kék viz, hasonló oszlopkompozició, mint otthon, a Ramesszeumban, csak kisebb léptékben. Az ágyékkötős - jogaros melákok közül az egyiknek az arca majdnem teljesen ép volt, a másikénak azonban jáksólacis' állat szopott az Idő. Dr. Leblanc ebből irta a doktoriját, hányféle Ozirisz-pillér is van a világon. Van ugye a klasszikus, a múmialeples, van a koronás-ágyékkötős, van a nemeszkendős-ágyékkötős, van a meztelen... Többre nem emlékszem... Meztelent még nem is láttam sose'...

Kifeküdtem a közepére s az eget bámultam.
Szeretem ezt, életem legszebb pillanatai hasonló szituációban érnek, fekszem a kőpadlón, távol-s-közel senki, becsukom a szemem s nem gondolok semmire... Vagy ha nézek, nem látok... Később lórúgás a sziv munkája a bordákon, hajtja a meleg, s a szomjúság, nemsokára a füledben is ott lüktet. Adj innom, az istenért, dörömböli, de nem, lusta vagyok felállni, mit felállni, a fejemet is felemelni, aztán mikor már fájón dübörög a fülemben, felállok. Őfelsége széles kőarca pedig nyájasan mosolyog felettem, mit is mondjak, fenséges...

Persze se cerka, se papir nincs nálam, de lehet, nem is baj...

Vonakodva végigfotóztam a köveket meg pár megmaradt sztélét s töredéket, aztán visszafeküdtem... Egyszer csak eszembe jutott, kell itt lenni valami kis szines cuccnak, de merre vajon? Sokfelé vezettek a kővel kirakott utak, egyiket-másikat követtem is, de kivétel nélkül ptolemikus' dolgokhoz kanyarodtak. Egyszer csak megláttam pár madarat, azaz turistát, egy helyierő kiséretében, na, gondoltam arra méh elnézek.

Olyan érzés volt, mint mikor a gyerkőc kibontja a karácsonyi ajándékot...

Kicsi, keskeny ajtó, az egész cucc elférne egy nagyobb teherautón... Őfelsége alakja az ajtófélfán', s ni', egy lovag is, ide is elért tehát a Sötét Középkor. A kis nudvar reliefjei fehérre szopva, akár Őfelség sirja, gyönyörű, jó minőségű ábrázolások, különösen a balról-utolsó, közvetlenül a kamrák előtt. Őfelsége szeme igaz, sérült, de az arca barátságos, finom mosoly az ajkán, kezét mintha köszöntésre emelni. Hatalmas korona a fején, diszruhában trónol. Előtte a vezir, akinek aranyláncokat aggatnak a király papjai, mig a derék katona extatikus örömében a magasba emeli két karját... Ki lehet ő, PaSer talán? Mögötte núbaiaik delikát cuccokat hoznak, egzotikus jószág, déligyümölcs, állatbőr, kaja... Ugyanebben a sorban a hercegek, kis harci szekereiken... Átellenben Őfelsége még nagyban tizedeli az ellent, egy erőd is látható csak úgy röpködnek a falakról a sebzettek. A kamrák bejáratát szintén megfaragták' a derék lovagok, keresztek mindenfelé - becsületükre legyen mondva, Őfelsége arcait nem rongálták meg. Az első kis terem tán kicsit nagyobb, mint az otthoni szobánk. Van benne négy, szegletes oszlop, s csomó, gyönyörű, szines ábra. Érdekes, ez itt domború technikával készült, s ugyan sokan provinciálisnak mondják a núbiai templomok diszitését, ez minden, csak nem az. Rögvest a bejárat mellett, mindkét oldalon, Hősünk a hajuknál fogva csokorba kötött ellenfeleit rémisztgeti, arcán eltökélt bátorság. Utána persze tiszteletét teszi mindenféle istennél, a falakon is, s két kis szoborfülkében ott ücsörög két Földöntúli társaságában. Az egyik szoborcsoporton még festés is megmaradt, Őfelsége "farka", azaz a derékon viselt, hátul lógó hosszú izé például még mindig ragyogó sárga, finom, hullámos vörös csikokkal. Még beljebb már dúl a szakralitás, gyönyörű szinekben, belefekszem ebbe is s bámulom, illetve bámulnám, ha nem kezdene el csurogni a könnyem, le a kőpadlóra, egészen kis tócsáig, mikoris' széttörik a varázs - megcsörren a telefon...

Anyám az, csodálkozik is, hogy visszhangzik a kis templom, én meg kotrok' kifelé az udvarba, mert nem illik ilyen helyen beszélni, s hiába próbálom sugalmazni, tegye már le, csak nem, kérdezi, mi van körülöttem, kénytelen vagyok visszamenni, s mesélni a falakról, mint egy képeskönyvből... Aztán csak leteszi, s én visszafekszem... Ha elég hosszúra nyújdódzkodom, majdnem elér a középső ujjam hegye s a cipőm orra a falig...

Most már igazán elmondhatnád, mit keresek én itt...
Tudod, ehhez képest semmi az athéni völgykatlan...
Ha megkérdeznéd, mit szeretnék jobban, ott állni a dobogó valamelyik fokán a Paralimpián, vagy itt feküdni órákon át egymagamban... Te tudod, hogy a másodikat választanám, s azt is tudod, sokan megütköznének ezen... Ezekből a percekből meritek erőt, Ramszesz, s ha valamivel beszennyezem magam, erre a tisztaságra emlékszem majd vissza, erre a csendre, a mozdulatlan szélre és napsugarakra, amikben vidáman fickándoznak kint a porszemek, hogy ha valami bánt majd, csak becsukjam a szemem s itt lehessek gondolatban... Egy darabig kitart az érzés, aztán tudod, újra jönnöm kell...

Ha megkérdeznéd, mit szeretnék jobban, mire megvénülök, napkeltétől napnyugtáig itt üldögélni s a cerkát húzkodni' a papiron, enni ami jut s aludni ahol ér, beérni kevéssel, s nem lenni senkié sem, vagy otthon, ahol én születtem, olyan életet élni, amit a legtöbben a másokból, persze te is tudod, az elsőt választanám...

Bár ha megkérdeznéd, mit szeretnék jobban, a munkámat, amit most csinálok otthon, ahol születtem, vagy idejönni s egy szálloda recepcióján' bobizni' azért, csak hogy itt lehessek, s ha letelik a munkaidő, beérni templomaid sziluettjével, s hetente egyszer fáradtan elballagni valamelyikbe - lehet, elcsodálkoznál, az elsőt választanám... Hisz tőled kaptam azt is, a képességet... Apropó, képzeld, mennyire meg voltam ütközve a restaurátor-felvételin, az istennek sem bírtam az agyaggal, pedig a végén már kiegyeztek volna egy koponyával is, mikor látták, nem birok az akanthusszal, de nem ment... Visszaemlékezte, a földvári műhelyre, amikor az apró fejet mintáztam Dr. Leblancnak, az nem az én kezem volt, hanem valaki másé tán, vagy az enyém s Te vezetted, tény, nem ugyanaz a kéz volt, mint ami a felvételin bénázott...

Lassan indulnom kellett, s mivel ugye cerka nem volt nálam, lőttem pár fotót itt is, s távolodóban újra eleredt a könnyem, még a hajóban is sirtam, még a taxiban is... Megint kaptam valami elképesztően gyönyörűt...

"Keserű
Keserű volt a tenger, amikor
a sziklatorkon legörögtem,
csigalépcsőn kavics, pörögtem,
búgott a csigahéj utánam,
mint az emlék a pusza házban,
zörögtem,
mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.
És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,
bőrrel fedett teknőctojás:
koponyám forrt, forrt a napon,
elgurult fehér sisakom,
egy buborék a homokon,
feküdtem, sziklát ért a vállam,
mocskos, mocskos fehér ruhában.

Kié ez a tömb?
Ki volt, aki hegynyi palából
irtózatos indulatával
hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.
Horpadt szelencék,
amint a fényt dadogva visszaverték,
egy repülőgép roncsa fénylik így,
de bent még mozdul, ami él,
karóraszíjon némi vér,
feküdtem a szikára kenve,
az elevenség mocska a kövön.

Nincs makacsabb, makacsabb,
egy kőbe dobod magadat,
egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod,
eleven nyakadat,
ez már kőbeli évszak,
lecsavarva az élete félvak,
ki véste ki ezt a közönyt?
Ki volt, aki hegynyi palából
eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,
mint egy barlang az égbe vájva,
ez a viszonylagos öröklét,
ez az ásványok félhomálya -
zúg, zúg a víz, egy Föld az ágya:
keserűsége kőedényben."

Conquistador

Az éhség mellett a kilalvatlanság is játszott már másnap, hajnali háromkor indult a karaván Abu-Szimbelbe, tulajdonképp ezért a helyért vállaltam be a csoportos bumlit, szépen el is gondoltam én, befekszem majd a nagytemplom közepére, s bámulom alulról a melákjaimat... Persze nem igy lett, reggel hatkor már egy gombostűt sem lehetett leejteni, szentségeltem is rendesen. Ennyi marhát egy rakáson - gondoltam magamban - kattogtatnak s arra sem emlékeznek majd pár hét elteltével, kié is ez a szent hely, ahová betették a lábukat, egyikünk sem méltó rá, vajon mit szólna Őfelsége?

Találtam pár sztélét ami jó múltkorjában, azaz négy évvel ezelőtt fel sem tűnt, s milyen csudásak voltak, némelyik csak alig-sejtem karc a sziklán, ha akarom, bármelyik vonalba beleláthatom Őfelsége merész profilját, s mégis, pontosan vezeti a szemem, hogy mi micsoda... Megtaláltam a híres-hírhedt házasságsztélét is, Őfelsége rendületlen nyugalommal trónol valami irtózatos korona súlya súlya alatt, miközben posztósüveges hettita kiséri oda hozzá jövendőbelijét. A másik oldali nagy sztélé árnyékban volt, nem láttam semmit az ábrából... A négy melák rendületlenül őrizte a hozzájuk képest apró bejáratot, poros fénypászmák vándoroltak Oziris-Setepenre arcain a nagy csarnokban, mást nem is igen láttam, csak izzadt hátakat, napszemüveges arcokat, jóég, ennyi test párolog, gondoltam, rosszabb mint egy hétvégi téeszdiszkó', ettől halnak a falak...

Nem tudtam élvezni, majdnem elsirtam magam, a fenébe is, itt van s nem az enyém, még egy hanyattvágáódás erejéig sem, visszasirtam a 'saját' Ramesszeumomat, a napkeltéimet s napnyugtáimat, az abydosi templomocskát a rányomott lakattal... Nem jártam másként a kisebbik templommal sem... Aztán visszasunnyogtam a nagyba, hogy legalább a melák Oziriszek arcán nyammogjak, s kifelé jövet valahogy szóba elegyedtem az őrrel...Kérdezte, tetszik-e, persze, mondom, de annyian vannak mint az oroszok... Nem látok semmit és még csak hanyatt sem dobhatom magam...

Az őr, abban a pillanatban elég folyékony s tiszta arabtudásomat dijazandó, engedélyezett néhány mutyifotót kivülről befelé, igy mégiscsak maradt nekem valami az Ozirisz-melákjaimból, persze nem az igazi feeling, lehetetlen lett volna leülni rajzolni. Kiváncsi vagyok, vajon mindig igy megy-e ez errefelé, vagy a reggeli konvojbuli lezajlása után kihal a hely, mert ha igen, érdemes lenne errefelé csövezni pár hetet. Őfelsége csudás arca a falakon, én még valaminemű' átszellemültséget is belelátok a szemébe, ahogy a csatában ténykedik, a kistemplomban a nyafogós, filigrán alakok, no és a melákok arca, egyikük szemébe belefészkelt a darázs... Nem tudom, visszajuthatok-e még valaha oda, de jó lenne... Megérné...

Conquistador

Még emlékszem a másnapra, tisztán, az utána következőket azonban már emlékezetből kell irnom, Őfelsége ugyanis kivette a tollat a kezemből, mig az igazak álmát aludtam az ominózus kis kamrában...

Reggel kótyagosan ébredtem, s a s...em nemkülömben volt fájdalmas. Istentelen szarul éreztem magam, Kevin a lelkét kitette értem, s mégis ez történt, de nem szóltam este sem, hogy rosszul volta, s ma sem. Mikor elindultam, még aludt. Érdekes, hogy hetedik mennyországnak is beillő vendégszobái mellett ő a konyha-hálószoba-dolgozó funkcióval megáldott helyiséget lakja. Franciaágy, egy halom kartondoboz s a kihajtott bejárati ajtó választja el a konyhától. A konyha amúgy a sarokban posztoló, hatalmas - s mindig finomsággal telt - hűtőből, egy nagymama-korabeli, dromedár, márványlapos szekrényből, s az átellenes sarokban meghúzódó, ugyancsak nagyagyám konyháját idéző, igazi, fehérre zománcozott vas gáztűzhelyből áll. Innét a fal mentén már a "dolgozó" jön, komód, számitógépsarok, a gép már a kanyarban, innét a "nappali", ruhásszekrény, dobozok, s máris körbeértél a franciaágyig. Mindenhol patikatisztaság... Kinyitom az erkélyajtót, s Széthi hajnali toalettjét végző temploma mosolyog szégyellősen, sápadt aranyfénybe öltözködik már kora reggel...

Amirtól kikönyörögtem, vigyen el a temetőbe Omm Seti sírjához, de kifogtuk, épp temetés volt, egy nádkunyhóban cigizve múlattuk az időt mig vége nem lett. A bokáig érő homokban csak lassan lehetett haladni, igy végre jól megnéztem magamnak a nagy agyagtégla-monstrumot amit állitólag Ozirisznek szenteltek, s elképzeltem teljes hm... fényében, a mostanra koszlott, szegényes falakat hófehéren, ahogyan csattanós pofonoka osztanak a rájuk eső napsugaraknak. Ezúttal hoztam virágot "spirituális anyámnak" - ahogy Amir mondta, mert hiszen Omm Seti Széthi lelkével kommunikált, igaz, másképp s több elhivatottsággal, mint én Őfelségével, Széthi még arra is rávette hogy ássa bele magát az egyiptológiába, nem is akárhogyan, bezzeg Őfelségének ez nem sikerült, bár nem is nagyon erőltette. Elbusongtam a téglarakás előtt vagy fél órát, kénytelen voltam kis kőkuckókat rakni a mécseknek, a homokba kapart kis gödrökben, mert a szél rendre elfújta őket. Ritkán éreztem olyan nyugalmat, a temetőőr, aki elkisért, tisztes távolságban várakozott, aztán visszavitt a nádkunyhóba Amirhoz. Most nem éreztem, hogy sirnom kell, legelső alkalommal, mikor itt jártam, rendesen kibőgtem magamat, most valami langyostej - meleg béke és nyugalom, csend és a homok, az is meleg, ahogy simogatja a lábamat.

Emlékszel, Ramszesz, mikor először léptem itt, Egyiptomban homokba, még nem éreztem rendesen a lábam, és nevettem, miért szeretnek annyira egyesek a homokban tapodni...

Visszaúton futó pillantást vethettem a "Portal Temple" halódó romjaira, a homok december óta még jobban eltemette. Amir átadott a régről ismert, tömött ősz bajszú rendőrnek, akivel annak idején a frászt sikerült rá hoznunk. Milyen jó, hogy amikor visszajövök, mindig van itt valaki, aki emlékszik rám, most is jól jött, mert a gafir már új volt, s csak Bajusz Úrnak sikerült rávenni, nyomja rá a lakatot a rácsos vasajtóra. Elmentek, s én szinte azonnal el is aludtam... Csodálkoztam ugyan kicsit, hol a magyar csoport, de gondoltam, az sem tragédia, ha netán elfelejtenek jönni, elvégre Misty meghivott este egy meleg levesre, ha netán kedvem lenne maradni, s Luxorba is visszatalálok könnyedén.

A csoport pedig időközben csak megérkezett, vezetőnk kétségbeesetten keresett, de a magyarkártyás' mobil fejbe lett lőve, itt csak a Mobini' játszik de ezt már annyira megszoktam hogy el is felejtettem szólni. Háromnegyed három tájban valami magyar motyogásra ébredtem, felemeltem a fejem, de semmit sem láttam, igy vissza is tettem, de félúton megláttam a fiúkat, a Kingtutot meg a HoremWeb-et, ezek képesek s elmennek.

- Hát te itt vagy? Húzzunk bele, háromkor indulunk..

Mi a fene, még félig sem nyitottam ki a szemem...

- Fenébe, képesek lettetek volna ithagyni?
- Fel sem tűntél, olyan édesen pihentél Őfelsége kebelén...

Hát igen, lehet bárhol, bármilyen pihe-puha ágy, nincs fenségesebb egy ramesszida templom kövein szundikálni... Nekem ráadásul el is nézi Őfelsége...

A következő nap számomra felért a szent inkvizicióval. Gondoltam, majd a buszban szunyókálva kipihenem a purgatórium minden megpróbáltatását - visszaérkezésünk estéjén megint elkezdődött az önkéntelen böjt, krumpli-rizsa-kenyér - nem baj, Őfelsége szereti a karcsú szüzeket, legalábbis Wandenberg szörnyű könyve szerint. Aznapra csak ptolemikus' meg grékoromán' látnivalók jutottak, igy akivitásom kimerült egy kávé elfogyasztásában valami faluban, ahol egy nagy verem közepén állt a ptolemikus templom, a neve az istennek sem jut eszembe, de, megvan, Esna'... Edfuban hevesen udvarolni kezdtem egy tógás római szobornak, de miután kinyitottam a papirjaimat s láttam, egy rajz Őfelségéről befejezetlen, neki szenteltem azt a pár órát, mig a többiek bent voltak, Kom-Ombóban már a tengernek tetsző kék folyót nézegettem, s szörnyű fáradt és éhes voltam... A szállásunk ezúttal is a világvégén' volt, de volt benne úszómedence, igaz, hideg vizzel, s napozni is lehetett, igy én, aki mindezidáig' szigorúan hosszú ruhában és hosszúújjúban jártam, végre napozhattam anélkül hogy sokan láttak volna. Az asszuáni bazár nem nagyon hatott meg, viszont reménytelenül szerelmes lettem Őfelségének egy Gerf Husszein-ből mentett kolosszusába, olyannyira, hogy vagy hatszor nekiveselkedtem lerajzolni, de mindannyiszor elbőgtem magam, amikor az arcába néztem, ilyen még nem fordult elő velem, csak legelőször, Kairóban, mikor az arcát próbáltam rajzolni a könnyeimen keresztül. Tehettem bármit, fekhettem alá, oldalvást, szemből, végignyúlhattam a lépcsőkön, hogy a fokok a gerincemet hasogassák, hátha csak a kezem ügyetlen s majd más perspektivából sikerül, de nem...

Az első olyan dolog volt, amine nekiültem, és KÉPTELEN voltam lerajzolni...

Fel is bosszantott rendesen...

Conquistador

Megleltem viszont Nebweben koporsóját, minden jelzet nélkül, hasonló fekete kőládák között fekszik a folyosó közepe tájékán, s csak az ókori felirat jelzi, egykor gazdája Őfelsége fia volt. A Nagy Ramszesz fia, Ramszesz-Meryamun-Nebweben, akit - púpos lévén a szerencsétlen - Őfelsége eldugott a kéretlen szemek s a rossz nyelvek elől a Mer-Wer hárembe, hogy nyomorult (?) életét ott tengesse. Mennyivel jobb volt háremhölgyek legyezősuhogása közepette heverészni, mint manapság egy intézetben darvadozni, Mer-Wer, kontra Állami Szociális Intézet, vagy ha igy ismertebb, Marczibányitér' - ez jutott eszembe mikor először hallottam Nebweben herceg történetét. Múmiáját a koporósval egy kút fenekén találták meg a Fayoumban.

A fejfájás hamar hazazavart, elcsiptem az utolsó helyet a Feysaal felé tartó orditozós minibuszban - a csóka konkrétan azt üvöltözte, miközben az ajtót lengette - még egy hely van Feysaal felé - a busz szerencsére most már azon a részen állt meg, ahol az út közepén nem nőnek a fák - bő negyedóra séta után már kávét görgettem a szálloda melletti vendéglátósban'...

Az elsősegélyként leküldött kávé kicsit feledtette ugyan a fejfájást, mint ahogyan az is, hogy Kevin kölcsönadta a lakást egy éjszakára Abydosban, hogy végre majd "otthon" alhassak meg.

Az izületeimet aznap éjjel kétszeresen is éreztem a vasúton, hiába helyezkedtem bárhogyan is, a lábaim nem nagyon fértek el, igy aludni szó szerint csak részletekben tudtam. Csattogunk Luxornak, jó esetben fél óra múlva oda is érünk, úgyhogy most megint leteszem...

2009.01.08.
Drága Ramszesz, mit is mondjak, eléggé elmaradtam az irással, még valahol Luxor felé tettem le a lantot. Most már itthonról, Abydosból, a kedvenc kamráim egyikéből, ahol épp a ruháid cipelteted, ahol mindig a legmelegebben süt a nap, s ahol nem látja senki, ha elalszom, túl rajzon s tegnap majdnem-halálon, félig elmenőben...

A turistacsoport irtó vicces dolog, malacpirosra égett emberek, akiknek szinte már attribútuma s a látószervnek bizonyos járulékos meghosszabbitása a csuklópánton lóbált, illetve nyakba akasztott fényképezőgép. Nekem Luxorban máris három jutott, alapjában véve hasonszőrűek, akik majdnem minden hülyeségemben velem tartottak. Bár első nap kicsit megmérgeltek, miközben én a Völgyben inspektori engedéllyel ücsörögem a KV 7 tövében, belül az ásatási területet jelző kordonon - néhány munkás kiváncsian pillogott lefelé, hogy kerülök oda - a kis magyar különitmény felfedezte a sirokat. A magas, kedves inspektor kézen fogott, mint egy kisgyereket, s a szó szoros értelmében betett' az ásatás kellős közepére - s mig én bőszen táncoltattam a cerkát a papiron, a többek a kamerával dolgoztak. A dolognak böjtje lett, lebuktak, mint a gyöngyhalász, én meg szivtam a fogamat, hisz még vissza akartam menni később is, a főinspektor ismételt szives engedélyével...

A dolgot azán elsikálták ötven fontban és a mutyifotók' letörlésében megállapodva.

A fő dolog - a virágcsokor behajózása a sirba, megesett - köritve pár mécsessel s egy rahedli füstölővel. A délután már a Ramesszeumban ért, bár nem lévén egyedül - ezúttal ejtőzés s danolászás nélkül.

Nem baj, majd másnap, gondoltam, de nem, másnap Őfelsége nekiállt hajtani - "Rajzold má' a fejemet, rajzold a fejemet'! - s én neki is álltam, állandóan félve, mikor pottyan a madárkaka a fejemre vagy a fehér lapra a hiposztilcsarnokban.

Az ejtőzés harmadnapra maradt, amikoris' Stanre biztam az enyéimet', mig jómagam csendesen szundikáltam egy, a derék koptok által a falba vájt, tán éppen ezt a célt szolgáló likban'... A gafirok részéről - "Ni', te voltál itt tavaly a Doktornál!" - sorozatosan érkezett a tea s kávé, meg a kajameghivás, s nehéz volt elmondani, baj van a hasamban... Következő nap irány Abydos - az első döbbenet máris a pályaudvaron - új év, új menetrend - a 9'30-as vonatnak pedig béke poraira. Persze bennem volt, hamarabb ki kellene érni az állomásra, de átvágván a luxori templomom, biz' jócskán elidőztem a Naccemű' szobornál - persze még jócskán a 9'30-as létezésének bűvöletében ringva. Az első pofon a jegykiadó ablaknál ért - a fickó szerint a vonat 8'30-kor elment, s épp kilenc óra lévén, egy szutykos vicinális abban a minutumban húzott kifelé a pályaudvarról. Marad az egyórási', nem baj, gondoltam, de jött a következő saller, az egyórási' nem áll meg, csak Sohag-ban - Kevin szerint Gerga-ban is, ott kell majd leszálljak. Mindegy, egyikről sem tudtam, merre van.

Gerga a világ valaga, az állomáson szurtos gyerekek csúszkáltak kartondobozokon térdepelve, majd egy vonat végén csüngve megérkezett az utánpótlás is. Hevesen koldultak, s egyiküknek egy tigrisugrással sikerült elcsenni egy zacskó rózsaszin pillecukrot az árusfiúk egyikétől. A srácok épp akkor kapaszkodtak fel a vagon végén lévő gumikeretbe, partvisok fejére kötözött pillecukros zacskókkal, - örültek, hogy bepréselődtek hárman - igy a meglopott skőc nem eredt nyomába a kis tolvajnak, csak sűrűn s hangosan szitkozódott.

Ezután, meglepetésemre, jól öltözött fiatal nők jöttek ennivalóra koldulni - jómagam aznap még nem ettem - egyikük kézen húzta a kis tolvajt, aki angyalarccal, kétpofára tömte magába a pillecukrot - s mikor elküldtem a kis csapatot melegebb éghajlatra, az apróság megpróbált sipcsonton rúgni, amikor kiraktam a lábamat, hogy elgáncsoljam, csípni próbált, mignem valaki elrángatta onnét, de arra még volt érkezése, hogy visszafordulva megpróbálja elkapni a hátizsák sziját.

Néha azt gondolom, ezek tényleg sátánfajzatok, nem is embergyerekek itt... Bár otthon sem lehet nagyon más egy cigánytelepen...

Miután kellőképpen kifetrengtem magam a ramesszida templomocskában, Kevin isteni vacsorát rittyentett. Már sokadik napja rizsen-krumplin és kenyéren éltem - de szomorúan kellett végignéznem az előzőleg fogyaszhatónak tekinthető zöldségek során. Kevin csupa finomságot hozott nekem Kairóból, végül vissza kellett fognia szakácstudományát, külön főzni a kényes belemnek. Mivel azonban rendesen ki voltam éhezve, vadállat módjára tömtem magamba mindent, amit elém tettek, közben könyörögtem Őfelségéhez - "Kérlek, kérlek, hagyj enni, add hogy ne legyek rosszul, itt vagyok napok óta teljes trakta közepette, csillagos szállodák, svédasztal, s én mégis éhezem... Kérlek, kérlek..."

A kérés egy darabig úgy látszott, meghallgattatik. Este átcsattogtam a Companion House-ba, ahol Caroline-t, a lóarcú dánt egy Misty névre hallgató, kedves kanadai ezoterikus hölgy váltotta. Ő imádta a helyi ördögfiókákat, szines kövekre rajzol nekik mindenféle figurákra, szép szóval próbálta szeliditeni őket. Megjött Mahmoud is, jó két óra beszélgetés után hazafuvarozott, s én nyugodt lélekkel feküdtem be Kevintől megszokott királynői lakosztályomba.

Tizenegy óra tájt arra ébredtem, rettenetesen viszketek, a hasamban egy harciszekér-különitmény tartotta gyakorlatát, fél óra adrenalin, - s veritékfürdő után leguritottam egy ampulla kálciumot. Semmi hatás, marad a szuri a s...be, még mindig jobb a vénázásnál, az antihisztamin-szteroid-kálcium triumvirátus után jöhetett az édes álom... El is kettyentem, mert nagyon örültem, hogy végre tendes kosztot lát a gyomrom, erre tessék...

Ma nem eszem, ez a Szentséges Detox' Napja, már egy liter csalántea lement, de pisi egy csepp sincs, igaz, meleg is van, izzadok, mint a ló....

Úgyhogy meg is fordultam, Ramszesz, innen nézlek az árnyékos oldalról, ahogy viteted a nagy láda ruháidat...

No szép, mondhatnád...

Conquistador

Másnap a busszal próbálkoztam, be is vitt a Tahrirra, iszonyatos fejfájással ültem neki Őfelsége kapereceinek, de csak skicceltem bőszen, hogy aztán egy üresnek tűnő teremben, valami porladó, ősöreg ládakoporsók közepette befejezzem. Ülni már nagyon nehezen tudtam, az agyam meg folyamatosan lüktetett, hol a falbe vertem, hol a hideg üvegnek tapasztottam a homlokom. Semmi hatás. A kis gyilkos gömbök - ja, kérem, granulációs ötvöstechnika - nehezen fogytak, három óra elteltével megváltás volt felállni, kimenni a napra, rágyújtani, és hagyni, hogy Őfelsége simogassa a hátamat, s közben persze kértem, könyörögtem, tegyen már valamit a fejemmel is, csókoljon homlokon, vagy mi', legalább, da az ÖregÚr csak lassan dolgozott, és mikor visszaültem a négyből a harmadik fehér vázához, a fejem csak kicsit lüktetett kevésbé, mint annak előtte. Az átkozott cucc persze megint valahogy derékmagasságban figyelgetett. Az volt az utolsó tárgy, amit aznap képes voltam megrajzolni, Őfelsége fejetlen fekete szobra bedobozolva várakozott valami, tán fontos történésre az elkordonozott' ramesszida teremben.

Conquistador

A kék fórumon, amit a luxorba szakadt britek futtatnak, egy Tim nevű fickó egyszer irt egy utinaplót. Nekem nem sokat mondott, mivel az illető turistaszemmel járta a vidéket, nem úgy, mint jómagam, aki alig várja, lesi, mikor akad végre egy megfeküdni - megrajzolni való ramesszida műremek vagy emlékmű - de mások falták ám Tim irományát. Olyannyira, hogy egyfajta bedekkerként' ki is adták, s azóta a kék fórum ezen csámcsog, milyen f...agyerek' is ez a Tim...

Én néha Őfelségével beszélek ugyan irásban, de még inkább rajzban, ámde a legutóbbi ottjártamkor - lévén nem voltam egyedül s volt aki beletegye a bogarat a fülembe - elgondolkodtattak, le kellene irni amik velem történnek s a körülöttem lévő embereket - nosza rajta'!

Egy a szerencséd, te Tim gyerek, hogy nem birok az angol nyelvtannal...
Meg még egy - nem tudok irni...
S a harmadik - k...a szegény az országom a tedhez képest, igy valszeg' emlitésre sem méltatják? méltják?, szűzanyám, a ragok' ezt az egészet. No de nem baj...

Naplók Őfelségének - máris a nyócadik'!

2009.április elseje - Bolondok Napja
Olaszország felett repültünk, édes Ramszesz, az utak mentén a fák mintha az aszfalt bundája, fentről, vicces volt, szennyes-zöld szőrmecsíkok húzódnak keresztül a mezőkön, prémes artériák, s mire landolt a madár, Róma sírt, csendesen esett, ahogyan a legutóbb is, emlékszel még?

Jóég', modhatnám, mekkora marha vagyok, hogy elengedtem magam ide - anyagilag persze mindenképp, nem tudom, mi indított erre, a Te magányos csavargódat, hogy épp egy csoport kellős közepén, elfogyott az erőm, tán az, az örökös, lassan idestova' egy éve húzódó döntetlen küzdelem ezzel a ki-tudja betegséggel, vasárnap megint majdnem a halálból visszaút, kicsit már sok ez nekem.

Idekinn harminc fok lesz, a Rómából Kairóba tartó madár ablakain fehéren vakít a napsütés. Soha nem jártam még itt, csak télen, nem titkoltan a franciák fülének rágása és a karácsonyi ünnepek lehető legmesszebbről való elkerülése a cél, emlékszel, tavaly télen rakott krumpli illata szállt az abydosi templomod felett, ja, és egyszer lecsó, most meg újfent rettegek, hogy az "Izé" a hasamban mit pordukál majd.

Nem baj, ha meghalok, ezúttal lesz aki lezúdít a sírodba, tudod, a nyak bal oldalán látható tetoválás megkönnyíti majd a tetem datálását Dr. Leblancnak és csapatának. A test százszázalékosan ramesszida...

Őfesége-Földi-Helytaertója-Ebben-A-Kib......-Huszonegyedik-Században. Kíváncsi vagyok, mindez hogyan hangzana óegyiptomi nyelven. Apropó, nyelv! Van velük egy tündéri, idős hölgy, egy egyiptológus professzor, s azon veszem magam észre, hogy "szopom a szavait", az első ilyenfajta' tudósember Dr. Leblanc után, akivel kapcsolatban igy érzek. Álljon itt a neve is, Dr. Varga Edith, és remélem, az út végére sokkal okosabb leszek általa, s lehet, még ezt az átkozott, mondvacsinált "egyittológiát" is megjedvelem, bár erre kevés esélyt látok mostanság...

Alattunk csak a felhők, mindjárt elalszom a fáradtságtól, úgyhogy le is teszem, na nem a lantot, csak a tollat...

2009.április 2-3-4...
Az első reggelen máris taxiba vagoníroztak, már-már menetrendszerűen irány a Régészeti Hivatal. Csodák csodája, itt, Abbasiya negyedben a dolgok gyorsabban folytak, mint annak idején Zamalekben, vagy tán a három doboz bonbon - amit Ági küldött az irodistáknak - volt a történések katalizátora, de tény, egy óra elteltével már három taszriával a zsebemben robogtam a múzeum felé.

Én marha pesze kisszéket most nem hoztam, igy kénytelen voltam egy gyékényen térdepelve rajzolni Őfelsége vázáit, most jöttem rá igazán, mekkora istenverése' a csontos térd, fél óra eltelétvel a szemeim jöttek kifelé a fájdalomtól, s végül mezítlábra is kellett vetkőzzek, mert a szandál csatja mély benyomást tett a külső bokámra. Egy váza után - s jó pár tantrapozitúrán túl - választottam volna a Ramesszeum-depozitot, a Quibell által könyvben megénekelt cucc szinte egy az egyben, kompletten várakozik rajzolásra egy vitrinben - de a vitrint rátolták a körfolyosó korlátjára, és a kiválasztott cucc is a korlát felé esett - bazi nagy, fehér kőtégla, rajta sárga felirattal Őfelsége nevei, mind a négy lapja faragott - így be kellett érnem egy kék fajanszlappal. Egy mellettem hevesen gesztikuláló, magát gyermekorvosnak kiadó s kommunikálni próbáló helyierő' társaságát (nem különösebben) élvezve szüttyögtem hát a fajanszon. Őfelségének alig maradt valami személyes holmija, a vázákon kivül két fajanszlapot találtam, egy apró, kopott fajanszkartusokból fűzött nyakláncot, egy törött, nagyobb méretű szkarabeuszt (s később még két kisebbet) s a karkötőpárt.

A négy vázából aznap meg is rajzoltam kettőt, iszonyatos kínok közepette, s közben egy gyerekvers kergette saját sorait a fejemben - "Péter és Pál tudjuk, nyárban/Összeférnek a naptárban/Könnyű nekik ott szerényen/Megárulni egy gyékényen... " Én viszont rohadtul szenvedtem a saját gyékényemen, igy az aznapi utolsó rajzom - Őfelsége fakoporsójának fedele - már állva született. Szegénynek a feje pont a vitrin legtetejét éri, látni alig lehetett valamit. Erősen gondolkodtam, bemenjek-e megnézni Őt magát is, de végül nem tartottam illendőnek földi porhüvelye felett merengeni - tán csak azt lett volna érdemes látni, van-e csodálatos arcán újabb repedés, sérülés - így elindultam hazafelé...

Még soha nem laktam tíz perc járásnál messzebbre a múzeumtól - a csapa azonban Gizában van elszállásolva - vettem az irányt a metró felé, s meg sem álltam Faysaal állomásig. Nem is olyan bonyolult ez, gondoltam, de aztán kezdődött a tánc... Megtaláltam a Faysaal utcát, s el is indultam rajt' lefelé. Középen pálmasáv s egyéb zöld növények, bukszusos, aminek nme sokkal a mi szállodánk elé érve el kell fogyniuk, mert hát ott keresztbe-kasul vághatok az utcán mindenfajta dzsungelharc nélkül - a dzsungelcsík azonban kitartott...

Negyven perc gyaloglás és három, csekély helyismerettel rendelkező taxis után egy trafikos egy rózsaszín fecnire térképet rajzolt nekem, miszerint balra a negyedik utcában lesz a szálloda - hát a negyedik utca magasságában még mindig nem fogytak a fák...

De még csak nem is ritkultak...

Sőt!

Kezdtem fáradni s elveszíteni a türelmemet, s a sokadik próbálkozásra ugyan, de végülis' leltem egy kedves, ifjú taxist, aki elvitt, jó húsz-harminc percet araszoltunk a dugóban.

Kiderült, az az átkozott utca tíz kilométer hosszú...

KEMET = Az Ókori Egyiptom

Ramszeeeesz' má' megin' én vagyok!!!

Ki van itt

	KEMET = Az Ókori Egyiptom Üdvözlet a betérőnek!
	GyIK Keresés Társalgó Képtár
	Láttad már MAATKARA megújult fórumát?